Öʀᴏ̈ᴋᴏ̈ʟᴛ sᴏʀs《Jules Bianchi》

10.rész

-Más esetben azt mondanám, hogy fujjjj, de mivel te vagy az, így még örülök is. Te kedves és szimpatikus vagy, épp ezért sajnállak, mert el kell majd viseld ezt a barmot.-ütött ököllel a mellettem álló vállába Mélanie

-Ez most szíven ülött, csak hogy tudd.-motyogta Jules és közelebb húzódott hozzám, mintha azt várná, hogy megvédjem a nagyobb testvérétől

-Túléled.-Tom legyintett és közelebb cammogva átölelt-Sokáig.

＊✿❀ - ❀✿＊

Olyan érzésem volt, hogy a Nizzában töltött néhány napunk szó szerint elrepült. Egyik nap még kézenfogva sétáltunk a főtéren fagyival és sűrűn egy-egy csókot váltva. Szokatlan volt számomra, hogy van valaki mellettem, aki szeret és nem úgy mint a többiek. Ő másként tekint rám és azt a mérhetetlen szerelmet minden aprósággal jelzi. De ha már szóba kerültek a többiek. Olyannyira lefoglalt a férfi, hogy a családomról meg is feledkeztem. Elvesztem a rózsaszín felhőcskék között, amiket szívecskék repdestek körül, így minden mást hátrahagytam. Hogy én mit kapok majd ezért Helenától...

Amint letelt az egy hetes kellemes pihenőnk, azonnal indultunk a következő verseny helyszínére, ami a páratlanul gyönyörű Monte-Carlo volt. A rövid repülőút még egy kis pihenésre sem volt elég, mert amint elszenderedtem Jules már kezdte is puszilgatni az arcomat, mivelhogy lassan kezdődött a leszállás. Nyöszörögtem egy sort, levágtam egy kislányos hisztit, de végül sikeresen lekászálódtunk a gépről és egy bizonyos Lorenzo keresésére indultunk, aki állítólag várt ránk valahol.

-Szia haver, de rég láttalak.-fogott kezet egy sötét hajú férfivel, majd elállt előle, hogy én is beleférjek az illető látókörébe.

-Ááá, Lisa! A lány aki...

-Ne commence même pas! (Bele se kezdj!)-hallgattatta el a pilóta

-Moi, par contre, je parle toujours français.( Én viszont még mindig beszélek franciául)-mosolyogtam a franciámra és megöleltem a férfit, aki idő közben kitárta karjait.

-Én pedig mint mindig, szívok.-sóhajtott mélyet a pilóta és látszólag beletörődött, hogy szókimondó emberek veszik körül.

Mindhárman kocsiba ültünk és Lorenzo már céltudatosan vette a kanyarokat Monte-Carlo zsúfolt utcáin. Sokat hallottam erről a helyről. Jules azt mondta, hogy egy teljesen átlagos napon is rengetegen vannak, de a hétvégi futamnak köszönhetően mégtöbb ember érkezett a Földközi-tenger partján fekvő kicsiny országba. Elhaladtunk a part menti hosszú utcán, majd egy másikon és még egyen, onnan már nem tudtam követni. Az újonnan megismert férfi szerint nagyot kell kerülnie, mivel a város háromnegyedét lezárták a hétvégére tekintve. Szó esett a férfi testvéreiről és azt mondta, hogy a középsőt mindenképp ki kell vigye vasárnap a futamra, mert lassan nem bírja idegekkel mellette. Vajon miért nem esett nehezemre átérezni a helyzetét?

-Mikor is intézted el azt, hogy egy szobában legyünk?-fordultam hátra a pilótahoz, aki épp a lakosztályunk ajtaját csukta be

-Idő közben drágám, ne kérdezz annyit, mert hamar megöregszel.-nyomott egy csókot ajkaimra, de mielőtt reagálhattam volna hamar elhúzódott.

-Itt minden aranyból van?-bombáztam egy újjabb kérdéssel és lecsaptam magam a franciaágy szélére. Jules csak felnevetett és bennebb hozta a csomagjainkat.