Akashi mondja...

25. Amikor Daiki időben érkezett

Boldog új évet mindenkinek! Tudom, régen volt rész, így hát az utóbbi néhány napban megembereltem magam, és versenyt futva az idővel összehoztam ezt a fejezetet, ama szent cél érdekében, hogy a sztori szempontjából is valahogy megünnepeljük 2020 távozását ^^ Szóval itt van a nagybetűs újévi rész, jó olvasást hozzá!

Ezután a napok egészen összefolytak.
A kora hajnali kelést egész gyorsan megszoktam, és bár különösebb értelme nem volt – körülbelül egy kezemen meg tudtam volna számolni, hányszor sikerült valóban nekiállnom tanulni, ahogy elterveztem -, legalább Akashival mehettem iskolába, így végső soron nem volt okom panaszkodni.
Viszont az a másfél óra, amit egyébként alvással töltöttem volna, minden este bepótoltatta magát; estefelé már úgy jártam-keltem a házban, mint egy zombi, akit még ráadásul be is nyugtatóztak. Máskor ekkortájt még nekikezdtem volna egy új festménynek, esetleg szántam volna néhány kétségbeesett percet egy tantárgyra, amire természetesen egészen eddig egy betűt nem sikerült tanulnom, így viszont egyszerűen csak lefeküdtem aludni. Nem nagyon volt más választásom, ekkorra már általában a használhatatlan kategóriába estem át, és bár egyszer megpróbáltam magabiztosan fellépni a fáradtságom ellen, nem jutottam sokra, ugyanis végül a matek füzetem felett sikerült bealudnom, ami nem nevezhető különösebb sikernek.

A napok pedig úgy szaladtak el mellettem, mintha kergették volna őket – talán az új bioritmusomnak köszönhető, ki tudja, de még mielőtt felocsúdhattam volna, már majdnem három hét eltelt, és véget ért az utolsó selejtező meccs is.
Nos, ennek naiv módon még örültem is az elején, csak aztán eljutott a tudatomig, hogy szombaton meg már egy valódi interhighos meccsen kell majd tiszteletemet tennem.
Ez a tény viszont talán még nem is lett volna olyan problémás, ha a meccs színhelye éppenséggel nem Tokió, ami tudniillik csöppnyit messze van Kiotótól. És, hogy emeljük a tétet, Akashi kijelentette, hogy ha már ott vagyunk, akkor feltétlenül meg kell néznünk a másik meccset is, amit közvetlenül előtte játszanak, már csak azért is, mert az egyik játékos Akashi volt csapattársa, ergo érdekesnek ígérkezik a dolog.
Hát, mit ne mondjak, azért az én értelmezésem szerint egész más dolgok tartoztak az érdekes kategóriába.
Azonban hiába a megrökönyödés, sajnos nem volt mit tenni - rá voltam kényszerülve, hogy az egész szombatomat feláldozzam a kosármeccsek oltárán, hiába tűnt már a gondolat is végtelenül furának és fárasztónak.

Ezt az egészet a szüleimnek hasonló módon említettem meg, mint amikor azt, hogy véletlenül éppenséggel sikerült csatlakoznom egy klubhoz – addig célozgattam, míg rá nem jöttek maguktól, aztán gyorsan elmenekültem, mielőtt hangot is adhattak volna gondolataiknak.
Ez esetben viszont az a bizonyos menekülés csak a szobámig terjedt ki, ahova Anya egész akadálytalanul utánam tudott jönni – ám őszintén szólva ez nem volt túl nagy probléma, mert, mint minden Akashival kapcsolatos dolgot, ezt is remekül fogadta. Miután nagy vonalakban elregéltem neki, hogy is lesz ez a szombat, már annyira beleélte magát a dologba ő maga is, hogyha eddig esetleg nem lett volna kötelezően ajánlott megjelennem, hát ezek után már tényleg nem lett volna más választásom.
Apa reakciója persze ebben az esetben sem volt éppen összhangban Anyáéval, de nagy meglepetésemre az első sokk után viszonylag jól kezelte a dolgot, ami az ő esetében mindenképpen pozitív.
Így már csak azon kellett agyalnom, mégis mi lesz az, ami miatt végül majd sikerül kiakadnom – hogy pozitív, vagy negatív módon, nos, perpillanat még ez is rejtély volt számomra. Csak azt tudtam biztosra, hogy egy kétszer három órás út, valamint a még ott töltött idő, ami szintén minimum három órára volt saccolható, enyhén szólva sok lehetőséget hagy arra, hogy történjen valami. És az én esetemben, ha valamilyen sorsfordító történésnek van ideje és lehetősége megtörténni, nos, akkor meg is fog történni. Igazából ezzel nem sok mindent tudtam kezdeni, szóval igyekeztem nem túl sokat foglalkozni vele, ahogy azzal a ténnyel sem, hogy bár határozottan tudtam, hogy a Seimei csapata hivatalosan nem lesz jelen, azért volt rá esély, hogy egész véletlenül összeakadjak Hideóval – elvégre semmi sem gátolta meg abban, hogy szabadidejében elmenjen és megnézze a meccseket.
Nem tudtam, végül továbbjutottak-e, vagy kiestek a selejtezők során, de megkérdezni sem akartam, igazából senkitől sem, Akashitól meg pláne, a google viszont arra sajnos nem ad ki használható találatot, hogy mennyi esélye van annak, hogy a Seimei továbbjutott, szóval inkább jegeltem a témát egy időre.

