Akashi mondja...

24.5. Az üvegcipellő, az ezüst szalag és az aranyhintó

Először is: boldog Karácsonyt mindenkinek! ^^ Tudom, Karácsonyi ajándéknak valószínűleg jobban örültetek volna a következő fejezetnek, de már régóta terveztem, hogy írok egy ilyet, szóval megtettem ^^ Mind azt szerintem ti is tudjátok, az időpontokkal nem vagyok a legjobban kibékülve, így hát én is meglepődtem, hogy még Karácsony alatt sikerült befejeznem (elvégre a mai nap még Karácsony!) - itt van hát az én ajándékom nektek, bár gondolom már a címből is kitaláltátok, hogy valószínűleg a téma nem kiköpötten ünnepi. Hogy őszinte legyek, nem akartam konkrétan a sztorihoz köthető ovát írni, így hát ez lett belőle - kérlek, nézzétek el, nem vagyok annyira otthon az ilyen stílusú történetekben, de úgy érzem, azért élvezhető lett! ^^

Jó olvasást, és még egyszer kellemes ünnepeket! <3

Egyszer volt, hol nem volt, egy távoli, tündöklő királyság fővárosa melletti kisvárosban élt egy lány, akit Yukijinek hívtak. Testvére nem volt, kereskedő apjával és anyjával élt együtt kellemes jómódban, pont akkorában, ami elég ahhoz, hogy az ember kellőképp elégedett lehessen, de még nem akkora, hogy bárkit is feszélyezzen.
Yukiji sok mindent szeretett. Szerette a színeket, amik mindenhol szellőként áramlottak, a virágokat, a leveleket, a kék eget, a közeli patakot, szeretett az unokatesójával lenni, és kiváltképp szeretett festeni. Ő magáról mindig úgy vélekedett, hogy ilyesfajta érdeklődési körökkel vajmi kevéssé lóg ki az átlagos tizenéves lányok sorából, hiszen a legtöbbjük ugyanúgy kellemesnek ítélte a szépet, mint ő maga, de a színek és a festés csak hozzá tartozott – ha máshogy nem, legalább ecsettel a kezében ügyesebbnek érezte magát másoknál.
Akkor is épp a színeken járt az agya, mikor az unokatestvérével, Kotarou-val a főtéren átsétálva hangos dobszó szakított félbe minden embert eddigi feladatában. Mellettük nem sokkal odébb egy posztót áruló hölgy szinte ráfeküdt az asztalra, hogy kijjebb hajolva láthassa a hang okát – nem, mintha nem lett volna mindenki tisztában vele. A nagy bejelentéseket mindig dobszó kísérte.
- Szerinted miről lehet szó? – súgta oda neki halkan az unokatestvére, mire Yukiji, le sem véve a szemét az emelvényen álló emberről, aki minden bizonnyal bármelyik pillanatban felolvashatta az új információkat, csak alig észrevehetően megrázta a fejét.
- Fogalmam sincs.
Ahogy azon merengett, mégis mi fog történni, és meddig tervezik még húzni a bejelentést, oldalra pillantva meglátott valakit, aki miatt komoly érdeklődése egy másodperc alatt átváltott ijedtségbe.
- Kotarou, takarj ki!
- Tessék?!
- Jól hallottad! Állj már egy picit odébb!
- Rendben, jó, értem... - morogta értetlenkedve, majd rájőve, hogy egész nagy hangzavart csaptak, suttogva tette csak hozzá. – Ki elől bujkálsz?
Yukiji, kissé feszélyezve, óvatosan szemrevételezve a terepet így szólt: - Tőled jobbra, a szökőkút mellett. Isayama Hideo.
Kotarou-nak ennyi is elég volt, hogy megértse a helyzetet – bár sokszor kimaradtak neki dolgok, és megesett, hogy valamit hatszor el kellett mondani neki, mire eljutott a tudatáig, azonban ennek a fiatalembernek a neve nem kerülhette el az ő figyelmét sem, ugyanis alkalomadtán elég sok kellemetlenséget okozott Yukijinek.
- Mit gondolsz, észrevett?
- Hát, nem is tudom... - Ekkor nagy lendülettel hátrafordult volna, hogy jobban utánajárhasson a dolognak, de Yukiji ijedten belekapaszkodott az ingujjába.
- Ne ilyen feltűnően!
- De máshogy nem látom!


