Akashi mondja...

40. Se veled, se nélküled

Szép napot! ^^ Nos, itt van a következő fejezet, ami már a 40., akárhogy is nézem, ami úgy. Wow.

És képzeljétek, elvileg egy normál könyv egy oldala 250 szó. Ha minden fejezetet 5000 szóval számolok (valamelyik kevesebb, de valamelyik jóval több), akkor voltaképpen ez már 800 oldal XD Indokolatlanul hosszú a kevés cselekményhez képest, dehát Yukiji merengéseiből másfél óra alatt megvan 2000 szó, nem tehetek róla XD

Mindenesetre köszönöm szépen az előző fejezetre érkező kommenteket, csillagokat, és hát, jó olvasást! <3

Azon az estén nem sokat aludtam.
Ami azt illeti, leginkább semennyit se.

Körülbelül két órája feküdhettem le, mielőtt felriadtam volna arra a szörnyű rémálomra, és hajnalban is sikerült még aludnom valamennyit, de az inkább csak felületes szundikálás volt, mintsem valódi alvás. Így hát nem meglepő, hogy másnap olyan szörnyű reggelem volt, amilyet csak el lehet képzelni – de ezt még kibírtam volna, még akkor is, ha nem éppen jó állapotban.
Ami viszont olyan igazán rossz volt az egészben, az annak a módja, ahogy az ébren töltött órákat töltöttem.
Miután magamhoz tértem és visszamásztam az ágyamra, még mindig kellett egy kis idő, hogy képes legyek ellazítani teljes mértékben befeszült izmaimat, és megszabaduljak a csomótól a gyomromban. Csak ültem, igyekeztem a légzésemre figyelni, leküzdeni a hányingert, ami hirtelen rám tört, ez azonban nem volt olyan egyszerű, ahogy elsőnek tűnt, ugyanis ahányszor lehunytam a szemem, Akashi véráztatta ingét láttam magam előtt – ekkor vált világossá számomra, hogy hiába is akarnék, hiába is kellene aludnom, erre még egy jó darabig nem számíthatok.
Ha képes lettem volna rá se mertem volna nem mellesleg. Nem hiányzott még egy ilyen szörnyű álom, nem akartam, hogy visszacsöppenjek abba a darabka pokolba, nem akartam megtapasztalni, meddig terjed egy ilyen álom részletessége, meddig lehetne még tetézni azt, ami amúgy is ilyen borzasztó.

Szóval csak ültem az ágyamon, néztem magam elé, és azt vizsgáltam, hogyan festi ezüstre a takarómat a redőny résein beszűrődő sápatag holdfény. Túl sötét volt minden még így is, és már ekkor tudtam, hogy egy darabig bizonyosan nem leszek képes visszaaludni, így inkább felkapcsoltam az éjjeli lámpámat, melynek meleg fénye, ha az elején bántotta is a szemem, egy kis idő után igazán kellemes összhatást nyújtott eme elkeseredett lelki állapotomban.
És hát, miután kilábaltam a sokkból, nem nehéz kitalálni, mi következett.
A sírás.
Persze, tudtam én, miért álmodtam ezt, nem volt nehéz kitalálni – az olló miatt. A tény miatt, hogy Akashi egyszer szimplán fogott egy ollót, és majdnem fejbeszúrt vele valakit, mert nem tetszett neki a hozzáállása. Nem akartam emlékezni erre a tényre, nem akartam tudni róla, ahogy az álmomról sem, de képtelen voltam tenni ellene; örökre beleivódott az elmémbe minden apró részlete, olyan dolgok, amiket nem akartam felidézni magamban, mert csak még fájdalmasabbá tették az egész helyzetet.
Némán folytak a könnyeim, néztem magam elé, mintha csak a lábam köré csavarodott takaró látképe válasszal szolgálhatna nekem, hogy mégis mit kéne tennem, mihez kéne kezdenem, és a legfontosabb, hogy mit is kellene gondoljak.
Ez utóbbi volt a legbajosabb is egyben, ami azt illeti.

