Öʀᴏ̈ᴋᴏ̈ʟᴛ sᴏʀs《Jules Bianchi》

7.rész

-Most mi lesz?-húzódott közelebb hozzám Mick és láttam rajta, hogy máris fél a még fel nem tett kérdésektől

-Bármit is kérdez, ne válaszolj!

Sajnos az indiszkrét kérdésektől ezúttal sem kíméltek és próbáltak minél kényelmetlenebb helyzetbe hozni. Ha nem lettem volna felkészülve testileg és lelkileg, akkor minden bizonnyal megtört volna az arcomba nyomott mikrofon, az apát érintő kérdések és a magánéletem felbolygatása. Ügyet sem vetettem egyik szavára sem, csak haladtam előre és figyeltem, hogy az öcsémet ne hagyjam el. Valósággal beestünk a ferrarisok közé, akik először furcsállva méregettek minket, majd kinéztek az üvegajtón és mindenre választ kaptak.

-Mikor lesz már ennek vége?-ölelt át hírtelen a kis szöszi. Görcsösen szorította derekamat megfeszült karokkal. Fejemet megtámasztottam az övén és nyugtatás gyanánt símogatni kezdtem a hátát

-Attól tartok prücsök, hogy ez igazán csak most kezdődött el.-sóhajtok nagyot és puszit nyomok Mick homlokára

-Lisa, Mick!-állt meg mellettünk Stefano és az arca tükrözött minden együttérzést-Nagyon sajnálom az előbbit és hogy nem tudtuk valahogy elkerülni.

-Ugyan, nem a te hibád.-vontam vállat és elengedtem a még mindig feldúlt öcsikémet

-De én hívtalak titeket a kezdetektől fogva, úgyhogy részben felelős vagyok mindazért, ami veletek történik. Tudom, hogy ez nem old meg semmit, de kárpótlásul meghívhatlak titeket egy kávéra vagy teára?

-Részemről a meghívás elfogadva. Mick?

-Egy tea most jól esne.-szedte össze magát és elindultunk egy kis terasz fele, ahol csak piros pólósak ültek

Kellemesen elbeszélgettünk hármasban, a téma messze elkerülte a felkavaró interjú szerűséget és a Ferrari elvárásai is szóba kerültek a hétvégére tekintve. A beszélgetést egy szerelő zavarta meg, aki hadart valamit olaszul a csapatfőnöknek és odébb állt.

-Ne haragudjatok kérlek, nekem most mennem kell, de ti maradjatok nyugodtan. Az első szabadedzés azonnal kedődik, majd várunk titeket a garázsba

-Mindjárt csatlakozunk.-bólintottam és Stefano már le is lépett. Mick elgondolkodva nézett maga elé és mintha valami bökte volna a csőrét, csak nem akart felidegesíteni. Végül a kíváncsiságom túlszárnyalta az idegeim aktuálisan nyugodt állapotát és megtőrtem a csendet.-Mi a baj? A kérdések miatt vagy még kiakadva vagy jelenleg más miatt durcizol?

-Ne is durcizok.-kapta fel a fejét azonnal és piszkálni kezdte az asztal szélét

-Elmondod?-faggattam tovább, de nem igazán akart megeredni a nyelve-Mérges vagy, amiért nem jössz velem enni?

-Az tény, hogy megkérdezhettél volna. Csak simán leráztál, na nem mintha menni akartam volna, de akkor is.

-Itt halok meg.-csaptam össze tenyereimet és nevetve dőltem hátra a széken-Szóval semmiképp se jöttél volna velünk ebédelni, de azért pipa vagy. Rajtad igazodjon ki az ember...-pár perc néma csöndet követően ismét megszólaltam, miután tudatosult bennem, hogy nem ez nyomja a szívét-Még valami?

-Nincs semmi....-csóválta a fejét, hozzáteszem nem túl meggyőzően

-Mick!-emeltem fel a hangom, mire körülöttünk többen is végignéztek rajtam, de mindegyiket megajándékoztam egy-egy csúf pillantással