Ködbe veszett árnyvadász ✓

|14|

~•°•|♪|•°•~
Segítség nélkül
~•°•|♪|•°•~

Magnus nem tudta, hogy Alec miről beszélt, de nagyon fájt neki, hogy az ő árnyvadásza olyan állapotban volt. Mindent kipróbált, de semmi sem használt. Alec láza továbbra is nagyon magas volt, a fájdalmai az órák elteltével egyre erősebbé váltak, ráadásul még valami ismeretlen dolog is egyfolytában bántotta. Magnus már nagyon közel volt a végleges feladáshoz, de tudta, hogy Alecnek szüksége van rá. Sokkal jobban, mint eddig bármikor.

Alec kimerülten aludt, s Magnus csak hálálkodni tudott emiatt. Már egy órája próbálkozott az összes létező varázslattal, s csak annyit ért el, hogy Alec valamennyire el tudott aludni, bár az álmai valószínűleg nem lehettek kellemesek.

- Nem ártana neked sem egy kis pihenés - ült le a boszorkánymester mellé Izzy, hasonlóan fáradtan.

- Majd akkor, ha Alexander jobban lesz. Addig nem tudok nyugodtan aludni - sóhajtott fel Magnus, s gyengéden fentebb húzta az alvó Nephilim takaróját, mert észrevette, hogy a gyenge fiút újra rázni kezdte a hideg. Magnus nem tudta, hogy mit tehetne még azért, hogy Alec jobban legyen. Már szinte mindent kipróbált.

- De csak úgy tudsz segíteni neki, ha ébren vagy. Látszik rajtad, hogy mindjárt elnyom az álom - felelte Izzy. - Pihenj le, Magnus. Majd én figyelek rá.

- Biztos...? - A boszorkánymester álmosan tekintett fel.

- Teljesen - biccentett a lány, majd magára erőltetett egy gyenge mosolyt is. Magnus lassan bólintott egyet csak úgy magának. Csendesen felállt, majd az ajtó felé indult.

- Ha bármi változás történik, azonnal szólj nekem, rendben?

- Természetesen - mondta komolyan Izzy. Némán figyelte, ahogy Magnus kisétált a sötét helyiségből. Miután egyedül maradt, megfogta a bátyja kezét, s gyengéden simogatni kezdte a vékony, kissé nyirkos ujjakat.

Izzy volt már hasonló helyzetben. Kislány korában többször is ápolta a beteg testvérét, ugyanis a fiatal Alec minden létező vírust és náthát képes volt összeszedni. A szüleik olyankor persze mindig máshol tartózkodtak, így csak ő - később Jace is - maradt Alec mellett. De azok mások voltak. Most nem csak egy egyszerű megfazásról volt szó. Izzy tudta, noha senki sem mondta ki hangosan. Alec lassan, de egyre gyengébb lett.

Aggódva nézett a bátyjára, aki megint motyogni és remegni kezdett alvás közben. Újra és újra belekerültek ugyanabba az ördögi körbe, s nem volt menekülés egyik irányba sem. Néha ugyan meg tudták nyugtatni a fiút, de egyre több rémálma lett, ahogy teltek a napok.

- Semmi baj, Alec - suttogta a fiúnak, mikor az árnyvadász légzése gyorsabbá vált. - Ez csak egy álom, minden rendben lesz, ne aggódj!

Úgy tűnt, hogy a kedves szavak eljutottak a fiatal Nephilim füléhez, ugyanis nem sokkal később már egy fokkal nyugodtabban feküdt a takarók alatt. Izzy kicsit megdöbbent. Eddig még nem volt példa arra, hogy bármilyen módszer használt volna, bár az is igaz, hogy a lány még sosem próbálta megnyugtatni a testvérét.

~•°•|♪|•°•~

Alec arra ébredt fel, hogy Jace szinte berontott a szobájába. Amúgy is fent volt már félig, de szívesebben aludt volna még tovább, hiszen akkor nem érezte volna újra a teste szörnyű fájdalmát. Álmosan pillantott fel a szőke társára, aki kissé bűntudatosan tekintett rá.

- Lehettél volna halkabb is, Jace - sóhajtott fel Izzy, majd a bátyjára mosolygott. - Hogy vagy, Alec?

- Csodásan - felelte nyöszörögve a fekete hajú, miközben megpróbált felülni, de nem volt elég ereje hozzá.

- Nem szép dolog a hazugság, Alec - rázta meg a fejét Jace. - Tudjuk, hogy nem vagy jól.