A meccsek délután voltak, és ahhoz, hogy időben odaérjünk és lássuk Akashi volt csapattársát is játszani, tízkor indulnunk kellett – az egyetlen pozitívum az úttal kapcsolatban az volt, hogy voltaképpen a nagy táv ellenére sem kellett korán kelni. Emiatt legszívesebben megölelgettem volna a szervezőket, akik gondoltak a hozzám hasonló elveszett lelkekre, és nem délelőttre tették a meccseket, hogy tetézve világfájdalmamat még korán is kelljen kelnem. Nem, mintha ekkor már annyira számított volna, ugyanis az ember bioritmusa nem úgy van tervezve, hogy egyik nap hajnalban kelsz, a következőn meg gondtalanul alszol tízig. Így hát szombat reggel viszonylag hamar kipattantak a szemeim, és hiába próbáltam visszaaludni, egyszerűen képtelen voltam rá, annak pedig, hogy túlaludjam magam, nem láttam túl sok értelmét, mert maximum egy fejfájással és egy alapjaiban elcseszett nappal lettem volna gazdagabb, így hát nemigen tudtam mit tenni, minthogy saját magam átkozva felkeltem.
Nos, így indult a szombat reggelem. És ez még csak a kezdet volt.

***

Bár a reggelem nem volt épp a legkellemesebb, az oda út kapcsán nem volt okom panaszra. Őszintén szólva semmi különös nem történt, szimplán csak annyit csináltam, hogy hallgattam a mellettem ülő Kotarou csacsogását, közben pedig figyeltem a sebesen elhaladó tájat – ez a felállás pedig tökéletesen megfelelt nekem. Délelőtt lévén még volt energiám derűsen látni a dolgokat, ezért nemigen hatott meg a három órás út, és bár ez kellemes meglepetés volt még számomra is, azért tisztában voltam vele, hogy a napom többi része sajnos nem lesz ilyen egyszerű.
Ugyanis amikor nem azon nevettem, hogy Kotarou miket képes összehordani, vagy nem azon merengtem, hogy ideje lenne egy újabb tájképet festeni, akkor azon gondolkodtam, hogy mi lesz, ha odaérünk. Mármint, mi lenne, nyilván kosármeccs, tisztasor, csak hát mégis tartottam az idegen közegtől, és mit ne mondjak, a reggel már átrágott gondolataim sem segítettek túlságosan a helyzeten. Valami tuti történni fog, ezt biztosan tudtam.
Sosem voltam az az ember, aki szereti beleásni magát új dolgokba, mindig nagyon jól megvoltam a saját kis világomban, a saját szokásaim örökös rabjaként, így hát a jelenlegi helyzet már alaptermészetétől fogva feszélyezett kissé - bár ezt minden tőlem telhetővel igyekeztem leplezni. Csak az hiányzott még nekem, hogy valaki firtatni kezdje a témát... Ezt az eshetőséget végiggondolva megkönnyebbült elégedettség szállt meg amiatt, hogy Kotarou, és nem Akashi mellett ülök – míg utóbbi valószínűleg két mondat után kiszúrta volna, hogy nyugtalan vagyok, addig Kotarou perpillanat mindössze annyit akart tudni, miért szeretem jobban az átlátszó gumimacit, mint a zöldet. Sajnos a kérdésére vajmi kevéssé tudtam korrektül válaszolni.

Bár az út vége felé már nemigen éreztem olyan pompásan magam, mint az elején, valahogy mégis sikerült épp bőrrel megérkezni. A csarnok aránytalanul nagynak és komolynak tűnt egy középiskolás kosárlabda bajnokság korai fordulójához képest, de úgy voltam vele, hogy tulajdonképpen miért is ne lehetne? Nem ez volt a legégetőbb dolog most, amin gondolkozni szándékoztam.
A többiek elöl mentek, Shota és egy számomra ismeretlen cserejátékos valamin hatalmasat röhögtek, én pedig leghátul mentem Akashival. Ma még egyszer sem voltunk kettesben, így a jelenléte a vártnál kicsivel nagyobb hatást gyakorolt rám, de ezen már nem csodálkoztam – Akashival kapcsolatban nagyjából mindennel így voltam.
- Várod már a meccset? – kérdezte arcán játékos félmosollyal.
- Rettentően – feleltem kiábrándult hangon, de a következő pillanatban már halkan kuncogtam.
- Most minden más lesz, mint legutóbb – tette hozzá végül kissé elkomolyodva, és valahogy úgy éreztem, nem is annyira nekem mondja, mint magának. A Téli kupa óta valóban sok minden történt – bár nem tudtam, Akashi pontosan mit értett ezen, abból indultam ki, hogy pont az igazán fontos dolgok azok, amikről még csak nem is tudok. Egy idő után azonban már nem fogom tudni kikerülni a válaszokat – és talán már nem is annyira akartam.
Most azonban még minden a megszokott volt. Aztán besétáltunk a csarnokba.

