Vasárnap reggel persze borzasztó izomlázzal ébredtem. Igazából nem is csodálkoztam rajta, tekintve, hogy min mentek keresztül az izmaim azon a napon. Az a három tényleg a fejébe vette, hogy játsszak velük, és hát... Mégis mit tehettem volna ellene?
Kotarou-val voltam Nebuya és Mibuchi ellen, és arra gondoltam, hogy majd megállok a pálya egy pontján és nézem az eseményeket minden aktivitás nélkül.
Na, ez a terv füstbe ment már ott, hogy Kotarou ahányszor csak tehette, nekem passzolta a labdát, és ha nem akartam, hogy eltaláljon, bizony meg kellett fognom.
Mindent összevetve, nem mondhatom, hogy nem jó „tanárok". Mibuchi például egész ügyesen megtanított dobni; ez volt az a dolog a kosárlabdában, ami előtte is úgy-ahogy ment. Amúgy, ezt leszámítva, fogalmam sincs, mitől lett ilyen izomlázam, mert alig futottam, cselezni sem cselezgettem - nem is tudok, megjegyzem -, és Mibuchit sem akartam lerázni magamról, aki engem fogott. Inkább ügyeskedtem, próbáltam kiismerni a lépéseit és az alapján találni valami egérutat, amihez nem kell túl sokat mozogni. Viszont amilyen lusta és játékképtelen vagyok, kábé így nézett ki a dolog: néha sikerült, néha nem. De nem is igazán zavart, ha nem jött össze, abban reménykedtem csak, hogy nem lesz izomlázam, ha minimálisra csökkentem a mozgást.
De mint azt reggel megtapasztaltam, hiába reménykedtem; még hétfőn is fájtak a karjaim, meg egy kicsit a hasizmom is.
A hét első három napja gyorsan eltelt, úgy tűnt, Akashi is el van foglalva valamivel, ezért nem igazán történt semmi lényeges dolog. Beszélgettünk néhányszor, ami bár furán hatott számomra, mégsem fulladt katasztrófába, viszont semmi különös nem volt, kivéve azt a hétfői briliáns szóváltásunkat Kotarou-val az izomlázamat illetően, amibe Akashi is becsatlakozott.
Valahogy így hangzott:
- Soha többet nem megyek a streetball pályák húsz méteres körzetébe! - Ez voltam én.
- Na, de tök jó volt! - Kotarou, aki teljesen meg volt győződve róla, hogy nekem is totál élvezet volt a meccs.
- Voltatok streetballozni hétvégén? - Akashi.
- Igen, Mibuchi és Nebuya is ott volt. - Szintén Kotarou.
- Tök jó?! Max neked! Még most is izomlázam van! Nem, nem is, izomhelylázam!
- Izomhelyláz? - Akashi és Kotarou szinkronban, értetlen arccal.
Végül totál belekavarodtunk a beszélgetésbe és az izomhelyláz pontos fogalmába, így inkább felhagytunk ezzel a témával.
Mondjuk, így belegondolva, elég gonoszul veszi ki magát, hogy Akashit nem hívtuk kosarazni. Bár lényegében mi sem tudtuk, hogy találkozni fogunk, szóval azt hiszem, megbocsátható bűnt követtünk el.
Na, de visszakanyarodva a hét első három napjához, tényleg kijelenthetem, hogy semmi különös nem volt. Reggel Akashi elkísért az iskolába, délután pedig, ha nem volt épp edzése, haza is együtt mentünk. Ennyi.
Aztán ugyanolyan gyorsan, mint ahogy Kotarou figyelme tovaszáll egy dologról a másikra, elérkezett a csütörtök is. A kiállítás úgy zajlott, ahogy mindegyik más is: bemutatták a képemet, odaálltam mellé, lefotóztak néhányszor, a galéria igazgatója váltott velem pár szót, megdicsérte a művemet, aztán pedig fültanúja lehettem annak, ahogyan néhányan kitárgyalják, mégis mit jelenthet, milyen üzenetet hordozhat a kép. Na, ezek a részek voltak azok, amiken rendszerint halálra idegesítem magam. Most sem volt másként, így hamarosan már azon gondolkoztam, hogy kéne feltűnésmentesen lelépni. Soha nem fért a fejembe; a képen egy fekete-fehér város szerepelt, kissé elmosódottan, de tökéletesen kivehetően, mégis milyen mögöttes tartalmat akarnak ebbe belemagyarázni?!
أنت تقرأ
Akashi mondja...
قصص الهواةAkashi Seijurou fanfiction! Yukiji, a zárkózott művészlélek legrosszabb rémálma elevenedik meg, amikor Akashi Seijurou egy szép napon elhívja beszélgetni. A fiú a lelkébe tipor, és mikorra Yukiji már épp kiheverné a történteket, mégis visszatér az é...
