Akashi mondja...

36. Az érem másik oldala

Szép napot mindenkinek! ^^ Mielőtt bármibe is belekezdenénk, szeretném megköszönni, hogy az Akashi mondja... elérte a 25K megtekintést és az 1,8K csillagot, nem mellesleg pedig (bár azt hiszem az enyémeket is számolja, na mindegy XD ) az 1000 kommentet is. Köszönöm szépen, és remélem, a fejezet elnyeri a tetszéseteket! <3

Ezúttal mikor hazaértem, nem sírtam. Furcsa volt, felettébb furcsa, de jobban végiggondolva egészen érthető. A mai nap, még ha fájdalommal és szomorúsággal teli is volt, nem hozott magával különösebb meglepetéseket, így hát a maga kifordult módján akár nyugodtnak is lehetett volna nevezni.
Persze nem volt az. Akashi szavai, ahogy az megszokott, beleégtek az elmémbe; reménykedő tekintete szinte felperzselt, a mozdulataiban rejtőző kénytelen tartózkodás pedig egyáltalán nem fájt kevésbé, mint előtte.
De mostanra megszoktam – általánossá, normálissá vált. Ez a tény pedig szintúgy gyötört, hisz nagyon jól tudtam, hogy nincs ez így rendben, a legkevésbé sincs, Mibuchi beszéde után pedig csak erősödött bennem ez az érzés, de egész egyszerűen képtelen voltam bármit is kezdeni vele. Talán egyszer – talán. De nem most.

Könnyű lett volna a nap hátralévő részét néma önsajnálattal töltenem, és ami azt illeti, többé-kevésbé valóban ez volt a tervem egy darabig. Sőt, amíg le nem mentem vacsorázni, voltaképpen ezt is csináltam; szomorkodtam és szenvedtem minden szótól és történéstől, ami csak eszembe jutott, de még nem késztetett végtelen, fájdalmas zokogásra.
Mielőtt lementem volna vacsorázni, éppen elgondolkodtam rajta, hogy annak ellenére, hogy pocsék színész vagyok, és általánosságban véve még egy kanári is ügyesebben hazudik nálam, egész jól tartom magam. Keddig még mentségemül szolgált a fejfájás, hogy mégis miért nézek ki úgy, mint akibe csak hálni jár a lélek; miért vörös a szemem a sírástól, miért vannak fekete karikák körülötte, meg úgy általánosságban miért tűnik úgy, hogy bármelyik pillanatban zokogásban törhetek ki. Azonban miután kedden hivatalosan is gyógyultnak minősítettem magam, különösen figyelnem kellett rá, hogy kevésbé látszódjon rajtam ez az egész, a szomorúság, a fáradtság, a fájdalom, és az ezek okozta rengeteg sírás.
De mint már mondtam, sosem voltam jó színész. A szüleim pedig nem hülyék, és még véletlenül sem figyelmetlenek egy szem gyerekük, jómagam irányába.
Szóval nagyjából a vacsora felénél Anya tapintatosan nekem szegezte a kérdést: - Minden rendben van, kicsim? Olyan kis nyúzottnak tűnsz mostanság. Biztos, hogy teljesen meggyógyultál?
Talán félrenyeltem volna az ételt kétségbeesésemben és meglepettségemben, ha nem lettem volna annyira, de annyira lelassulva. Ez a furcsa értelemben vett nyugodtság pedig lehetővé tette, hogy a szüleim aggódó tekintetének kereszttüzében is viszonylag emberi hangon feleljek.
- Persze. Minden rendben van.
Szinte valós keserűséget éreztem a számban, ahogy a hazug szavak előtörtek belőlem, de hiába iszonyodtam ettől az egésztől, beismerni, hogy valami nincs rendben, még riasztóbbnak tűnt. Így inkább tartottam magam a szerepemhez, bár tudtam, most már emiatt is gyötörni fog a bűntudat.
- Biztos? Vagy bánt valami?
Legnagyobb megkönnyebbülésemet az jelentette, hogy hangja nem volt gyanakvó; szimpla, vegytiszta érdeklődés, na meg persze némi aggodalom csendült benne, de ezt még képes voltam kezelni. Még akkor is, ha görcsbe rándult a gyomrom a hazugságtól, és zokogni támadt volna kedvem ettől az egésztől.
- Jól vagyok. Kicsit elfáradtam, azt hiszem, de semmi komoly; talán még a betegség utóhatása, de semmiképp sem szeretnék többet hiányozni miatta.
- Oh, értem. Ezért jössz mostanában hamarabb haza?
Kicsit sem lepett meg, hogy feltűnt nekik, ezt azért nehéz lett volna nem észrevenni, de ettől függetlenül aggodalomra adott okot számomra, hogy rákérdeztek. Azaz Anya rákérdezett; Apa csak csendesen figyelt, amitől persze nem tűnt kevésbé a beszélgetés részesének, de a tény, hogy az ő aurája is nyugodt, kellemes összhatást keltő volt, feltételezhettem, hogy nem azért néma, mert feszülten figyeli, mit is szed ki belőlem Anya. Jó jel – nagyon jó.
- Többek között. – Rövid hatásszünetet tartottam, magamban pánikolva próbáltam kitalálni, mit tegyek még hozzá, mert ez nem tűnt elégnek, túlságosan ködös volt, és féltem, ha nem adok pontosabb választ, még a végén jobban belekérdez. – Sok a bonyodalom mostanság, szombaton lesz a döntő. Egy csomó dolog van.

