Akashi mondja...

26. Sötétlila

Rekordgyorsasággal itt is a következő fejezet - most aztán tényleg igyekeztem sietni, mint láthatjátok ^^ Ahogy az előző rész véget ért, nem volt szívem várakoztatni senkit ;)
Lényeg a lényeg: nagyon köszönöm a sok kommentet és bátorítást, na meg persze a csillagokat is, és örülök, hogy ennyire szeretitek ezt a ficet! Remélem, ez a rész is elnyeri a tetszéseteket ^^
Nem is szaporítanám tovább a szót; jó olvasást!

Akashi kijelentésének nyomán néhány pillanatra úgy tűnt, mintha minden elnémult volna – mi ketten legalábbis biztos.
Rögtön az elején már nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de végül képtelen voltam megszólalni, szóval inkább hagytam az egészet – amúgy sem tudtam, mit akarnék közölni vele. Perpillanat minden válasz olyan értelmetlennek, ide nem illőnek tűnt.
Ennek a fő oka persze az, hogy Akashi mondandójának valódi értelme sem volt számomra teljesen tiszta. Sok, túl sok dologra rá lehetett húzni – úgy éreztem, hogy ezzel aztán tényleg bármire utalhat.
Az aurája sem segített túl sokat – minthogy gondolatolvasó nem vagyok, annyit sikerült csak észrevennem, hogy érzései ambivalensek, melyből arra mertem következtetni, hogy kijelentése nemcsak, hogy többféleképpen értelmezhető, hanem egyenesen így kell értelmezni.
Szépen lassan kúszott fel az arcomra a vörösség, ahogy számításba vettem a lehetőségeket – akadt bőven, mit ne mondjak. Óvatosan felpillantottam Akashira, aki most épp a távolba tekintett, de tudtam, hogy tisztában van vele, hogy nézem, így hát elfordultam, és én is inkább a tájat kezdtem szuggerálni.
Így maradtunk egy ideig, némán, nem nézve a másikra, és hiába néhány perc lehetett csak az egész, nekem egy örökkévalóságnak tűnt. De minden csönd megtörik egyszer.
Már láttam az auráján, hogy mondani akar valamit, jóval előbb, minthogy ezt a testbeszédéből ki tudtam volna következtetni, és már előre fülig pirultam miatta.
Aztán ahogy ismét felém fordulva megszólalt volna, valaki tőlünk nem messze felkiáltott: - Ó, hát itt vagytok!
Mibuchi volt az; komótosan lépkedett felénk, majd amikor meglátta, hogy valamit félbeszakított, láttam az auráján, hogy belül elszörnyed saját tettétől. Kívülről persze semmi nem látszott rajta, talán egy kis megszeppentség amúgy állandóan mindent tudó arcán, de a következő pillanatban már ez is eltűnt – viszont bármi miatt is akart annyira megtalálni minket, úgy tűnt, nem volt olyan fontos a dolog, mert végül nem szólt róla egy szót sem.

Aztán Akashi, mint aki már nem is csodálkozik ezen, könnyed hangon így szólt: - Hamarosan letelik a húsz perc. Talán indulnunk kéne.
És ezt senki sem cáfolta meg.
Bennem pedig felötlött a gondolat, hogy így, hogy Mibuchi is beállt a sorba, voltaképpen nincs olyan ember a Földön, aki ne szakított volna már félbe valamit Akashi és köztem legalább egyszer.
És még vissza volt a három órás hazaút. Ezt végiggondolva pont olyan pompásan éreztem magam, mintha egy vödörnyi jeges vízzel ébresztettek volna.