Reszketeg, mély levegőt vettem, lehunytam a szemem és agyaltam. Nehéz volt úgy, hogy az álmomra gondolva minden második másodpercben legszívesebben magzatpózba vágva magam sírtam volna kifulladásig, de kénytelen voltam megoldani, kénytelen voltam visszafogni magam, ha bármit is el akartam érni.
Valóban, fogalmam sem volt, mitévő lehetnék – márpedig ezt a hozzáállást most már nem engedhettem meg magamnak, egyszerűen nem működött. Ki kellett találnom valamit, határozottan ki kellett, de azt se tudtam, merre induljak el, mit akarok igazán, és mi az, ami reálisan nézve a dolgokat is szóba jöhet, nem csak egy megvalósíthatatlan vágyálom.
Azzal tisztában voltam, Akashi mit szeretne – a másik énje világosan tisztázta, és nem volt okom azt feltételezni, hogy a kedvesebbik személyisége másképp gondolja. Tudta, hogy nem ez a legjobb megoldás, de azt is, hogy nincsen jobb – végső soron így is úgy is, bárhogy döntök, egy rakat olyan dolgot kell majd elfogadnom, amit cseppet sem szeretnék.
Meg itt volt ez is – másik Akashi, kegyetlen Akashi, a rendesebbik, akit jobban ismerek, vagy akitől félek; már-már én is belezavarodtam néha fejben, melyikükre is hivatkozom valójában.
Ha valahol megéri elkezdeni az agyalást, akkor mindenképpen itt.
Elvégre a kegyetlen Akashi, ahogy annyiszor szólítottam őt magamban, nem tűnt teljesen helyénvalónak – hiszen már nem volt az, akárhogy is néztem. Kísérteties volt, a viselkedése sokban elütött az általam megszokottól, és nagyon, nagyon nem tetszett, mennyire evidensnek gondolja, hogy a végén, előbb vagy utóbb elfogadom majd a jelenlétét, és minden olyan lesz, mint régen, de ez... De ez a közelébe se ért annak a kegyetlenségnek, amit a legelső beszélgetésünk alatt tanúsított az irányomba, ebből kifolyólag pedig igencsak pontatlannak éreztem ezt a megnevezést.
Főleg, hogy Akashi két személyiségét nem lehetett éles vonalakkal elválasztani. A másik Akashi is mindig az az Akashi volt, aki nem az egyik, ez a gyerekes, szinte nevetséges kuszaság pedig úgy éreztem, mérföldekkel megnehezíti, hogy bármit is tudjak kezdeni a helyzettel.
Valamit ki kellett találnom, de ahogy gondolkodtam, ismét felrémlett előttem Akashi rubinvörös haja a szürkeségben, a kés villanása a kezemben, a tépő, metsző szél érintése a bőrömön, ez pedig hosszú percekre elvont attól, hogy a megoldáson agyaljak, vagy akármi máson.

Mikor végre felülkerekedtem az engem elöntő ijedtségen és szomorúságon, az első dolog, ami eszembe jutott, egy emlék volt. Amikor Akashi megkért, hogy hívjam a keresztnevén, olyannyira rástresszeltem az egészre, annyira lehetetlennek tűnt, hogy másként szólítsam őt, mint amit már úgy megszoktam, hogy nagy zavaromban és kétségbeesésemben elsírtam magam. Bárhogy is nézi az ember, igazán furcsa egy helyzet volt, és akkor nemigen láttam benne túl sok nevetnivalót, de így utólag tagadhatatlanul szép, kellemes emlékként élt a fejemben. És erről a neves dologról jutott eszembe, hogy talán... Talán valamelyik személyiségét a keresztnevén kéne hívnom, biztos, ami biztos. Furcsa ötletnek tűnt, de nem maradhattam örökké a másik, a rendesebb, a félelmetesebb és az ezekhez hasonló kifejezéseknél – persze, néha megállták a helyüket ezek is, néhányuk egészen eltéveszthetetlenül jelölte, kire is gondolok, de az állandó használatukba totál belekavarodtam.
Ám itt volt az a talány is, miszerint fogalmam sincs, melyik személyiségét hívjam Akashinak, és melyiket a keresztnevén – a két lehetőségből, meg kell, hogy mondjam, valahogy egyik se tetszett igazán. Hisz a kedves személyiségét már megszoktam, hogy a vezetéknevén hívom, nem akartam máshogy, de ha már valamelyiküket a keresztnevén kezdem el szólítani, akkor mégiscsak őt kéne, hiszen ő volt az, aki felajánlotta...
Ekörül felrémlett bennem a tény, hogy kissé úgy kezelem ezt a két személyiség dolgot, mintha csak egy testbe zárt, két külön lélekről lenne szó, ami azért nem állta meg a helyét semmilyen tekintetben. A ridegebb Akashi nem az általam ismert személyisége testvére, nem egy másik ember.
De valahogy mégis – ötlött fel bennem a gondolat.
Ez az egész megint sehova se vezetett.

Végül úgy határoztam, szimplán csak foglalkozni a dologgal már határozottan sikernek könyvelhető el, és majd átgondolom később, hogy lesz pontosan ez az egész, de nem most.
Ránéztem a tenyeremre – a lámpám halovány, de melengető fénye kissé arany fénybe vonta, vörös még csak véletlenül se látszódott rajta, pont, ahogy annak lennie kell. Egy pillanat erejéig szinte éreztem, ahogy Akashi tehetetlen súlya rám nehezedik, mint ahogy álmomban történt, és kirázott a hideg a ténytől, hogy közben voltaképpen átölelt, és, hogy ez mennyire, de mennyire szívfacsaró a maga bizarr, förtelmes módján.
Lassacskán rájöttem, hogy minden riadalmam ellenére miért tudok mégis ilyen tisztán, átláthatóan gondolkodni. Volt bennem félelem, persze, hogy volt – az ollós dolgon például úgy éreztem, soha nem leszek képes túllépni -, de már nem annyi, mint eddig, és kicsit sem arányos a helyzet súlyosságával. Mintha némileg kiapadt volna a forrás, ahonnan a végeláthatatlan félelem áramlott; persze, mindig jött újabb és újabb adag belőle, de mintha normalizálódott volna az egész, és a tér az elmémben, ami eddig vegytiszta rettegéssel volt teli, mintha valamennyire felszabadult volna; legalábbis egy része. Így pedig, hogy volt szabad hely, amit betölthetett, jó sok egyéb érzés fészkelte be magát a fejembe, amikkel sajnos kicsit sem tudtam dűlőre jutni.
Hiányzott Akashi – minden hiányzott vele kapcsolatban. Bármennyire is kiakasztott ez az érzés, bármennyire nehéz volt elfogadni, így volt. Szigorúan véve még csak ma – azaz tegnap – jöttem rá, hogy így van, de már abban a pillanatban is kiidegelt, egy egészen másfajta módon gyötört a tudat, és az álmom után csak még jobban földhöz vágott.
Nehéz volt elfogadni a tényt, hogy minden ellenérzésem, minden nyomorúságos történés ellenére láthatóan képtelen vagyok kiűzni magamból az érzést, mennyire hiányzik, hogy mennyire szeretném most hallani a hangját, mennyire örülnék, ha csak egy pillanatra, de minden olyan lehetne, mint előtte.