Ami azt illeti, meg voltam elégedve a teljesítményemmel. A magamnak bebeszélt hazugságok után talán a legfényesebb alkotásom volt ez a mondat; nem volt túl konkrét, de azért elárult néhány dolgot, természetesnek hatott, és a benne megbúvó féligazságok miatt nem tűnt annyira hazugságnak, sokkal inkább csak ártatlan hallgatásnak egy-két fontos dolog tekintetében.
Elvégre a döntővel sok a teendő – de nem több mint máskor. És ez az egész egyáltalán nem indokolta sem azt, hogy korábban jövök, sem azt, hogy Akashi nélkül; feltételeztem, hogy tudják, nélküle jövök haza, elvégre alapból azért jöttem későn, hogy őt megvárjam, de nem akartam megemlíteni, megmagyarázni a dolgot, hisz ezzel az egy mondattal adott volt a lehetőség rá, hogy elhárítsak mindenfajta kérdezősködést. Mintha Akashi szimplán azért nem jönne velem, mert sok a dolga, mintha semmi, de tényleg semmi különös, kiváltképp semmi tragikus nem történt volna.
És tényleg bevált.
- Hát, ez azt hiszem érthető – felelte Anya egy lágy mosollyal az arcán, mire én is igyekeztem valami boldogabb kifejezést magamra ölteni, már amennyire ez lehetséges volt a jelenlegi állapotomban, mikor is egy perc alatt majd' két szívrohamot kihordtam a kérdései miatt, és alapból is egy idegroncsnak számítottam.
- Yukiji, add ide a sót, kérlek! – szólalt meg végül Apa, ezzel teljes mértékben lezárva a témát, én pedig odaadtam neki a sót, de fogalmam sem volt, mit is akar vele megsózni. Azért feltűnt, hogy miután átnyújtottam neki, egész egyszerűen csak lerakta maga mellé anélkül, hogy bármit is csinált volna vele.
Rendben, Apa. Megvan, kire is hasonlítok jobban.
És hát, ezt a jelenetet végiggondolva nem tűnt lehetetlennek, hogy ő is lerakta egyszer a telefont valakinek azzal a kifogással, hogy nem tud beszélni, mert esik az eső.
Lelkem mélyén, igazán némán hálát adtam az égieknek, hogy Apa is a legjobb pillanatokban áll elő a leglogikátlanabb, de leghasznosabb kijelentésekkel, és el tudtam képzelni, hogy legbelül ő se tudta igazán, minek kell neki a só, de ez a mondat tűnt a legszimpatikusabbnak számára, és valahogy bejött a dolog.