***

Természetesen a hazaút is megért egy misét.
Kotarou az elején ragaszkodott hozzá, hogy mellettem üljön, de Mibuchi közölte vele, hogy fontos megbeszélnivalójuk van, így hát, ha vonakodva is, de végül elfogadta a dolgok új állását – így kerültem végül Akashi mellé. Úgy éreztem, hogy nagyjából pont úgy, mint ahogy minden út Rómába vezet, én is valahogy mindig Akashi közelében kötök ki, bármerre indulok is.
Ahogy lopva ráemeltem a tekintetemet, feltűnt az aurájában egy kevés lila – az a fajta, ami olyan sötét, hogy szinte már fekete, elnyeli a fényt, de mindezek ellenére mégse félelmet keltő. Nem, sokkal inkább volt megnyugtató, biztonságot adó szín, és nagyon emlékeztetett arra az árnyalatra, amit már oly sokszor láttam Akashi közelében.
Ettől a felfedezéstől kiszáradt a szám, és éreztem, hogy megint beborít a pír. Most már örökre ez lesz? Elég egyetlen pillantás, és én percekre elveszek a saját zavaromban?
Költői kérdésemre, ha akartam volna, sem tudtam volna választ keresni, ugyanis Akashi lágyan mosolyogva így szólt: - Azt hiszem, a Seirin megjegyzett magának.
- Jaj, ne is mondd! – feleltem kissé elgyötörten, bár igazából már engem is mulattatott az akkor kialakult helyzet.
Válaszomat hallva Akashi halkan elnevette magát. – Szerintem Kagami minimum annyira meglepődött, mint te magad.
Erre már végképp nem tudtam mit felelni, kínomban már én is nevettem, aztán a helyzet kissé komolyabbá vált, ahogy Akashi, aurájában vegytiszta kíváncsisággal egy másik, de egész közel álló téma felé terelte a beszélgetést:
- Hogy van az, hogy bármennyire is gyenge valaki jelenléte, te úgy is látod?
Az ajkamba haraptam, mielőtt végiggondolva a dolgot válaszoltam volna neki. – Ezt azért így nem mondanám. Nekem sem olyan egyszerű a dolog, mint egy normál embernél. De akármennyire is jelentéktelennek tűnik valaki, akkor is színes. Úgy, ahogy csak ő tud lenni.
- Valóban?
- Kuroko például nagyon zöld. És arany. Igazából előfordul, hogy a hangos, feltűnő embernek fakóbb színei vannak, mint a könnyen elfelejthetőknek. De közben mégis... - Ahogy kerestem a megfelelő szavakat, Akashi hozzátette:
- Olyan, mintha reflexből taszítaná a tekintetedet.
- Pontosan. Igazából, ha nem figyelek a lábam elé, én is nekimentem volna. Ha sokan vannak körülötte, nehezebb kiszúrni... - tettem hozzá elgondolkodva. Felsejlett előttem a tetőn időző Mayuzumi, akit akkor minden láthatatlansága ellenére el sem téveszthettem volna, hiszen egyedül volt. Mielőtt észrevettem Kurokót, szinte el is felejtettem, milyen az, amikor ránézel valakire, és szinte érzed, ahogy minden porcikája felejtésért kiált.
Akashi egy darabig elgondolkodott azon, amit hallott, és bár kíváncsi lettem volna rá, hogy mondandómnak pontosan melyik része fogta meg, rákérdezni nem volt bátorságom. Már az is csodaszámba ment, hogy neki ilyen nyíltan merek beszélni erről az egészről, nem terveztem próbára tenni saját magam tűrőképességét.
Valahogy sosem szerettem nevet adni a dolgoknak, szinte mindig kellemetlenebbé tette a helyzetet, ráadásul sokkal nagyobbat üt valami, amit nevén nevezel, mint az, amit csak sejtesz. Így hát nem szívesen beszéltem senkinek sem arról, hogy aurákat látok - érzéseket színekkel és szinte kézzelfogható fénnyel. Mindig olyan furának, súlyosnak hatott kimondani, így hát sose tettem – persze ez nem azt jelenti, hogy igyekeztem eltitkolni, vagy ilyesmi sőt. Inkább csak úgy közöltem az emberekkel, mintha totál mindennapi lenne – nincs is abban semmi különös, ha lilán hullámzik a csend, vagy vörösen ragyog a düh. Aztán valaki megértette, valaki pedig nem.
Akashi pedig határozottan az előbbi csoportba tartozott. Ez pedig néha igazán megnyugtatóan hatott számomra.