Akashi mondja...

15. Kínos, de elkerülhetetlen

Megragadom az alkalmat, hogy megosszam veletek boldogságomat: az Akashi mondja... elérte az 5.2k megtekintést és már több, mint 400 csillaggal büszkélkedhet *-* Köszönöm mindenkinek, és külön hála a kritikaíróknak, akik tartják bennem a lelket, ha úgy érzem, nem jönnek a szavak <3

Szombaton a tervezetteknek megfelelően megtartottuk a születésnapomat. Nem igazán különbözött az eddigiektől - kivéve persze a tortán szereplő számokat -, ezzel pedig igazán meg voltam elégedve.

Végre valami, ami nem változott a tavalyi évhez képest - ez bizony felért egy kész csodával.

Az, hogy mennyi minden más lett az elmúlt év alatt, csak akkor tudatosult bennem igazán, mikor Kotarou-ék távozása után felballagtam a szobámba és szemügyre vettem legutóbbi alkotásomat.

A tulipán csokrot ábrázolta; még hétfőn álltam neki a megfestésének, mert tartottam tőle, hogyha halogatom, elszárad, mielőtt befejezhetném. De bármilyen szép lett a kép, bármennyire élethű és ragyogó, egyszerűen úgy éreztem, így sem tudja tökéletesen visszaadni azt, amit a csokor maga jelent.

Rengeteg dolgot jelentett, túl sokat is talán.

Akashival egyáltalán nem beszéltünk arról, ami csütörtökön történt, és így, hogy már több, mint egy hét eltelt, elfogadtam, hogy valószínűleg nem is fogunk. Nem, mintha én annyira vágytam volna a dolgok tisztázására, de belül azért mégiscsak tudtam, hogy nem jó ez így. Mert az ilyen dolgokat maximum halogatni lehet, és, hogy mennyi ideig, hát, azt inkább nem is akartam megtippelni.

Vasárnap reggel pedig indokolatlanul korai kelésben volt részem, hála Kotarou-nak.

- Jó reggelt, Hercegnőm! Ráérsz ma? - szólt bele a telefonba hadarva.

- Kotarou... Tudod, én még aludtam.

- Tényleg? Hogyhogy? - Hangjában őszinte meglepettséget véltem felfedezni.

- Tudod mit, hagyjuk... - feleltem, közben pedig igyekeztem elnyomni egy ásítást. - Mire is kéne ráérnem?

- Kéne venni a deszkámhoz... - kezdte, az én agyam pedig ekkor szabályosan kikapcsolt, néztem magam elé a takaró egy pontját bámulva, és azt latolgattam magamban, hogy vajon mennyi esélye van annak, hogy az én drága unokatesóm rájön, hogy semmit sem értek abból, amit mond, és mivel még félig alvó állapotban voltam, még próbálkozni sem igen volt energiám.

Mikor pedig befejezte az ömlengést és oda jutottunk volna, hogy megpróbálom felvenni a beszélgetés fonalát, hogy rájöjjek, akkor voltaképpen mit és hogyan is akar, már esélyem sem volt. Mindössze ennyit hallottam:
- Na, akkor egy óra múlva nálatok leszek, szia!

És letette.

Úgy gondoltam, még öt perc erejéig lehunyom a szemem, csak pihentetésképpen, aztán belém hasított a gondolat, hogy ez igazából egy csapda, és, ha megkockáztatom, tuti visszaalszom, szóval inkább leszenvedtem magam az ágyról és nekiálltam annak, hogy a hullából, aminek most tűntem, valamiféle hús-vér embert faragjak.

Kotarou pedig, ígéretéhez híven, kereken egy óra múlva itt volt.

- Hercegnőőő, jössz már?

- Most értél ide, ne csinálj úgy, mintha megvárakoztattalak volna!

- Jó, de gyere már!

- Rögtön, Kotarou, rögtön, csak hadd vegyem fel a cipőmet!