Ez a jól alakult, de fájdalmas jelenet, ami tele volt hazugsággal, így voltaképpen egész hamar véget ért – de az én agyam a vacsora végéig ezen kattogott.
Mennyi ideig kell még elrejtenem ezt az egészet? Mennyi ideig tudom még egyáltalán rejtegetni? Aztán eszembe jutott Akashi kijelentése.
Ő is beszélni szeretne majd veled.
Még gondolni sem akartam rá, de akaratlanul is felsejlett előttem a kérdés; ha egyszer eljutunk idáig, ha egyszer tényleg megtörténik ez a beszélgetés, és én minden bizonnyal a félelem, a kétségbeesés és a gyötrelem martalékává válok, azt hogyan fogom előadni nekik?! A válasz egyszerű volt; sehogy. Ez már meghaladta a képességeimet, már most tudtam, így egyetlen egy reményem maradt csupán, méghozzá az, hogy erre a beszélgetésre, vagy bármi hasonló kaliberű szörnyűségre majd csak később, lehetőleg minél később kerül sor. Ismét itt kötöttem ki; bíztam a halogatás erejében, és abban, hogy a dolgok némileg maguktól is elrendeződnek.
A munka oroszlánrésze persze ettől függetlenül így is rám marad majd, de jól esett azzal áltatni magam, hogy valami felsőbb erő besegít, ha kell. Jól esett, még ha hülyeség is volt.

Szóval ezen gondolatok fájdalmas dédelgetésében ballagtam fel a szobámba; kissé sírhatnékom volt, és néha-néha megremegtem a véletlenszerűen rám törő félelemtől és kétségbeeséstől, de nem volt olyan vészes a helyzet, mint amilyen lehetett volna – ott tartottunk, hogy már ennek is képes voltam örülni.
Felérve a szobámba aztán reflexből indultam volna a rajzos kupacomhoz, amit még anno Kotarou feldöntött az őskorban, és hát, én azóta sem rendezgettem össze őket sőt, még egy rakat újat is csak úgy odarakosgattam, ebből kifolyólag pedig teljes káosz uralkodott rajta. Ennek terveztem most véget vetni, ha már egyszer úgysem volt más dolgom, mint bőgni, amihez pedig nem volt kedvem, és a szüleim miatt lehetőségem sem feltétlenül.
Azonban még oda sem értem a szekrényemhez, ami mellett egykor talán szép kupacban hevertek a rajzok, amikor rezegni kezdett a telefonom – hirtelen nem is tudtam, mire véljem a dolgot, aztán rájöttem, hogy fel kéne vennem, így miután egy gyors szemle segítségével kiderítettem, hol is hagytam, odaszáguldottam, és felvettem anélkül, hogy megnéztem volna, ki az egyáltalán.
Ez komoly taktikai hiba volt tőlem – akár Akashi is lehetett volna. Nem nézném ki belőle, hogy felhívna, mikor tudja, mennyire félek tőle, de amennyiben nyomós oka van rá, nem tűnt lehetetlennek, hogy mégis megtegye, így nagyjából egy tized másodpercre komoly sokkot kaptam – a szobám mintha megdőlt volna, a szívem vagy hatszor olyan gyors dobogott, mint kellett volna neki, a gyomrom automatikusan görcsbe rándult.
Azonban mindez átalakult kissé, amikor az a valaki, aki hívott, és aki nagyon nem Akashi volt, megszólalt: - Szia! Huh, ugye most nem esik nálatok az eső?
Minden nyomorúságom és rosszkedvem ellenére automatikusan kaptam a szám elé a kezem, ahogy végig sem gondolva a helyzetet elnevettem magam.
Aztán teljesen ledermedtem.
- Jaj, Hideo, ne haragudj, én...
- Ne, ne is folytasd, igazán! Semmi gond – felelte nevetve, majd hozzátette: - De amúgy tényleg esett?
- Dehogy esett – sóhajtottam kínomban. – Pont ugyanúgy tűzött a nap, mint a város minden másik pontján.
- Oh, vagy úgy. Értem én. Jó tudni.
Furcsállottam az egészet. Persze, akaratlanul is átragadt rám Hideo jókedve, de nemigen értettem, hogy tud ilyen felszabadult, ilyen vidám lenni, mikor a legutóbbi beszélgetésünk alkalmával igazán undok módon sikerült leráznom. Azt meg pláne nem tudtam, mi is fog kisüli ebből az egészből.