- Akkor miért kérdezted? - nézett fel Alec. - Úgyis tudod.

- Reméltem, hogy az igazat fogod mondani - sóhajtott fel Jace. - Mindegy. Most nem veszekedni jöttem, csak szólni akartam, hogy egy darabig nem leszek elérhető.

- Hová mész? - kérdezte halkan Alec, kissé talán félve. Nem akarta, hogy Jace elmenjen. Mellette úgy érezte, hogy James hangja nem tudja megtalálni és elfoglalni az elméjét.

- Csontvárosba - felelte a szőke egyszerűen.

- Minek? - kapta fel a fejét Izzy. - Akkor sem tenném be oda a lábam, ha muszáj lenne.

- Megjött az engedély, beszélhetünk azzal a féreggel.

- Veled megyek! - Alec próbált felülni, de ahhoz sem lett volna elég ereje, hogy az íját megfeszítse.

- Meg a fenét - nyomta vissza az ágyba Jace. - Csak rosszabbul lennél, s Magnus amúgy sem engedné meg. Épphogy össze tudott téged foltozni annyira, hogy legalább aludni tudjál.

- De nem feküdhetek itt csak úgy...

- Dehogynem - vágott a szavába Izzy. - Még pihenned kell, Alec. Nem mész sehová.

- De én ismerem Jamest - próbálkozott tovább a fekete hajú, nem törődve a húga szavaival. - Megérzem, ha hazudik, vagy ilyesmi.

- Az lehet Alec, de nem akarom, hogy még gyengébb legyél - ült le az ágy szélére Jace. - Kérlek, maradj itt, s pihenj. Jobb lesz így, hidd el.

- És ha megtámad? Ha csapdába kerülsz? James képes bármire!

- Nyugalom, haver - nevette el magát Jace. - Ennyire azért nem könnyű legyőzni. Egyébként pedig nem fog rám támadni, mert én akarom előbb megtenni. Megérdemli azok után, amit veled tett.

Alec csak feküdt. Ahogy Jace kimondta az utolsó mondatot, egyszerre jelentek meg az emlékek a fejében a fogságról. A kínzások szinte úgy hatottak rá, mintha újra átélné őket. Látta Willt, látta a vámpírt, s a démonok is ott lebegtek a szeme előtt. Érezte, hogy a légzése egyre gyorsabb és gyorsabb lett, valamint úgy látta, mintha a szobája is szűkebb lett volna.

Hallotta, hogy Izzy és Jace próbálta megnyugtatni, de annyira elmerült a rémképek között, hogy egyszerűen nem tudott szabadulni. Csak hagyta, hogy az árnyak ide-oda taszítsák. Fáradt volt és nagyon gyenge. Lassan a szapora légzése átváltott időnként köhögésbe, s onnantól fogva végképp nem érezte a világot, s nem is látta rendesen, csak a fekete foltokat.

Jace jobb ötlet híján felültette a társát - Izzy közben elszaladt Magnusért -, s úgy próbálta megnyugtatni, de úgy eléggé nehéz volt, ha ő maga is nagyon félt. Nem szabadott volna a fogságról beszélnie, tudhatta volna, hogy Alec számára azok még nagyon friss emlékek, mégis megtette.

Óvatosan magához ölelte a sovány fiút, hátha az segít neki valamennyire, s jó pár perc elteltével azt vette észre, hogy Alec légzése lassabb lett. Még mindig nagyon ijedtnek és sokkosnak tűnt, de már legalább nem tekert kétszázzal, s a szeme is tisztábbnak látszott.

Alec kimerülten dőlt neki Jace mellkasának, s kivételesen egyáltalán nem zavarta, hogy mit fognak majd gondolni róla. Jace a testvére, a parabatai társa. Szüksége volt rá, s abban a pillanatban ő nyújtotta neki a biztonságot.

Jace érezte, hogy Alec lassan újra elaludt a kezei között - vagy elvesztette megint az eszméletét -, most azonban valamivel békésebbnek tűnt az arca. Mikor Magnus és Izzy berontott a szobába, Jace és Alec még ugyanabban a pózban volt.

- Jól van? - sietett oda Magnus azonnal, egy percet sem vesztegetve.

- Most pihen - sóhajtott fel Jace. - De félek, hogy a neheze még el sem érkezett.

~•°•|♪|•°•~
Segítség nélkül
~•°•|♪|•°•~