Nem tudtam mit kezdeni ezzel, egyszerűen képtelen voltam rá. Nem voltam képes elfogadni az újonnan kialakult helyzetet, és nem voltam hajlandó megbirkózni a ténnyel, miszerint Akashinak két személyisége van, de ennek ellenére, pont amiatt, mert annyira hiányzott, nem játszott az a megoldás sem, miszerint kizárom a jelenlétét, és ezentúl úgy teszek, mintha soha semmi sem lett volna velünk.
Elfuserált egy helyzet volt ez – egy igazán kifacsart se veled, se nélküled típusú, és fogalmam sem volt, mi az, amivel a legkevésbé ártok magamnak, és hát, nem utolsó sorban Akashinak.
Aztán ahogy merengtem a szobám halovány fényében, arcomon minden bizonnyal pont olyan elkínzott kifejezéssel, ami jelenleg passzolt a hangulatomhoz, rájöttem, hogy bár eddig is el-elgondolkodtam rajta, milyen lehet ez az egész Akashinak, úgy igazán egyszer sem mélyedtem el benne.
Nekem azzal kellett megszenvednem, hogy tudom, két személyisége van.
Neki átélni kellett.

Mindig is tudtam, mennyi feladata van, tisztában voltam vele, hogy a szabadidő számára olykor pont olyan fikció, mint egy unikornis – tudtam, hogy nehéz, hogy embert próbáló feladat, de legtöbbször egyszerűen csak nem látszott rajta, így hát nem is tűnt olyan valóságosnak, mint amilyen valójában volt.
Ha perpillanat nem is annyira, de Akashi úgy általánosságban túl volt terhelve minden létező módon, amit csak kitalálhat az ember. El sem tudtam képzelni, hogy amikor ez az egész megtörtént, mikor a másik személyisége létrejött... Hogy akkor mégis milyen vészes, milyen kibírhatatlan lehetett a helyzet, ha még neki is, aki úgy hozzá volt szokva már amúgy is a túlterheltséghez, ilyen nagy nehézséget jelentett az egész. Mennyire kell kikészülni idegileg ahhoz, hogy ez legyen a dolog vége?! Nem fért a fejembe, nem tudtam elképzelni, milyen mértékű káosz uralkodhatott a fejében, hogy végül ott kössön ki, ahol.
És bár sose mondta, sose jelentette ki nyíltan, nem volt nehéz kitalálni, hogy ilyen mértékű maximalizmus nem saját indíttatásból alakul ki az emberben. Nem volt okom csodálkozni, nem volt okom meglepődni rajta, de hiába nem tudhattam biztosra, hiába volt holmi feltételezés, azért eléggé határozott sejtésem volt azt illetően, hogy az Apja tehet az egészről.
Akit most, ebben a pillanatban nagyon utáltam, hiába nem láttam soha.
Nem volt új keletű dolog, hogy a szülők undorítóan túlhajszolják a gyerekeiket, néhány embernek igazán elborult gondolkodása volt arról, mi is az igazán fontos, és bár semmi jogom nem volt ahhoz, hogy elítéljem a maximalizmusra nevelés ezen fajtáját, ahogy végiggondoltam, mi is lett a végeredménye, nem tudtam másra gondolni, minthogy mennyire rossz lehetett az egész Akashinak.

Fájt a szívem érte, rettentően. Napok óta most először fordult elő, hogy ennyire fájjon valami, ami nem közvetlenül a jelenlegi helyzethez kapcsolódik, de most olyan vehemensen fogott el a sajnálat iránta, mint még soha.
Belegondolni is félelmetes volt, milyen szövevényes ez az egész – hogyha engem ennyire leterített a lábamról a felfedezés, mégis hogy hathatott Akashira magára. Ezen túl már felesleges is volt találgatni, felesleges volt újra és újra végiggondolni, hisz képtelenségnek tűnt, hogy ennél jobban megértsem, átérezzem a helyzetet a dolgok jelenlegi állása mellett, de az ilyesfajta reális, logikus indokok fabatkát sem érnek, amikor az ember szomorú, és minden, de minden fáj.