És hogy őszinte legyek, meglepett a tömeg. Nem azt mondom, hogy zsúfolt volt a hely, mert azt azért messze nem lehetett volna állítani, de mégiscsak fura volt számomra. Ennyi embert érdekel a kosárlabda? A válasz itt volt a szemem előtt, méghozzá eléggé világosan. Szükségtelenül drámainak éreztem a kifejezést, hogy ez itt egy másik világ, de ettől függetlenül volt némi alapja a dolognak – hát még akkor, mikor szóba került a megnézendő meccs.
- Egész sokan vagyunk – jelentette ki Shota arcán mélázó közönnyel. Akkor nem csak nekem tűnt fel a dolog?
- Nem csoda – válaszolta Mibuchi. – Tudod, a touou-s meccs miatt.
- Ja, igen, megvan. – Shota vontatottan a pálya felé fordította a tekintetét. – Kik ellen is játszanak? Valami nagy, feltörekvő csapat ellen, nem?
- Jól emlékszel – erősítette meg Akashi, miközben ráérősen a tömeget fürkészte. – Sok itt az ismerős. Mások is kíváncsiak erre a meccsre.
És valóban – ahogy jobban rákoncentráltam, egyre több aurát sikerült beazonosítanom. Több olyan is volt, melyek olyan játékosokhoz tartozhattak, akiket csak elvétve láttam egy-egy edzőmeccs alkalmával, és az arcukat talán fel sem ismertem volna, de aztán észrevettem valaki mást is. Velünk szemben, a széksorok fölött feltűnt egy zöldes folt, de talán még eme jellegzetes hajszín ellenére sem szúrt volna szemet az illető, tekintettel a ruházatára – ballonkabát, kalap és napszemüveg -, ha az aurája, amit szinte rögtön felismertem, nem tette volna egyértelművé a személyét.
Midorima Shintarou.
Nem tudtam mire vélni az álruháját, mert hát nyilvánvalóan valami olyasmi funkciót szándékozott betölteni rajta ez a valami, de úgy voltam vele, hogy nem az én dolgom – és pont ezért, még véletlenül sem szerettem volna, ha rájön, hogy észrevettem őt.
Így hát inkább visszafordítottam a tekintetemet magam elé – már majdnem elértük a lépcsőt, ami a nézőtér egy olyan részéhez vezetett, ahol volt annyi szabad ülőhely, hogy az egész csapat elférjen, amikor nem is megláttam, sokkal inkább éreztem valakit szembe jönni velem. Az előbb még pont időben szakítottam el a pillantásomat Midorimától, hogy most képes legyek kikerülni az illetőt, aki mintha egy nagyobb társasághoz tartozott volna, csak valahogy mégis különállóként. Aztán amint feltűnt az aurája, egy világoskék szempár és egy azzal megegyező hajkorona is a látóterembe került. Ahogy elléptem mellőle, hirtelen megértettem, mi volt olyan furcsa az aurájában – veszettül hasonlított Mayuzumiéra.

