Akashi mondja...

20. Mindig van min megdöbbenni

Na, idáig is sikerült eljutni - a 20. fejezet, édes Istenem! Bár lényegesen rövidebb, mint a legutóbbi, már csak a sorszáma miatt is büszke vagyok rá - és köszönök minden kommentet, csillagot, vagy szimpla végig olvasást, nélkületek biztos nem lett volna kitartásom eddig eljutni <3 Ráadásul most sikerült időben hoznom az új részt! Remélem ez is elnyeri a tetszéseteket! 

Miután Akashi elment, rettentő sokáig agyaltam. Persze nem rögtön, ugyanis először le kellett nyugodnom annyira, hogy képes legyek visszavánszorogni a házba, valamint meg kellett várnom, hogy az egész arcomat beborító pír eltűnjön - nem akartam ugyanis totál vörös fejjel Anya elé állni, hiszen az egyértelmű bizonyítéka lett volna annak, hogy igenis történt kint valami Akashival. Ami voltaképpen igaz is, és Anyának nyilván megvoltak a saját elképzelései róla, ahogy Apának is, de azok mind csak feltételezések voltak, és minthogy tájékoztatni őket a valódi történésekről nem szándékoztam, ki kellett békülnöm a dologgal, akkor is, ha tudtam, hogy amit hisznek, valamivel extrémebb lehet a valóságnál. Mindenesetre nem akartam okot adni a találgatásokra, így hát minden erőmet összeszedve, amilyen gyorsan csak tudtam felsunnyogtam az emeletre – csak azért, hogy a nap hátralévő részét azon agyalva tölthessem, mégis mi a fene folyik itt. Tudtam is, meg nem is, egyszerre volt logikus és teljesen logikátlan, a tudatalattim pedig valószínűleg tökéletesen tisztában volt a helyzettel, csak nekem még nem esett le, mert nem voltam rá felkészülve - legalábbis ez tűnt a legértelmesebb elgondolásnak.

Végül persze semmivel nem jutottam előrébb, ami az eddigieket nézve egyáltalán nem meglepő, így hát próbáltam lekattanni a témáról, mielőtt beleőrülök, de, ha nem a felmerülő kérdéseken gondolkoztam, akkor akaratlanul is maguk a történések jutottak eszembe teljes valójukban. E között a kettő között pedig az a különbség, hogy míg előbbi csak leamortizálta az agyamat, addig utóbbi spontán vörösödést váltott ki belőlem, és egyfajta elementáris, már-már eltúlzott sokkot, amit sem kezelni, sem figyelmen kívül hagyni nem tudtam, így hát kénytelen voltam elviselni, mert még mindig jobb volt, mint olyasmin agyalni, amire úgy sem fogok rájönni.

A hétvége hamar elrepült, és bár a pénteki év vége vészesen közeledett, ami miatt ismételten stresszelhettem egy sort, azért akadt egy jó hír is - mint az már hétfőn kiderült, az edzőmeccsre, amihez semmi kedvem nem volt, a másik csapatnál kerül sor, így hát a dolog tárgytalanná vált. Bár Kotarou hisztizett miatta egy keveset, végső soron nem tudott mit tenni ellene, mert bár az itteni meccseken jelen szoktam lenni, voltaképpen nekem semmi kötődésem nincs a kosárlabda klubhoz, így hát kénytelen volt belenyugodni.
Ebből kifolyólag csütörtök délután kivételesen korán hazaértem, és mivel másnapra semmit nem kellett tanulnom, egy rakat időm volt azon gondolkozni, hogy mi lesz akkor, ha Akashival nem egy osztályba kerülünk. Alig észrevehetően, majdhogynem láthatatlanul az egész hetemet végigkísérte ez a gondolat, sehogy sem hagyott nyugodni, és bár tudtam, hogy az évzárón még semmi sem fog kiderülni, majd csak hétfőn, az új tanév első napján, azért arra is sikerült épp eléggé rástresszelnem. Nem tudom, Akashi észrevett-e belőle valamit, igyekeztem nem kimutatni, hogy aggaszt a dolog, ez pedig csak rátett egy lapáttal a lelki megpróbáltatásaimra, így hétfő reggel, az igazság pillanata előtt nem sokkal a szorongás mellett azért teret nyert magának bennem a megkönnyebbülés érzése is. Picit megnyugtatott a tudat, hogyha esetleg mégsem kerülünk egy osztályba, az legalább ma ki fog derülni, és nem kell miatta többet aggódnom, mert szó, ami szó, már nagyon kivoltam tőle.

Ilyesfajta ambivalens érzésekkel léptem ki a kapun, Akashi pedig természetesen már várt rám.

- Jó reggelt! - köszönt jókedvűen, nem mellesleg pedig halál nyugodtan.