A nagy kérdés pedig még mindig hátra volt; mégis mihez kéne kezdenem? Nem állt szándékomban sajnálatból ráerőltetni magamra, hogy elfogadjam ezt az egészet, nem is hittem, hogy képes lennék rá, de ha arra gondoltam, hogy ezentúl nagy ívben elkerülöm Akashit, nem csak önzőnek éreztem magam, de olyan gyötrő kétségbeesés és aggodalom lett úrrá rajtam, hogy inkább nem is gondoltam bele jobban.
Márpedig akárhogy néztem, nem dúskáltam a lehetőségekben, köztes megoldást nemigen véltem felfedezni. Vagy igen, vagy nem, így állt a dolog jelen pillanatban, hisz nem mondhattam, hogy mindent, ami a közelmúltban történt, figyelmen kívül hagyok, és úgy élem tovább a mindennapjaimat az általam jobban ismert Akashi társaságában, hogy szándékosan elfeledkezem a másik személyiségéről – erre aztán pláne nem lettem volna képes. Kedvenc felfogásom, miszerint az idő majd eldönti, mi is lesz, ezúttal nem volt érvényes, már így is túl sokáig halogattam, túl ingatag volt minden, és féltem, hogyha továbbra is csak úszom az árral, a hullámok egyszer csak szépen maguk alá temetnek.
Gyengének éreztem magam, képtelennek arra, hogy elviseljem ezt; sosem voltam jó a döntéshozatalban, pláne nem ilyen nagy hangvételű helyzetekben, és olyan súlyossal sosem álltam még szemben, mint ami ez volt.
És hát, mire idáig elértem az agyalásban, már hullafáradt voltam, és egyre nehezebb volt nem gondolni rá, miért is vagyok ébren az éjszaka kellős közepén, és miért hajnalodik rám mindjárt úgy, hogy alig aludtam; egyre nehezebb volt nem gondolni az álmomra.
Szóval inkább elengedtem a dolgokat, és bármennyire is féltem tőle, hogy talán megint rémálomból riadok majd fel, semmis sem tudtam tenni az ellen, hogy kicsivel később el ne nyomjon az álom.

***

A reggel az egyik legszörnyűbb volt, amit tizenhat évem során valaha megéltem.
Nemcsak, hogy fáradt voltam, mikor megszólalt az ébresztőm, egész egyszerűen úgy éreztem, inkább meghalok, csak ne kelljen felkelnem. Az a kevéske, talán egy óra, amit a rémálmom után képes voltam alvással tölteni, furcsa mód jó alvás volt, álom nélküli, zavartalan, de így, hogy aztán kelnem kellett, csak még fáradtabbá tett – nem is beszélve róla, hogy az álmom és az utána való végtelen, keserű gondolkodás még mindig rám nyomta a bélyegét. Szóval mikor hosszú, fájdalmas harcok után sikerült elvonszolnom magam a fürdőszobáig, hogy megmossam az arcomat, és belenéztem a csap feletti tükörbe, nem ért meglepetésként, milyen szörnyen is nézek ki.
Táskák a kisírt szemem alatt, nyúzott arc, kócos haj, és ezekkel összhangban lévő szürke színnel szennyezett aura.
Hasonlóan szürke, mint álmomban.

Kedvetlenül fordítottam el a tekintetem a tükörképemről, és ahelyett, hogy tovább szomorkodtam volna, inkább nekiláttam valami normális kinézetet varázsolni magamnak, amiről nem üvölt ilyen világosan, mennyire elegem van minden létező és nem létező dologból széles e világon.
Külön figyelnem kellett rá, nehogy elbotoljak és leguruljak a lépcsőn, mikor mentem lefele, és hát, amikor szembe találtam magam Anyával, megpróbálhattam volna titkolni, mennyire padlón vagyok, de nem sok értelme lett volna.
- Jó reggelt, ki... - kezdte, majd megállt egy pillanatra, hogy homlokráncolva jobban szemügyre vegyen. – Te nagyon fáradtnak tűnsz. Mi történt?
- Nem aludtam jól – nyöszörögtem a legelkínzottabb arckifejezéssel, amit produkálni tudtam, mintha csak a beszéd is fárasztana, ami voltaképpen így is volt. – Rosszat álmodtam, és nem mertem visszaaludni.
- Oh, szívem... - felelte aggodalmasan. – Miért nem szóltál? Tudod, hogy felkelthetsz az éjszaka közepén is, mikor baba voltál, kétóránként felkeltettél, azt már nem tudod túlszárnyalni.
- Nem volt olyan fontos – motyogtam magam elé, és ezúttal még Anya jóindulatú viccelődése se tudott derűsebbé varázsolni.
- Hát, pedig nagyon megviseltnek tűnsz. Tudsz te így iskolába menni?
- Kénytelen leszek...
- Biztos vagy benne? – Tekintete továbbra is aggodalmas volt, ahogy közelebb jőve hozzám olyan igazán Anyukához illően átölelt, ez pedig rettentően jól esett, és legszívesebben egész nap így maradtam volna. – Amúgy is olyan szomorkásnak tűnsz mostanság. Tényleg nincs semmi baj, vagy csak nem szeretnéd elmondani?
Kérdése váratlanul ért, de ezen a ponton már nem éreztem úgy, hogy rá kéne görcsölnöm a hallgatásra, hogy titkolnom kéne, egyszerűen belefáradtam.
Így végül csak ennyit mondtam: - Semmi olyan, amit ne tudnék megoldani magamtól. Igazán nem szeretnék beszélni róla, nagyon fáradt vagyok.
Ez pedig voltaképpen még mindig hazugság volt, hiszen mérföldekre jártam a megoldástól, de ezt nem állt szándékomban közölni vele. Ez, amit elmondtam, már így is több volt a semminél, és még engem is meglepett, mekkora megkönnyebbülést jelentett, hogy ezúttal nem kell teljesen elrejtenem, mennyire rosszul érzem magam. Ennél többet nem mertem és nem is akartam közhírré tenni, még Anyának sem.
- Rendben, ahogy szeretnéd – szólt végül kellemes, nyugtatni akaró hangon, és egy pillanatra jobban magához húzott, mielőtt végül elengedett volna.