Ám a gondolatmenetet még végig sem vihettem fejben, ugyanis a következő pillanatban már csak néhány meglepett hördülést hallottam, épp mellőlünk, és mielőtt még odafordulhattam volna, valaki megragadta a vállamat.
Na ez volt az a dolog, amire hirtelen egyáltalán nem számítottam. Arra pedig még kevésbé, hogy egy Nebuyával kábé egy magas égi meszelő nézzen le rám szinte már meghasonlott arckifejezéssel – vörös szeme a frászt hozta rám, teljesen máshogy volt vörös, mint Akashié, és a szemöldöke már önmagában is kikészítően agresszívnak tűnt. Ha nem ijedek meg, biztosan elgondolkodtam volna azon, hogy vajon mindig ilyen erőszakos, mérges arca van-e, vagy csak engem ért a megtiszteltetés, ám a következő pillanatban választ is kaptam a kérdésemre.
- Te látod Kurokót?!
A hangja érdes volt és mély, én pedig hirtelen azt sem tudtam, mit kéne reagálnom. Kit látok? Mit látok? Miről van szó? A gyors válaszadásokban sosem voltam jó, a stresszhelyzetek kezelése pedig egyáltalán nem tartozott az erősségeim közé – egy értetlen és kissé ijedt, irreálisan vékony hangon közölt „Mi?"-nél nem tellett többre tőlem.
- Rakuzan? – jött ki a száján kissé meghökkenve; valószínűleg ekkor tűnt fel neki, hogy kikkel vagyok. Ám választ nem kapott egy kérdésére sem.
- Bakagami! – Tompán hallatszott felém egy lány hangos kiáltása, Akashi pedig pont ekkor lépett oda mellém arcán majdhogynem baljós kifejezés ült. Talán a kettő dolog egyvelege okozta, hogy a fiú végül elengedett, és olybá tűnt, őt magát is meglepte heves reakciója. Aztán ahogy meglátta Akashit, a felismerés, majd a meghökkentség sötétkékje robbant szét az auráján, és ahogy gyorsan szemügyre vettem a két társaságot, feltűnt, hogy ez nem csak rá igaz.
És akkor leesett. Amit Akashi az első sógizásunk alkalmával mondott...
Kurokónak egészen más elképzelései voltak a győzelemről, mint nekem.
Ahogy megláttam az egyikük pulcsijának a hátulján, hogy Seirin, már tényleg nem voltak kétségeim.
Ők győztek le minket tavaly. És Kuroko... Kuroko olyan volt, mint Mayuzumi. De ahogy végiggondoltam, az egész picit megfordult a fejemben. Időrendileg nézve a dolgokat nem helyénvalóbb az, hogy Mayuzumi volt olyan, mint Kuroko?
Még szinte semmi sem történt, az én fejemben azonban hirtelen ezer meg ezer új információ kezdett végeláthatatlan áramlásba.
Aztán az események valóban beindultak.
Akashi arcáról eltűnt a baljós él, és hirtelen mindenki más lett egyszerre túl hangos. Ahogy a két társaság lecövekelt ezen a szent helyen, eléggé elálltuk az utat, de szerencsére perpillanat nem úgy tűnt, hogy ez most bárkinek is gondot okozna.
Óvatosan felpillantottam Akashira. Aztán ismét meghallottam az előbbi lány hangját, aki, ahogy a magas, agresszív szemöldökű srác mellé ért nemes egyszerűséggel bordán vágta őt. Mit ne mondjak, a meglepettségtől majdnem én is felszisszentem – márpedig az ütésben biztos volt erő, a fiú ugyanis kissé meggörnyedt, és értetlen fejjel, indokolatlanul hangosan megkérdezte: - Edző! Ezt most miért?!
- Ezt most komolyan kérdezed?! – Mérges tekintete ellágyult egy pillanatra, ahogy felénk nézve zavartan elnevette magát. – Bocsánat, de hát, ismeritek Bakagamit... Az udvariasság nem az erőssége.
Hát, rám ez éppenséggel nem különösebben volt igaz, de úgy tűnt, a lánynak még nem tűnt fel, hogy tavaly én nem voltam jelen – egyiküket sem ismertem, egyedül a kék hajú nevével voltam tisztában.
- Rég találkoztunk, Kagami. – Akashi jelentőségteljes pillantást vetett a fura szemöldökű fiúra, mire az kissé megkomolyodva, nem is ellenségesen, inkább kissé óvatosan így szólt:
- Ja, tudom.
- Kagami-kun, túlságosan meggondolatlan vagy. – A kék hajú fiú, Kuroko szinte szellemként sétált oda csapattársa mellé, aki annak ellenére, hogy az előbb pont miatta kapta el a vállamat, most picit megugrott ijedtében.
- Kuroko! Hányszor mondjam még el, hogy ne csináld ezt?!
Ám az említett nem is foglalkozott a számonkéréssel, egyenesen rám nézett, nekem pedig olyan érzésem támadt, mintha még ő maga is elcsodálkozott volna kissé a jelenlétemen – bár egyedül az aurájából következtethetem erre, az arca ugyanis teljesen érzelemmentes volt. Nem pont úgy, mint Shotáé – az ő arcán mindig egyfajta nemtörődöm, esetenként gunyoros közöny ült; azonban nem is úgy, mint Mayuzumié. Minden hasonlóság ellenére a két fantom teljesen különbözött, főleg, hogy ennek a Kurokónak mintha az egész lényének alapját alkotta volna ez a fajta láthatatlanság.
Aztán végül Akashira emelte a tekintetét, és üdvözlésképp biccentett egyet. – Akashi-kun.
Kettejük aurája, és ez engem is meglepett, sokkal pozitívabban viszonyult egymás felé, mint ahogy arra számítottam azok után, hogy Akashit milyen változásokba taszította az ellenük elszenvedett vereség. Baráti volt, és az egészséges versengésen kívül semmi mást nem láttam.
Így hát észre sem vettem, hogy én is komfortosabb állapotba kerülök tőle; el is felejtettem, az imént mennyire kivert a frász a Bakagaminak nevezett fiútól. Talán ezzel a gondolatmenettel bevonzottam a dolgokat, ugyanis pont utána az említett megszólalt: - Izé, bocsi. Nem akartalak megijeszteni.
- Oh. Semmi gond – feleltem kissé meglepetten.
- Úgy látom felkészültetek az Interhigh-ra, Akashi-kun. – A kék hajú arcán most feltűnt egy mosolyféleség, utána pedig megint rám emelte a tekintetét. Ezzel most rám gondolt?! A többiek is egy véleményen lehettek vele, de nem mondhatnám, hogy hízelgett nekem a dolog sőt, most szívesen eltűntem volna valamerre, akár egy másik dimenzióba, igazából mindegy volt, csak itt ne kelljen lennem.
Ekkor a kék hajú bemutatkozott, és szerencsére nem azt válaszoltam rá, hogy tudom, hanem elmondtam a nevemet, ami egy felettébb kedvező fordulat volt számomra.

Aztán inkább megéreztem, mintsem, hogy megláttam egy felénk közeledő aurát – te jó ég, még életemben nem találkoztam ilyennel. Fehér volt, kissé ezüstös, forgószélként vibráló, tiszta és mindent elsöprő. És haragos.
Perpillanat nem figyeltek rám annyian, mint előbb, így engedtem magamnak egy érdeklődő pillantást abba az irányba, ahová a személyt feltételeztem. Épp ekkor ért mellénk, a haja hasonló volt aurájához, ezüstfehéren csillogott, és szinte külön életet élt - ahogy megállt tőlünk nem messze, frusztráltan beletúrt.
Elég közel voltam hozzá, hogy halljam ingerült méltatlankodását.
- Mégis mi a fenét keresek én itt?!
Kellemes meglepetésként ért a felfedezés, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki rendre felteszi magának ezt a kérdést, ám a lány vehemens természetétől egy kicsit megszeppentem.
Külföldi volt, ez rögtön látszott rajta, de volt benne némi japán, sötétszürke szeme idegesen, lenézően csillogott.
Előkapta a zsebéből a telefonját, megnézett rajta valamit, majd valami olyasmit motyogott maga elé, hogy tök felesleges ez az egész, mert simán ki lehet számolni a labda pályáját, aztán mérgelődni kezdett, mert rájött, hogy totál elálljuk az utat. A Seirin néhány cserejátékosának is felkeltette a figyelmét a lány, hiszen hozzájuk állt a legközelebb, de valószínűleg az is szerepet játszott a dologban, hogy az említett legalább olyan szép volt, mint amilyen morcos. Picit Shotára emlékeztetett, ő szokott ilyen unottan elégedetlenkedő, flegmán dühös arcot vágni.
Aztán a lány megunta a szobrozást, lendületet véve fogta magát, és viszonylag vékonyka termete ellenére odébb lökdösött néhány seirines játékost, miközben valami olyasmit motyogott magában félhangosan, hogy persze ezeknek is pont most, pont itt jutott eszébe pizsipartyt tartani.
Ahogy eltűnt a szemem elöl, még elcsíptem azon játékosok auráját, akik mellett átverekedte magát – le kellett nyelnem a nevetésemet, ahogy észrevettem meghökkent elragadtatásukat.