Ekkor ismét dobszó szakította félbe őket – a nagy akció közepette el is felejtették, mire is várnak annyira. Figyelmük újból az emelvényen álló, nagy hasú emberre terelődött, aki megköszörülve a hangját végül megszólalt:
- Közhírré tétetik, hogy a herceg tiszteletére bált rendeznek a királyi palotában, melyre minden hajadon leány hivatalos.
Nos, ez nyilvánvalóan nem az összes szöveg volt, amit a férfi elmondott, de Yukiji nagyjából ennyit tudott felfogni, mielőtt az agyára ráült volna valamiféle türkiz színű köd, ami úgy érezte, teljesen ledermeszti.
Mire magához tért, az emberek újra hangoskodni kezdtek, mindenki ment tovább a maga dolgára, és ekkor jött rá, hogy voltaképpen vége a bejelentésnek, és ő egy mondaton kívül semmire sem emlékszik belőle.
- Menjünk gyorsan haza. – Ez volt az első néhány szó, amit ki tudott nyögni, nem felejtve el a tényt, hogy Isayama Hideo még mindig itt van valahol, és...
- Azt hittem, már elvesztettem a tömegben. – Érte utol őt az említett, és sajnos pont abban a pillanatban, mikor Kotarou már elindult, így nem volt ki mögé bújnia, na meg már nem is lett volna értelme. Próbált mosolyt erőltetett az arcára:
- Oh! Eddig észre sem vettem Önt. – Nem könnyen jött ki a száján a hazugság, csak hát kénytelen volt ezt mondani, mert minden egyéb válaszlehetőség kissé, vagy éppen nagyon udvariatlan volt. Nem mellesleg pedig nem akarta megbántani, és nem csak azért, mert a családja a leggazdagabb volt a környéken, hanem mert alapvetően semmi rosszat nem tett, és Yukiji egészen kedvelte őt, csak hát... Nos, Isayama Hideo kissé túlságosan is kedvelte Yukijit, ami nem minden esetben volt pozitív dolog a lánynak.
- Valóban egész nagy tömeg gyűlt itt össze – mondta, majd még jobban elmosolyodott, és az előhúzta a jobb kezét a háta mögül, hogy – Yukiji döbbenetére – egy virágcsokrot nyújtson át neki.
- Ugye szereti a liliomot?
Yukiji ekkor döntött úgy, hogy határozottan ideje távozni – Kotarou épp ekkor ért oda mellé, így gyorsan ennyit szólt: - E-ez tényleg nagyon kedves Öntől, de nem fogadhatom el, sajnálom. És nekünk sajnos most haza kéne mennünk, azt hiszem, és... Majd még látjuk egymást!
Nem teljesen volt világos a számára, hogy volt képes ezt végigmondani, ahogy az sem, hogy sikerült eltávolodniuk Hideótól, de azt tudta, hogy ő maga bűntudatos, ijedt, és szerencsére csokormentes.
- Vigyázz, jövő hónapban talán meg is kéri a kezed – felelte Kotarou nevetve, de hangjában csak annyi humor volt, amennyi még megengedett egy olyan témát illetően, amiben igazság is van. 
- Én is ettől félek – temette arcát a tenyerébe, miközben felsejlett előtte néhány dolog, amit a három barátnő mondott neki még múlt héten, akik valamiért akárhányszor csak alkalmuk nyílt rá, beszélgetni akartak vele. Az információról, amit megosztottak vele, csak annyit érdemes szólni, hogy sajnálatosan alátámasztotta Kotarou előbbi kijelentését – Hideónak, ha nem is a jövő hónapban, de sajnos voltak ilyesféle tervei.
- Ez így nem mehet tovább.
- Eh, jogos. Hát akkor mondd meg neki.
- Nem akarom megbántani... - húzta el a lány a száját. – És különben is, miért csinálja ezt? Ez nem így működik!
- Igazából de, azt hiszem... - gondolkodott el Kotarou.
- Nem, nem így! Ha egy lány nem fogad el tőled virágot, ne akard megkérni a kezét!
Többet egyikük sem kívánt hozzátenni ehhez a témához, szóval végül inkább ennyiben maradtak.
És mire hazaért, természetesen egy levél, pontosabban egy meghívó fogadta a bálba. Úgy érezte, ennél már nem lehet szerencsétlenebb.
Az a nagy kérdés persze, hogy az elegáns meghívótól, amitől országszerte mindenhol lányok tömegei ájultak el a boldogságtól, miért érezte magát ennyire szerencsétlennek.


Nos, azért, mert tudta, hogy nem fog elmenni.