És mikor nem sokkal később elindultam az iskolába, miután reggelizés címén magamba erőltettem néhány falatot, még utoljára így szólt: - Oh, és üdvözlöm Akashi-kunt! Jó lenne, ha átjönne valamikor!
Én pedig örültem neki, hogy egy reflexszerű elköszönés után, mintha csak nem is hallottam volna, mit mondott, elhagyhattam a házat, mert kijelentése nyomán úgy érződött, kicsúszik a talaj a lábam alól.
Nem volt már mit végiggondolni, nem volt mit elemezgetni Anya szavain, hiszen egyértelmű volt, miért is fájnak annyira.
Kilépve a kapun pedig, ahogy ahhoz az utóbbi egy hétben már-már hozzászoktam, senkit sem találtam. Én akartam így, és nem volt benne semmi meglepő, de most mégis erősebben ütött, mint máskor. Sehogy se volt ez jó.
És a mai nap voltaképpen még el se kezdődött.

De hát, nemigen tudtam tenni akármit is, így hát elindultam az iskolába a magam sajátos, merengős tempójában, reménykedve benne, hogy a reggeli friss levegő okozta viszonylagos éberségem elegendő lesz hozzá, hogy ne tévedjek el azon az úton, amit a hétből öt nap kétszer is megjárok több mint egy éve.
Mikor végre beértem az iskolába jöttem csak rá, hogy megint van egy rakat időm az első óráig, amit fogalmam sincs, mivel kéne töltenem. Ahogy a szekrények felé igyekeztem, elgondolkodtam rajta, hogy talán tanulhatnék, de amilyen ramaty állapotban voltam, félő volt, hogy ezzel két perc közel sem aktív tanulásért beáldoznám azt a részleges éberséget is, amire eddig szert tettem, így hamar elvetettem a dolgot.
Úgy voltam vele, inkább maradok a rajzolgatással vegyes auranézegetésnél, már csak azért is, mert holnap volt esedékes a meccs, amit még most se tudtam, hogy fogok kibírni, de arra is gondolnom kellett, hogyha már ott vagyok, legalább segítség legyek. Ezt szem előtt tartva nem tűnt hülyeségnek most is az aurák részletesebb tanulmányozását részesíteni előnyben, hátha tanulok valamit így az utolsó pillanatban, ami majd segíthet; ha pedig nem, nos, legalább megnyugtat és lefoglal. A semminél határozottan jobb volt, és legalább valamiféle terv, amiben mostanság sajnos nem dúskáltam.
És ahogy merengve bekanyarodtam ahhoz a szekrénysorhoz, ahol az enyém is volt, nem mással találtam szembe magam, mint Akashi Seijuurou-val.
Kezdtem nagyon úgy érezni, hogy az univerzumnak igazán kicsavart, beteges humora van.

Nyilvánvalóan abban a pillanatban, hogy megláttam őt, megtorpantam – ahogy felpillantottam rá és a szemébe néztem, úgy tűnt, őt is meglepte az én jelenlétem, szóval nem volt okom azt feltételezni, hogy egy újabb beszélgetés érdekében, direktbe keresett fel. Minden bizonnyal már korábban ideért, és vissza kellett jönnie valamiért a szekrényéhez - ez tűnt a leglogikusabbnak, bár ki tudja; hisz mindig is hajlamos voltam túlbonyolítani a dolgokat.
Néhány pillanat erejéig mindketten megdermedtünk, én például semmiképp nem voltam felkészülve rá, hogy ilyen hamar újra találkozzak vele, pláne nem a tegnapi álmom után. Hiába nem akartam, automatikusan az ötlött az eszembe elsőnek, milyen gyengéden adta a kezembe a kést, ettől pedig olyan szinten kikészültem, hogy hiába vonzott rubinvörös tekintete, mint a mágnes, automatikusan elkaptam róla a tekintetem.
Végül lassacskán elindultam a szekrényemhez, nemigen volt más lehetőségem, miközben Akashi továbbra is csak állt egy helyben és érdeklődve figyelt engem, számomra pedig ekkor vált világossá, hogyha ezután sem dönt a távozás mellett, és ott marad, ahol, akkor hamarosan jóval közelebb leszünk egymáshoz, mint kéne. Nem volt jó ötlet, nagyon nem. Csak hát, fogalmam sem volt, mi mást tehetnék.
De hiába próbáltam volna mindent a megszokott módon úgy csinálni, mintha itt se lenne, még szinte meg se álltam a szekrényem előtt, na meg persze őelőtte, mikor így szólt: - Jó reggelt!
Kis fáziskéséssel tudtam csak válaszolni. – Jó reggelt!