Aztán visszakaptam a tekintetem magam elé, ahogy a Kagami nevű srác megszólalt: - Hé, Sena, tavaly hogyhogy nem láttunk?
Összevontam a szemöldökömet, először is, mert nemigen értettem a kérdést, másodszor pedig, mert kellett egy kis idő, míg fejben ismét csatlakozom a beszélgetéshez az előbbi incidens után. – Mármint?
- Hát, Akashi úgy észre szokta venni, ha valaki hasznos segítség, nem?
Ezúttal Kurokón volt a sor, hogy egy elegáns, gyors mozdulattal bordán bökje Kagamit. – Áu! Kuroko!
- Kagami-kun, egyre értelmetlenebb kérdéseket teszel fel.
- Mi?! De én csak... - Inkább befogta a száját, ahogy egy fekete hajú, szemüveges felsőbb éves arcán baljós mosollyal lehurrogta.
És igen, mikor már azt hittem, a helyzet nem lehet meglepőbb, már csak egy világító, acélos kék szempárt láttam, és a hozzá tartozó Takaót, ahogy arcán meglepett kíváncsisággal a két csapat által alkotott tömegbe furakszik.
- Hé, mit néztek mindannyian? Történt valami érdekes? – A tekintete végigpásztázta a helyszínt, aztán ahogy észrevett, felkiáltott: - Yuki-chan! De rég láttalak!
- Valóban – válaszoltam kissé meghökkenve. A nyilvános kosármeccsek mindig ilyen össznépi találkákba fulladnak? Bár Takao jelenlétén meg sem kellett volna lepődnöm, hiszen ha Midorima itt van abban a fura ruhában...
- Nem láttátok véletlenül Shin-chant? Azt mondta, nem fog eljönni, de én biztos voltam benne, hogy itt lesz valahol... - Elgondolkodva még egyszer körbekémlelt, mire kissé zavartan lesütöttem a szemem. El kéne mondanom...? – Talán most igazat mondott? Áh, fene se tudja. Mindig felvesz valami béna maskarát, mert azt hiszi, így nem veszi észre senki...
Aztán pechemre rám nézett, én pedig tudtam, hogy minden igyekezetem ellenére lebuktam. – Yuki-chan?
Basszus, Takao hogy lehetett ilyen jó emberismerő?!
- Hát, ami azt illeti... - Megadva magam zavaromat félretéve arrafele mutattam, ahol Midorima, még mindig abban az idétlen ballonkabátban szobrozott, mire az egész társaság odakapta a fejét.
Takao pedig...
- Hé, Shin-chan! Látlak ám!
Kiáltása végigsöpört az egész csarnokon, Midorima pedig összerezzent, ahogy észrevette az őt mustráló embereket, élükön Takaóval.
- Oh, sietnem kell, még a végén elmenekül és letagadja! Majd találkozunk, sziasztok! – ezzel lelépett.

A pillanatnyi némaságot kihasználva pedig Mibuchi közelebb jött hozzám és megszólalt. – Yuki-chan, el is felejtettem, hogy még meg kell beszélnünk valamit! – Hangszíne kissé gyanús volt számomra, de nem voltam abban a helyzetben, hogy értetlenkedjek, így egy apró bólintottam. Rápillantottam Akashira, mire az így szólt:
- Hamarosan kezdődik a meccs. Ideje mennünk.
– Igazad van. Majd találkozunk. Sok sikert a meccshez, Akashi-kun!
Oh, tényleg. Miután végignéztük ezt a bizonyos touou-s meccset, a Rakuzannak lesz egy valódi is. Ez teljesen kiment a fejemből.

