Ködbe veszett árnyvadász ✓

|18|

~•°•|♪|•°•~
Az út végén
~•°•|♪|•°•~

Magnus nem figyelt semmire, csak csendesen sietett végig a kihalt utcákon. Minél hamarabb a találkozó helyszínére akart érni, mert Alec élete múlt azon, hogy mennyi percet dobott a kukába. Tudta, hogy nem szabadott volna reménykedni, de mégis megtette. Neki is már csak szinte az maradt. Sejtette, hogy Alec nem volt jól, de attól még hinni akart abban, hogy már minden rendben lesz. Erre lassan több mint három napja annyit látott, hogy Alec a szeme előtt esett össze. Olyan hirtelen történt, hogy még arra sem maradt ideje, hogy elkapja őt. Akadálytalanul hullott a földre.

Utána persze azonnal ugrott mellé, próbálta felébreszteni, de nem járt sikerrel. Kipróbált mindent, az egyszerű módszerektől kezdve, a komolyabb varázslatokig, de semmi sem használt. A fiú újra a láz miatt szenvedett. Mikor a bőréhez ért, az szinte égetett. Jace már akkor sok jobb állapotban volt. Úgy tűnt, hogy csak elvesztette az eszméletét, de komolyabb baja nincs.

Magnus gyorsan felkapta a földről a fiút, majd Izzy és Clary segítségével a gyengélkedőre vitték őt, s Jace-t is. Egyikük sem ébredt fel sem erre, sem később. A boszorkánymester sok mindent látott már. Szörnyű sebeket, háborút, rengeteg halált. De olyat, mint amin Alec ment keresztül még soha. Nem értette, hogy milyen varázslat vagy méreg képes egyáltalán ilyenre. Ráadásul James csak egy mezei árnyvadász volt. Honnan szerezte az erőt? Ki segített neki?

Magnus ezért döntött úgy, hogy a harmadik nap után elment az Intézetből. Tudta, hogy Jace majd vigyáz Alecre, s amúgy is értesítették volna, ha bármi történik. Nem szívesen hagyta el egyébként az épületet. Legszívesebben minden szabad percét a fiatal Nephilim mellett töltötte volna, de az a valaki, akivel találkozni készült nem tudta csak úgy elhagyni az otthonát. Maximum azután, hogy lement a Nap, de Magnus nem akart olyan sokáig várni, hiszen nem tudta, hogy Alec meddig bírja még ki.

A leharcolt hotel előtt állva kissé elbizonytalanodott. Félt, hogy talán már régen elkésett. Talán már nem volt remény a világon, sem csoda. Azok a negatív gondolatok, amiket eddig hősiesen távol tartott az elméjétől, most együttes erővel támadtak rá, s Magnus már fáradt volt a küzdelemhez. Testileg és lelkileg is elvesztette minden erejét. Pihenni akart, elfeledni minden bajt. Aztán a szeme előtt felvillant a kék szempár. Nem! Még dolga van. Majd utána jöhet a pihenés.

– Magnus?

A boszorkánymester ijedten kapta fel a fejét, mert nem számított arra, hogy valaki észreveszi a jelenlétét. Ahogy a szeme elé került az előtte álló ajtó, meglátta, hogy valaki állt a küszöb mögött a teljes sötétségben. Természetesen azonnal felismerte, már a hangjáról is, de azért közelebb lépett, hogy biztos legyen a dolgában.

– Raphael – sóhajtott fel Magnus megnyugodva, de a hangján így is hallatszott, hogy valami baj van.

– Mi történt? – kérdezte Raphael. – Általában akkor jössz ide, ha gondban vagy.

– A segítségedre van szükségem – tálalt ki azonnal Magnus. – Vámpír témában.

Raphael érdeklődve figyelte egy darabig, majd hátrébb lépett. – Gyere beljebb. A Dumort nyitva áll előtted!

Magnus egy percig sem gondolkodott, azonnal belépett a dohos épületbe. Ahogy közelebb került Raphaelhez, a vámpír rögtön észrevette a fáradtságot a régi barátján.

– Mi történt? – kérdezte újra.

– Ez egy hosszú történet – sóhajtott fel Magnus. – Jobb lesz, ha mindent az elejéről kezdek.