Ami azt illeti, kicsit zavarba jöttem a helyzet természetességétől. Régen volt már, hogy csak találkoztunk, és egyszerűen... Beszélgetni kezdtünk.
Márpedig nagyon ebbe az irányba ment a dolog.
- Fáradtnak tűnsz. Jól vagy?
- Nem aludtam jól – válaszoltam őszintén, egyáltalán nem csodálkozva rajta, hogy ez volt az első dolog, ami feltűnt neki. Közben rájöttem, hogy bár ideértem a szekrényemhez, semmit sem csinálok, csak bámulom meredten, miközben próbálom megfejteni a saját gondolataimat és indokolatlanabbnál indokolatlanabb érzéseimet – vajmi kevés sikerrel.
Akashi közelében amúgy is nehézkes volt bármire ráfókuszálnom; hiába szállt meg egyfajta nyugodtság, többek közt az alváshiány miatt is, azért így is feszült voltam, és tudtam, hogy ez csak rosszabb lesz.
Mert otthon, a szobám magányában agyalni rajta, hogy sajnálom őt, egészen más, mint szemtől szembe állni vele és érezni, ahogy elönt az idegesség és az a zavaró ambivalencia, hogy mégsem tudok úgy viselkedni, ahogy a helyzet megkövetelné.
Akashinak két személyisége van, és a másik majdnem fejbeszúrt valakit – efölött nem lehet csak úgy elsiklani.
És mégis, ahogy itt állt mellettem aggodalmas, érdeklődő tekintettel, valahogy nem tudtam úgy gondolni rá, mint valakire, akitől félni kéne. Kellett volna, de annyira szürreálisnak tűnt, olyan furcsának, és gyűlöltem magam miatta.

Akashi, bár valószínűleg tökéletesen tisztában volt vele, hogy nem csak simán rosszul aludtam, nem kezdett el faggatni, ennek pedig kiváltképpen örültem. Óvatos volt ez az egész beszélgetés, mintha pengeélen táncoltunk volna mindketten, és éreztem, hogy egyetlen rossz szó, nem megfelelő gesztus, és egyszerűen kiesünk ebből az egészből, én pedig ismételten elmenekülök, nem számít, mennyire nem szeretnék így reagálni, ilyen gyengén, szánalmasan.
- Sajnálattal hallom – szólt végül megértően, én pedig legszívesebben elvörösödtem volna ettől az egésztől; Akashi Seijuurou, pont olyan udvarias, mint mindig.
Ha nem éppen a másik személyisége, aki szinte rám akarja erőltetni ennek az egésznek az elfogadását, mintha csak kötelező lenne.
- Tudok valahogy segíteni?
- Nem hiszem, Akashi... - feleltem szemlesütve. Tudta ő nagyon jól, miért volt ilyen horribilis éjszakám, miért nézek ki úgy ma is, mint aki bármelyik pillanatban elaludhat álltában, de természetesen megkérdezte, mert ő ilyen, és én nagyon, nagyon szerettem benne, hogy ennyire figyelmes és ilyen őszinte módon törődő.
- Yukiji...
- I-igen? – Már csak attól kivörösödtem megint, ahogy a nevemet kimondta, emlékeztetett rá, hogy mikor még nem tudtam erről az egészről, mennyire zavarba tudtam jönni a legapróbb dologtól is. És az, hogy ilyen láthatóan belepirultam ebbe az egészbe, természetesen nem kerülhette el Akashi figyelmét.
Bármit akart mondani eddig, végül nem mondta ki. Helyette szeretetteljes, futó mosoly ült ki az ajkára, és továbbra is engem nézve így szólt: - Tudod, mindig is nagyon aranyosnak találtam, amikor elpirulsz. Szinte másodpercek alatt, a füled hegyéig. – Egy leheletnyi szünetet tartott, én pedig nem teljesen voltam képes felfogni, mit is jelentenek szavai, amikor hozzátette: - Olyankor valahogy világosabbnak tűnik a szemed is, sokkal, de sokkal kékebbnek.
És bár eddig is piros voltam, és voltaképpen ez a pirosság volt az, ami miatt Akashi felemlegette ezt az egészet, megértve mondandóját úgy éreztem, egész egyszerűen megfojt a zavar.
Kiürült a fejem, semmire nem tudtam gondolni azon kívül, amit az előbb mondott, és, hogy mit is jelent ez tulajdonképpen – mindössze annyit tudtam, hogy szavainak megfelelően teljesen vörösbe borult az arcom, csak néztem rá tanácstalanul, képtelenül arra, hogy elfordítsam tőle a tekintetemet, és fogalmam sem volt, mire kéne számítsak ezután.