Mibuchival ketten mentünk elöl a lépcsőn lefelé, és ahogy ránéztem az arcára, na meg szemügyre vettem az auráját, már biztosra vettem, hogy valami történt. Nem szörnyűséges dolog, csak éppen...
Óvatosan lehajolt és a fülembe súgta: - Az előbb láttam Isayama Hideót. Nem hiszem, hogy észrevett, de azért inkább maradj a jobb oldalamon, amíg le nem ülünk.
Egy pillanat alatt fagyott belém a lélek, ahogy ezt meghallottam. Ha Hideo tényleg itt van... Persze, számítottam rá, de más volt a szobám biztonságában végiggondolni, majd félretenni a dolgot, mint itt lenni és szembesülni azzal, hogy az elképzelés valósággá válik. Ha telefonon nem voltam képes beszélni vele, akkor mit tennék személyesen?! El sem tudtam képzelni, hogy élném túl – nagyon, nagyon nem volt ínyemre, hogy találkozzunk. Ez persze megint bűntudattal töltött el, de aztán megláttam egy szőkés hajkoronát, és bár egy pillanat múlva már rájöttem, hogy ez nem Hideo, előtte azért épp eléggé megijedtem ahhoz, hogy utána ne legyen hajlandóságom olyan luxus birtoklására, mint a bűntudat.
De Hideo elvileg még nem vett észre. Ha nem is fog, nincs probléma, ha meg esetleg mégis, nos... Akashi pont mögöttem jött. Nem tartottam valószínűnek, hogy Hideo vállalná a vele való konfrontációt – alapból sem szívesen időzött Akashi közelében, de annak árnyékában, hogy pont azért nem beszélünk, amit róla mondott... Nos, egyértelműnek tűnt, hogy nem fog idejönni és beszédbe elegyedni velem, mikor tudja, hogy figyelem és észreveszem, ha közben haragosan mustrálja Akashit.

Végül sikerült helyet foglalnunk, bal oldalamon Akashival, jobbomon pedig Mibuchival üldögéltem és nézelődtem. Kotarou épp fejbe dobta Shotát egy stressz labdával, amit valahonnan a táskája mélyéről halászott elő – bár azt nem tudom, miért hordta magánál -, mire az utóbbi megfenyegette, hogy eltöri még egy ujját, ha nem fejezi ezt be. Mikor Kotarou ezt hallva elröhögte magát, Shota már azzal fenyegette, hogy lenyomja az idióta stressz labdáját a torkán, és a következő pillanatban tényleg megragadta az említett tárgyat, és meglepő határozottsággal készült elkapni Kotarou nyakát, hogy lefogja, de még mielőtt egyáltalán bármi történhetett volna, Akashi rájuk szólt, így Shotának csak annyi maradt, hogy mérgében elhajítsa a labdát, ami véletlenül pont egy gyanútlan nézőt talált fejbe. Szerencsére azonban a játékosok felsorakoztak a pályán, így ezzel a ténnyel maga az áldozat sem foglalkozott túl sokat.
Hogy a meccsről is szó essen, az első megemlítendő dolog vele kapcsolatban az volt, hogy nem kellett sokáig agyalnom rajta, hogy rájöjjek, melyik játékos is Akashi egykori csapattársa.
Az a sötétkék hajú srác egyszerűen elképesztő volt.
Bár leginkább elképesztően unott.
- Meglepő, hogy Daiki időben érkezett.
Akashi hangja távolinak tűnt, miközben a meccsre koncentrálva meredtem előre és figyeltem, ahogy mindenfele cikáznak a színek.
- Máskor nem szokott? – kérdeztem vissza még mindig a pályát figyelve, miközben felületesen érzékeltem, hogy Akashi aurája kicsit más, mint amilyen lenni szokott. Kissé hidegebb, arany helyett inkább acélos árnyalatú, de továbbra is lángvörös – emellett viszont valahogy mintha mégis teljesen más lett volna, de nem tudtam volna megmondani, hogy mi miatt.

Elszakítottam a tekintetem a meccsről és érdeklődve Akashi felé fordultam. Meglepetten pislogtam, mert az arckifejezése sem volt a megszokott, mégis nagyon ismerősnek tűnt.
- A csapata általában már annak örül, ha egyáltalán félidőre ideér.
Elgondolkodva bólintottam egyet, majd ismét visszafordultam a meccs felé – a Touou éppenséggel ízekre szaggatta ezt az oly ígéretesnek tűnő csapatot, pedig még az első negyednek sem volt vége.
- Yukiji. – Ismét ráemeltem a tekintetemet, várva, mit szeretne mondani, ezúttal kiváltképpen figyelmesen. A hangjában is volt valami hidegen nyugodt él, nem elrettentő, de valahogy most ez is másnak hatott.
- Igen?
Fél füllel hallottam Mibuchi hangját, egy kérdő, picit aggódó „Sei-chan?" jött ki a száján, de nemigen foglalkoztam vele.
- Megleptél – felelte Akashi végül egy ferde mosollyal, mire kissé értetlenkedve összevontam a szemöldökömet. Ahogy a szemébe néztem, hirtelen úgy láttam, mintha az alapból rubinvörös árnyalat aranyszínűen felvillant volna, de egyet pislogva már újra csak a vöröst láttam, így az egészet betudtam annak, hogy a túl sok színtől már káprázik a szemem.
- Hogy érted?
Akashi arca egy pillanatra mintha meglepettséget tükrözött volna, az aurája pedig hirtelen villogott fel egy melegebb, aranyszínű árnyalatban, de ez mind épphogy egy pillanat volt csak, a következő pillanatban pedig már nyugodt hangon, arcán halvány mosollyal válaszolt: - Nem fontos, csak eszembe jutott valami.
- Oh. Hát rendben – mondtam meglepettem, majd kissé vacillálva bár, de visszafordultam tovább nézni a meccset. És bár a továbbiakban lekötöttem magam a játékosok elemzésével, egy ideig nem hagyott nyugodni Akashi viselkedése. Valahogy nyugtalanító volt, nem kellemetlenül nyugtalanító, csak épp annyira, hogy elgondolkodtasson a dolog. De ahogy egyre jobban rákoncentráltam a meccsre, ez a gondolatmenet egyre inkább a háttérbe szorult, míg végül szinte el is felejtettem.

