Akashi mondja...

2. Ha ördög képében kísért a múlt

  - Elmentem! - kiabáltam vissza anyáéknak az ajtóból, majd becsuktam azt és elindultam a havas úton. Nagy szemekkel néztem mindent - pedig már ezerszer végigmentem az iskola felé vezető úton -, a girbegurba fát a sarkon, aminek normális esetben, vagyis a meleg évszakokkor olyan szép levelei vannak, egy idős néni befagyott kis dísztavát, és a temetőt. Szerettem a temetőt, nyugodt volt, békés, és ott semmi nem bánthatott.
Elmosolyodtam saját magamon. Mindig előbb indulok el mindenhova, mert jól tudom, hogy az út hosszával arányosan nő a nézelődéssel töltött idő is, így egy harminc perces út nálam gyakran háromnegyed órára is elhúzódhat.

De nem bántam. Azt hiszem, ezt nevezik művészi beállítottságnak. Nem tehetek róla, mindent alaposan végigmérek, még akkor is, ha nem akarom lefesteni. Szokás, belátom, hogy furcsa, de határozottan érdekes.

Belépvén az iskolába már rögtön észrevettem, hogy valami nincs rendben. Az emberek maguk alatt voltak, majdnem mindenkinek frusztrált volt az aurája, de főleg a fiúknak. Nem nagyon értettem, mi hatott így rájuk, ezért közelebb mentem két lehangolt sráchoz és hallgattam, miről beszélgetnek.
- Szóval ezúttal nem jött össze... - mondta az egyikük elkeseredetten, mire még jobban a beszélgetésükre koncentráltam.
- Ja, pedig a mi csapatunk volt az esélyesebb.
- Hát, nem mentünk vele sokra, mert mégis a Seirin nyert. - Miről beszélhetnek? Miben nyert a Seirin? Eléggé fúrta az oldalamat a kíváncsiság.
- Mi történhetett Akashival? Ő nem szokott veszíteni. Te, láttad már egyáltalán valaha is veszíteni?
- Most, hogy mondod, tényleg nem. Mindig tökéletesen vezette a kosárlabda csapatot, a legutóbbi bajnokságot is simán megnyerték, erre most vesztettek a Téli kupán.

Ezek után nem kellett tovább hallgatóznom, tovább mentem, mert már mindent értettem. Akashi Seijuro veszített. Nos, meg kell, hogy mondjam, azt hittem, örülni fogok neki, de nem így történt. Sőt, egy kicsit még sajnáltam is. A hangsúly itt persze a kicsin van, és amint ez eszembe jutott, csak egy grimaszra és egy hümmögésre tellett tőlem. Szép. Tökre szánalom vagyok, képtelen vagyok haragudni arra az emberre, aki porig rombolta az önbizalmamat. Mert abban tényleg nem volt semmi kétségem, hogy megérdemelte ezt az univerzumtól viszonzásképpen.

És amikor beléptem a terembe, megláttam őt. Most nem rántottam el róla a tekintetemet, csak kíváncsian néztem rá, miközben ő valamilyen könyvet olvasott. Megváltozott az aurája, nem volt olyan félelmetes, bár most is felsőbbrendűséget sugárzott, sokkal szelídebb és kevésbé nyers volt, mint néhány napja.

Aztán rám nézett. Ami először megdöbbentett, hogy most mindkét szeme vörös volt. Nem az a hideg lángban úszó vörös, hanem a rendes, melegséget sugárzó vörös, ez pedig meglepett. Egyenesen a szemembe nézett, én pedig ekkor észrevettem magamat és félve rántottam el róla a tekintetemet, majd amilyen gyorsan csak lehetett, elmentem mellette és leültem a padomhoz. Előpakoltam, hogy addig is csináljak valamit, de miután minden előttem volt, nem tudtam mivel foglalkozni. Óvatosan Akashira pillantottam, aki még mindig engem nézett, lágy mosollyal az arcán. Mit ne mondjak, sokkal biztatóbb volt, mint a régi, de ébresztett bennem némi kétséget. Miért mosolyog? Megint kitervelt valamit ellenem, és én ismételten bőgve mehetek haza? Sajnos ez a lehetőség egyáltalán nem volt elképzelhetetlen.

Én meg bátor hősként lehajtottam a fejemet és elbújtam a hajam mögé. Tisztára menő vagyok, nem igaz?
Nem, azt hiszem erre jobb, ha senki sem válaszol.