Feltűnt a látómezőmben néhány aura, ismerős volt mind, de ennél több figyelmet nem tudtam szentelni nekik, miközben azt figyeltem, hogy Akashi aurája felizzik, lángvörösen, ezüst-arany árnyalatokkal fénylik; arca még mindig lágy volt, kíváncsi, én pedig úgy éreztem, túl közel van hozzám, és nem tudtam, mitévő legyek, egyáltalán nem, ahogy kialakult ez a furcsa, lelassult közeg körülöttünk.
De csak egy pillanat erejéig, ugyanis rögtön utána meg is tört az egész, amikor mögülünk hangos pisszegést véltem hallani, és még nem is volt időm hátra fordulni, mikor meghallottam Shota hangját.
- Csá, mi a helyzet? Hé, ti amúgy... Oh.
Én is pont ezt gondoltam. Oh.

Rögtön hátrébb léptem Akashitól, hogy utána azonnal Shota felé kapjam a tekintetem; aurája türkizkéken villogott, mint a diszkó fények, fülhallgatója most is a helyén volt, azaz a fülében, ruhája, egész megjelenése pedig nagyobb káoszról árulkodott, mint általában, ami azért teljesítmény.
Persze a lendülete kissé megakadt, ahogy rájött, félbeszakított valamit. Ledermedt, olyan igazán zavart fejet vágott, és egy elnyújtott „öhm" is kiszaladt a száján, ahogy visszapillantott arra, amerről jött, és ahonnan a túlontúl ismerős aurák jelenlétét is sikerült kivennem.
Végül újra felénk fordult, és igazán természetellenes lazaságot erőltetett magára, ahogy folytatva útját nem sokkal később mellénk ért, ezek után pedig a többiek is előszivárogtak; Mibuchi, Nebuya és Kotarou, mind hasonlóan tanácstalan habitussal.
- Öhm, egyáltalán nem hallgatóztunk, esküszöm, hogy semmit se hallottam – szólt végül Shota idegesen, kellemetlenül mocorogva, én pedig úgy éreztem, meghalok a zavartól és ennek az egész helyzetnek a lényegétől.
Mibuchi fintorogva hozzátette: - Persze, hogy nem hallottál semmit, zenét hallgattál, és még azt se vetted észre, hogy pisszegünk neked! – Majd ellágyult arckifejezéssel, a lehető legártatlanabb tekintettel így szólt hozzánk kettőnkhöz: - Természetesen ettől még érvényes a tény, miszerint nem hallgatóztunk, mindössze nem szerettünk volna megzavarni semmit.
Nebuya nem szólt egy szót sem, csak kellemetlen zavartsággal csapkodta Kotarou hátát, aki valamiért igazán ki volt akadva, de hogy mi miatt, azt nem tudtam, és most nem is terveztem megérdeklődni. Féltem ránézni Akashira, pedig tudni akartam, mit reagál erre az egészre; aurája nem éppen elragadtatást tükrözött, de ennél többet perpillanat nem tudtam kikövetkeztetni.
- Majd még beszélünk erről – szögezte le végül, és a kis csapat nagy örömére úgy tűnt, bár nem elégedett a helyzettel, ennek az akciónak nemigen lesznek következményei, főleg, hogy voltaképpen én magam is hittem Mibuchinak, már csak az aurája miatt is. Azért megnyugtató volt a tudat, hogy nem kísérték figyelemmel ezt az egész beszélgetést, főleg nem a végét, amikor Akashi... Ó, te jó ég.

