Akashi mondja...

21. Egyszemélyes küldetés

És itt is van a 21. fejezet - nem mondom, hogy gyorsan haladtam vele, de csak-csak sikerült :D Remélem tetszeni fog nektek!

Egy kis érdekesség: a fejezetben elrejtettem egy idézetet egy magyar költőtől, aki megtalálja, mindenképp írja meg kommentben! ^^

Nem is kellett elolvasnom a cetli jobb alsó sarkába írt nevet, hogy tudjam, kitől van - rögtön felismertem Akashi kézírását.

A tény, hogy tőle van, már önmagában is bőven elég lett volna egy tisztességes zavarba jövéshez, hát még a tartalma. Sokkoltan, vörösen bámultam a papírkát, és próbáltam ténylegesen is felfogni a szavak valódi értelmét.

Nem hiszem, hogy most fel kéne hoznom a témát, úgy látom, nagyon belemerültél a festésbe, szóval gondoltam inkább leírom; az íróasztalodon lévő rengeteg rajz között - hogy igazodsz ki rajtuk? - találtam egyet magamról is. Gyakran le szoktál rajzolni? Őszintén kíváncsi vagyok rá.

Vörösödésem másodperceken belül átment sápadtságba - ezt onnan tudtam, hogy amikor felnéztem, és szembe találtam magam a szekrényemen lévő tükörrel, olybá tűnt, mintha egy szellem bámulna vissza rám. Lassan, higgadtan odasétáltam az íróasztalomhoz és elkezdtem kutakodni a rajta lévő lapok között. Eldöntöttem, hogy tuti álmodom ezt az egészet, mert az nem létezik, hogy elöl hagytam egy rajzot Akashiról - mindet elraktam, egyszerűen kizártnak tartottam az ellenkezőjét. De egyszer csak mégis találtam egyet - ekkor már nem igazán áltathattam magam.

Sima grafit rajz volt, mint a többi, és egy meglepően átlagos momentumot ábrázolt - szünetekben szinte mindig hátrafordultam Akashihoz, és a kép az én szemszögemből hivatott megörökíteni a pillanatot, ahogy ír valamit, elgondolkodik, közben pedig az ablakon besütő napsugár megvilágítja a fél arcát. Szinte megelevenedett a szemem előtt a jelenet, majdhogynem olyan volt, mint a Harry Potter-béli újságokban - csak éppenséggel fekete-fehérben és sokkal kezdetlegesebb formában. Jó rajz volt, nagyon jó, és ha nem próbáltam volna minimálisra csökkenteni az akashis festmények számát talán meg is festettem volna, de így végül nem tettem.

Szinte kapkodtam a levegőt, ahogy kevésnek ítélve az oxigént folyamatosan azon pörgött az agyam, mégis mire gondolhatott Akashi, amikor ezt megtalálta - az osztálykiránduláson, a tóparton is észrevette egyszer, hogy őt rajzolom, de az más volt, totál más, akkor ott ült mellettem, evidensnek tűnt, hogyha kedvem tartja, lerajzolom, és bár akkor is zavarba jöttem, hamar túltettem magam rajta. Most komplikáltabb volt a helyzet, és sokkal kínosabb - nem szerettem volna ugyanis, hogy Akashi azt higgye, rendszeresen azzal múlatom az időmet, hogy őt rajzolgatom-festegetem, habár voltaképpen így volt.

Kezemben a rajzzal és Akashi üzenetével hanyatlottam vissza az ágyamba, és ahogy a sokk kezdett elmúlni, az agyam magától kezdte el levetíteni a feltételezett történéseket. Akkor nem igazán figyeltem, Akashi mit csinál az íróasztalomnál - mármint azt még igen, amikor a rajzaimat nézegette, de utána már nem különösebben, így hát simán leírhatta ezt egy cetlire és beletehette a matek könyvembe anélkül, hogy én azt észrevettem volna. Már tényleg nem tudtam, mit gondoljak erről az egészről, kezdte kikezdeni az agyamat a hirtelen jött elementáris zavar, így először próbáltam kissé lenyugodni, hogy utána kitalálhassam, mégis mi a franchoz kezdjek.

Nagyon nem akartam, hogy Akashi tudomást szerezzen a róla készült rajzaimról, és még a jobbik verzió, hogy nem egy festményt vett észre – az már azért tényleg a vég lett volna. De egyáltalán mit is akartam annyira tagadni rajta? Olyan értelmetlen volt az egész, hogy legszívesebben örökre bebújtam volna a takaróm alá, hogy soha többé ne kelljen találkoznom senkivel se.