𝚂𝚣í𝚟 𝚍𝚒𝚔𝚝á𝚕 //𝙼𝚅 𝙸𝙸.//

XVIII.

Miután a nagy "találkozásnak" vége lett, mindenki elhelyezkedett a nappaliba, én pedig a bárszéken foglaltam helyet. A konyha és a nappali össze volt vonva, így kényelmesen elfértünk nagy családos módon.
Lando, Daniel és Carlos egy kanapén ültek és Lando valami kislabdát pattogtatott. Isa egy fotelben terült szét. Cate és Pierre a másik kanapén összebújtak, mellettük Charles a kanapé háttámláján ült, előtte pedig Giada a kanapén. Mosolyogva figyeltem a társaságot. Kissé nosztalgikus érzés kapott el, ahogy őket fürkésztem. Szinte egy évig nem is láttam őket. Annyi minden történt azóta. Nem csak velem, hanem velük is, borzasztóan sok minden és te jó ég mennyit változott mindenki.

- Tényleg van gyereked? — tette fel hirtelen a kérdést Lando. A többiek furcsán néztek rá.

- Lando te akkora egy gyökér vagy.. — túrt bele fáradtan a hajába Carlos.

- Igen. Pont te vagy a fiam Lando. — bólogattam hevesen, mire Landonak felcsillantak a szemei.

- De én meg az apád vagyok.. — töprengett el Daniel, miközben rám vezette a tekintetét és mindketten gondolkozni kezdtünk, hogy ez sehogy sem férhet össze.

- Hát ez.. — kezdte Pierre sokkoltan.

- Rohadt gáz. — fejezte be Charles. — Lando esetleg nem akarsz menni medencézni? Felfújjuk neked a gyerek medencét ha kell. — mindenki röhögni kezdett, Lando pedig kinyújtotta a nyelvét Charlesra.

- Apa piszkálnak.. — kiskutya szemekkel kapta a tekintetét Danielre, aki látta, hogy a fogadott fia mennyire vérig lett sértve.

- Na gyere Charles. — intett Daniel a monacóinak. — Menjünk csak medencézni. — Charles fülét-farkát behúzva ült továbbra is a helyén.

- Inkább kihagynám! — utasította vissza Daniel ajánlatát, aki büszkén nézett rá Landora.

- Hedda, őszintén sajnállak.. — emelte a tekintetét rám fáradtan Cate, én egy szintén fáradt pillantással nyugtáztam ezt. Nos, nem sokáig, ugyanis megszólalt a kapu csengő. Mindenki aggódva pillantott felém, majd Carlos felállt és kissé bátortalanul indult az ajtóhoz. Én összeráncolt szemöldökkel fürkésztem a többieket és értetlenül néztem, de cserébe csak reszkető pillantásokat kaptam. Marha jó.

- Srácok.. — kezdtem összezavarodottan, amikor nagy összeszólalkozás ütötte meg a fülünket és egy lány lépett be a nappaliba, de Carlosnak nyoma sem volt.

Egy szőke hajú, tengerkék szemű lány állt meg a konyhapult mellett, szinte ugyanúgy nézett ki, mint én. Mintha az ikertestvérem lett volna. Nagyon ismerős volt nekem a lány, de halvány lila gőzöm sem volt, hogy honnan. A lány csodálkozva bámult engem.

- Hedda? — kérdezte bizonytalanul.

- Édes Isten.. — állt fel elképedve a kanapéról Charles. Eközben a behallattszódó hangos szóváltás, már szócsatává ment át.

- Davina? — pislogtam döbbenten a lányra.

Persze, hogy ismerős volt nekem. Párszor találkoztunk már. Az egyik divatbemutatón, amelyen részt vettem, ő konferálta fel a rendezvényt az egyik dalávál. Mellesleg Davina Michelle az egyik kedvenc holland énekesnőm. Davina. Az a Davina, aki..

- Te.. — kezdtem remegő hangon, de elfojtottam magamban a gyilkos ösztönt és leszegtem a fejem. Ő Max barátnője, legalábbis az a Davina lehet, aki Belgiumban üzent neki.