Szóval végül itt kötöttünk ki, valamiféle hevenyészett kört alkotva, engem pedig fájdalmasan vágott mellbe a tudat, mennyire hiányzik ez az egész. Hallgatni, ahogy Kotarou valami hülyeségen összeveszik Shotával, Mibuchi finnyás, lenéző tekintete, ahogy őket méregeti, Nebuya harsány röhögése, és Akashi, ahogy jókedvűen figyelemmel kíséri ezt az egészet – nehéz volt belátni, hogy a kezdeti ellenérzéseim ellenére most mégiscsak hiányzott, hogy ott üljek a kispadon és figyeljem, ahogy ők csinálják a dolgukat.
Igazán elszégyelltem magam, hogy pont most hanyagoltam el őket, mikor minden így összejött; holnap volt az utolsó meccs, méghozzá a legfontosabb. Nem, mintha bármi segítség lettem volna az edzéseken, de mégiscsak megszoktam már, hogy ott legyek, és így, hogy már egy hete feléjük se néztem, kissé elveszettnek éreztem magam.
Aztán hamar elmúlt a dolog, ahogy ismét rám nehezedett Akashi jelenléte, és a zavaron túl átütött az a még meglévő, az eddiginél csekélyebb, de még így is kibírhatatlan félelem, ami ezúttal is emlékeztetett rá, hogy sokkal jobban kéne tartanom tőle, elkerülni, ahogy csak tudom, de képtelen vagyok rá. Még akkor is, ha a gondolat, miszerint a másik személyisége most is jelen van valamilyen formában, teljes mértékben kiakasztott.
Az álmomról nem is beszélve. Most egész távolinak tűnt így, hogy társaságban voltam, világosban, de ez nem jelentette azt, hogy el is felejtem.
- El se hiszem, hogy holnap vége – jelentette ki Shota elgondolkodva, miközben egyik lábával a padlón dobolt; fél fülében még mindig benn volt a fülhallgató, gondolom az épp hallgatott zene ritmusához igazodott.
- Hah, én valamiért nagyon azt hittem, hogy idén a Touou ellen fogjuk játszani – morogta Nebuya, bennem pedig felrémlett a tény, miszerint a Touou, különösen az a bizonyos Aomine Daiki milyen hihetetlen módon játszott, és nagyon összezavart, mégis ki lehetett az, aki kiejtette a csapatukat. Rákérdezni persze nem állt szándékomban és amennyire az utóbbi napokban le voltam foglalva a saját nyomorúságommal, kellett néhány másodperc, míg eszembe jutott, ki ellen játszanak majd holnap.
Kaijo. Azzal az aranyszőke fiúval, aki Akashi egykori csapattársa volt.
- Mind arra számítottunk, de történnek váratlan fordulatok – jelentette ki Akashi elgondolkodva, én pedig elgondolkodtam, mégis mi lehet az, ami számára is váratlan fordulatnak minősül.
- Oh, igen, tényleg – szólt Mibuchi. – Kicsit sajnálom szegény Ao-chant. Ha tud játszani aznap, talán máshogy alakultak volna a dolgok.
Egy pillanatra nem értettem, kiről is lehet szó, ki az a bizonyos Ao-chan, de aztán rájöttem; Aomine Daiki. Ha nem lettem volna ilyen ramaty állapotban, és nem éreztem volna úgy, hogy bármelyik pillanatban kikészíthet vagy a fáradtság, vagy a bizonytalansággal vegyes félelem, talán jókedvre derített volna a becenév, de így semmiképp nem.

Akashi mondott még valamit, nem tudtam rákoncentrálni, így hát fogalmam sem volt róla, mi lehetett az, de aztán rájöttem, hogy azért vannak ilyen korán itt mind, mert reggeli edzésük lesz még így utoljára, és hát, nemigen tudtam, mihez kezdjek magammal ez ügyben. Nem akartam velük menni, régen mindig ott voltam, de most... Most más volt a helyzet. Holnap úgy is ki kell bírnom az egész napot, már most rosszul éreztem magam tőle, legszívesebben bezárkóztam volna a szobám biztonságába, de nem tehettem – így pedig semmiképp sem akartam ma is terhelni magamat, amikor már amúgy is tropa voltam.
Egek, segítene, vagy csak rontana a helyzeten, ha első óra előtt még aludnék egy órácskát?
- Te is jössz, Yuki-chan? – kérdezte Mibuchi kedves, reménykedő arckifejezéssel, mire fáradtan ráemeltem a tekintetemet.
- Nem, ma kihagyom – feleltem. Ez volt a diplomatikus válasz, még akkor is, ha mindannyian jól tudtuk, hogy már egy hete érvényes ez a „ma kihagyom" dolog.
- Kár – szólt végül szomorkás tekintettel. – Akkor majd később találkozunk!
Ahogy elindultak, Kotarou-tól még kaptam egy gyors ölelést, Shota pedig egy pillanat erejéig olyan jelentőségteljesen nézett rám, amiből arra következtethettem, ma még számíthatok majd a társaságára; ha mást nem, telefonon, óra alatt.
Nebuya dörmögött valamit, majd követte őket, míg végül csak Akashi maradt hátra, én pedig mást sem csináltam, mint kerültem a tekintetét, ahogy merengőn, szomorúan nézett engem.
Úgy fájt, hogy rossz neki, hogy annyi gyötrődés után még én is ráteszek egy lapáttal erre az egészre. Volt jogom így viselkedni, kétségtelenül volt sőt, még ennél súlyosabb ellenérzés is indokolt lett volna a részemről, de ez nem tette egyszerűbbé a dolgokat.
Rövid ideig úgy tűnt, gondolkodik, szeretne mondani valamit, de valahogy nem teljesen biztos benne, jó ötlet-e. Szóval végül csak ennyit szólt aggodalmas hangon:
- Vigyázz magadra, Yukiji!
Erőtlenül bólintottam egyet, ő pedig egy hosszú pillanatig még nézett rám, de aztán tudomásul véve, hogy a beszélgetés véget ért, ő is elindult a többiek után, így hamar egyedül maradtam; furcsán kongónak és üresnek tűnt minden hirtelenjében.
„...mindig is nagyon aranyosnak találtam, amikor elpirulsz."
Én pedig ezt felidézve magamban újra vörösbe borultam, nekitámaszkodtam a szekrényemnek, és percekig csak néztem magam elé hitetlenül, végtelenül fáradtan és teljes mértékben tanácstalanul.
Mégis hogy fogok kikeveredni ebből az egészből?!

Remélem, tetszett! ^^ Ez most nem volt olyan eseménydús rész, de ígérem, a következő már az lesz, ha minden jól megy! ^^

További szép napot mindenkinek! <3