Mint ahogy az már az első negyedben világossá vált, az eredmény elkeserítő volt. Mármint annak a bizonyos feltörekvő csapatnak – ugyanis a touou-sok brutálisan szétverték őket.
- Ezt nem hiszem el – morogta Shota maga elé. – Ez volt az a nagy meccs?!
- Ez kiábrándító volt – kommentálta Kotarou, hangjában leheletnyi csalódottsággal.
Nagyjából mindenki aurája hasonló reakcióról árulkodott. Annyival még én is tisztában voltam, hogy a Touou csapata különösen veszedelmes ellenfél, de hiába minden, ha megerőltetni sem kell magukat a győzelem érdekében – így hát a meccs önmagában fájdalmasan egyhangú volt.
És ami azt illeti, a miénk sem volt sokkal érdekfeszítőbb.

Kotarou helyét ideiglenesen végül a csokoládébarna és fenyőzöld aurájú harmadéves vette át, bizonyos Matsuzawa Ryusei, mint azt megtudtam. Az egész csapat mondhatni takarék üzemmódban volt, nem úgy tűnt, mintha bármelyikük is különösebben megerőltetné magát, a mellettem ülő Kotarou mégis pocsékul érezte magát.
Bár annak, hogy ő is eljött, pont az volt a lényege, hogy jobb kedve legyen tőle - és ez eddig be is vált -, most, ahogy látta játszani a csapattársait, kicsit úgy nézett ki, mint egy kivert kutya.
Igazából meg tudtam érteni. Kotarou imádott kosarazni – és bár ez még mindig jobb volt, mintha otthon maradt volna magában, azért látszott rajta, hogy megviseli. Megfogadtam magamban, hogyha ezek után bármikor rá akar venni, hogy kosarazzak vele, belemegyek akkor is, ha semmi kedvem nem lesz hozzá – éreztem, hogy ezt már az első alkalommal bánni fogom, amikor kiskutya szemekkel vizslat majd, de ez perpillanat nem érdekelt. Sajnáltam Kotarou-t, rettentően.

A meccs végeztével, ahogy a csapat lejött a pályáról, megakadt a tekintetem Shotán – levegőbe emelt kézzel nyújtózkodott, mint aki nem is egy kosárlabda meccsről, sokkal inkább egy délutáni sziesztáról érkezett. Egyre ügyesebb volt, és külön öröm volt számomra, hogy ezt az auráján is sikerült észrevennem – játék közben volt igazán feltűnő, és elégedettséggel töltött el a dolog, hogy legalább ennyit össze tudtam hozni.
Körbekémleltem a nézőtéren – sikerült kiszúrnom az épp távozni készülő seirineseket, és meglepetésemre Midorimát és Takaót is megtaláltam; az utóbbi Midorima borzalmas kalapját hordta vigyorogva, amit látva majdnem elnevettem magam.
Aztán belém fagyott a lélek, ahogy eszembe jutott Hideo. Ha Mibuchi tényleg látta, márpedig semmi okom nem volt rá, hogy kételkedjek a szavaiban, akkor ő már észrevett engem. Nemigen volt rá esély, hogy másképp legyen, itt ülve a kispadon el sem téveszthetett volna - még jó, hogy ez most, és nem a meccs közben jutott eszembe, ugyanis akkor egy másodperc nyugtom nem lett volna. Ismét körbekémleltem, ám ezúttal óvatosabban - na nem, mintha ekkor már bármi értelme lett volna a dolognak. Azonban Hideót nem vettem észre, ahhoz még mindig túl nagy volt a tömeg; aztán ahogy otthagytuk a pályát, szinte éreztem, hogy hullámokban tör rám a megkönnyebbülés. És amíg arra vártam, hogy a többiek átöltözzenek, végig azon agyaltam, hogy talán ideje lenne felhívni őt – még mindig jobbnak tűnt telefonon letudni a dolgot, minthogy még egyszer megismétlődjön a mai, és azon kelljen aggódnom, mikor jön oda hozzám jelenetet rendezni.
Perpillanat minden rendben volt – Kotarou velem maradt, szóval mondhatni be voltam biztosítva, a társasága megnyugtatott.
- Sokkal jobbak ezek a meccsek, hogy te is itt vagy – mondta arcán széles vigyorral, aztán zavartan hozzátette: - Mondjuk, az lenne a legjobb, ha én is játszhatnék... Hamarosan.
- Úgy legyen – feleltem jókedvűen.
- Holnap átjöttök, ugye?
- Oh, basszus, el is felejtettem – pislogtam zavartan. – De amúgy igen, úgy volt.
- Mi!? Elfelejtetted? Én már egy hete azt várom! – nézett rám ajak lebiggyesztve.
- Nekem Anya két napja szólt, nem lehetett az egy hét.
- Jó, talán nem, de annyinak tűnt!
- Kotarou...
Belemélyülve a beszélgetésbe kissé meglepődtem, ahogy nyílt az öltöző ajtaja, és Akashi lépett ki rajta. A többiek inkább csak szivárogtak kifelé, és mivel nem siettünk sehová, abból indultam ki, hogy egy darabig még fognak is.
Aztán végül úgy alakult a dolog, hogy mivel a csapatnak nagyjából a fele váltani akart néhány szót egy-egy itt megjelent ismerősével, abban egyeztünk meg, hogy majd a csarnok előtt találkozunk húsz perc múlva. Nekem nem volt ellenemre a dolog, a hamarosan esedékes három órás hazaút fényében ez a kevéske idő nemigen számított, főleg, hogy alapjában véve egész jól éreztem magam.

Akashi mellett ácsorogtam, és mosolyogva néztem, ahogy Kotarou, stressz labda hiányában egy üres üdítős dobozzal dobja meg Shotát, aki felháborodva rákiáltott, de ezúttal nem foglalkozott annyit a dologgal, megindult vissza a nézőtér felé, gondolom sietett, hogy még utolérjen valakit. Szóval Kotarou inkább fogta magát, jó gyerekhez illően kidobta az üveget, aztán ő is ment a maga dolgára.
Akashi halvány mosollyal az arcán nézte a jelenetet, majd így szólt: - Nem megyünk ki? Az az érzésem, hogy a végsőkig ki fogják használni azt a húsz percet.
Bólintottam, majd kényelmes tempóban elindultunk a kijárat felé. És ahogy így egymás mellett sétáltunk, eszembe jutott, amikor nem is olyan rég összekulcsolta a kezünket – az emlék hatására minden bizonnyal kipirosodtam, de reméltem, hogy Akashi ezt nem veszi észre. Azaz abban biztos voltam, hogy észreveszi, sokkal inkább helyénvaló a megfogalmazás, hogyha szerencsém van, nem tulajdonít neki különösebb jelentőséget – azonban sehogy sem sikerült kiűznöm a fejemből az emléket sőt, mintha minden más hasonló gondolat is ebben a szent pillanatban akarta volna tudtomra adni, hogy amúgy ő is megtörtént egyszer. Ha tehettem volna, mondtam volna, hogy nagyon is tisztában vagyok ezzel a ténnyel, de nem akartam magamban beszélni, mert így is volt elég problémám, nem hiányzott még mellé az elmebaj is.
Ahogy az várható volt, a csarnokon kívül is egy rakat ember ácsorgott itt-ott, beszélgettek, valószínűleg épp a meccsről, én pedig csak örültem neki, hogy nyári késő délutánhoz méltón süt a Nap – kellemes érzéssel töltött el, ahogy meleg fénye végigvonult egész Tokión.
Akashival végül a csarnok másik oldalánál kötöttünk ki, elég félreeső helyen ahhoz, hogy ne kelljen azon aggódnom, hogy Hideo észrevesz - a tudat határozottan pozitív hatással volt rám.
Bár szigorúan véve az egész hely egy betonplacc volt, valahogy mégsem tűnt olyan ridegnek, mert a megfelelő helyekre viszonylag terebélyes fákat ültettek – közvetlenül mellettünk is volt egy, én pedig épp azt figyeltem elmélyülten, miképp festi sárgás árnyalatúra a leveleket a köztük átsütő lusta, de vakító napfény.
- Itt amúgy mindenki ismer mindenkit? – kérdeztem furcsálló tekintettel, de közben mosolyogtam az emlék hatására, hogy konkrétan kétpercenként futottunk össze emberekkel, akiket legalább egyvalaki a csapatból ismert, de legtöbbször mindenki.
Akashi halkan elnevette magát. – Jogos észrevétel. És azt kell mondjam, nagyrészt igaz. Ezekre a meccsekre általában a legtöbb csapat eljön, aki a későbbiekben játszani fog a bajnokságon, és sokan még alsó-középiskolából ismerjük egymást.
- Világos – válaszoltam elgondolkodva. A szél lágyan fújt, megrezegtette a faleveleket, a fejemben pedig újra és újra lejátszódott a jelenet, amikor másodszorra estem majdnem hasra a házunk előtt, és Akashi másodszorra is elkapott. Régen éreztem magam ilyen mély zavarban a közelében, mostanra úgy hittem, kezdek hozzászokni a jelenlétéhez ebben a tekintetben, de most bebizonyosodott, hogy tévedtem – ahogy egymás mellett állva figyeltük a járókelőket, akik innen egész kicsinek tűntek, azon gondolkoztam, képes leszek-e egyáltalán valaha is megszokni a kialakult helyzetet.
Óvatosan felpillantottam Akashira, és fülig pirultam, amikor rájöttem, hogy ő is engem néz, de nemigen voltam képes elfordulni, mert egyszerűen bilincsbe vert a tekintetével.
Mikor végül elfordította a tekintetét, egy halk sóhaj kíséretében így szólt:
- Azt hiszem, hamarosan be kell pótolnom valamit, amit eddig elmulasztottam megtenni.

Nos, remélem elnyerte tetszéseteket a fejezet!
És itt megemlíteném, hogy bár a sztori nagyjából már kész van a fejemben, rengeteg olyan kis dolog van, ami még képlékeny, pont ezért sok esetben a ti véleményetek is alakítja őket - ha van valami észrevételetek, teszem azt, hogy mostanában xy keveset szerepelt és hiányoljátok, vagy mondjuk, hogy lassabbak voltak a történések, azt nyugodtan írjátok meg! Bár nem ígérem, hogy feltétlen orvosolni fogom a problémát - sok olyan dolog van, amit okkal csinálok úgy, ahogy, csak még nem látszik ;) -, azért, ha van valami ilyesfajta gondolatotok, nyugodtan írjátok meg!
És még egyszer: boldog új évet! <3