Viszont minden jókedvem ellenére az is eszembe jutott, miért is ért véget úgy az előző beszélgetésünk, ahogy. Atsuko azt mondta, tetszem Hideónak, és bár ezt az egészet perpillanat hittem is meg nem is, és jelen helyzetben egyáltalán nem tűnt valóságosnak, mégis elfogott egyfajta szorongás. Eszembe jutottak a rémálmaim, azok, amelyekben ő is szerepelt – nem volt sok belőlük, meg kell hagyni, de az összes szinte sugározta magából az „én megmondtam" stílust, ami igazán, igazán nem tett jót az önbecsülésemnek, meg úgy semmimnek sem. Nem mellesleg pedig olyan dolgokra emlékeztetett, amikkel perpillanat semmiképp sem akartam törődni, így hát igyekeztem is minél messzebbre terelni ezeket a gondolatokat magamtól, reménykedve, hogy Hideo nem feszeget majd olyan témákat, amiket nem kéne.
Csak sajnos nehéz volt nem arra gondolni, milyen meggyőződéssel nevezte Akashit pszichopatának anno, miközben most meg minden nap órákat sírok a hirtelen kialakult helyzet miatt. Igazán kellemetlen volt foglalkozni a ténnyel, miszerint Hideo nyíltan kijelentette nekem, hogy valami nincs rendben vele, de én nyilván nem hittem neki, nyilván az ő figyelmeztetésével se törődtem, most pedig, mikor fény derült az igazságra, még volt képem úgy viselkedni, mintha az összes létező ember minden lehetséges módon eltitkolta volna előlem, és nem én utasítottam volna el a kelletlen felismerést.
Azt hiszem, ha Akashi bűnös volt, akkor én is; nem haragudhatok rá azért, mert eltitkolt előlem valamit, mikor én szinte reflexszerűen taszítottam magamtól a témát. Homokba dugtam a fejem, és ugyanúgy titkolóztam magam előtt, ahogy ő előttem.
Csak hát ez nem változtatott a titok lényegén. Meg az érzelmeimen sem, amik, mint általában, most is minden tudatos kontrollt figyelmen kívül hagyva csapongtak, és igencsak hangsúlyosan próbálták a tudtomra adni, mennyire kilátástalan és elcseszett ez az egész helyzet, és nekem mennyire félnem kell Akashitól.

Talán ismét a szomorú gondolatok végtelenül hosszú sora, valamint jó néhány órányi sírás várt volna rám, ha nem Hideóval beszélek éppen. Élőben valószínűleg elcsendesült volna néhány pillanatra, látván, hogy nem éppen ebben az univerzumban vagyok fejben, de telefonon keresztül ő ebből semmit sem vett észre, így a következő pillanatban, még mielőtt végleg elsüllyedtem volna a bánat undok, latyakos zöld mocsarában, így szólt:
- Te jó ég, az öcsém bejött a szobámba. Mégis mit akarhat?!
Ezzel pedig voltaképpen el is űzte a negatív gondolataim nagy részét.
Nem sok mindent hallottam kettejük beszélgetéséből, nem is akartam nem mellesleg, hiszen igazán nem lett volna udvarias hallgatózni, még akkor se, ha nem direkt csinálom, de aztán hatalmas csattanást meg némi recsegést hallottam, a háttérből egy harsány kiáltást, valószínűleg Hideóét, majd beleszólt a telefonba egy számomra ismeretlen hang:
- Hello! Yukiji, ugye? Bocsi, hogy megzavarom a beszélgetést, de a bátyám elcsórt tőlem valamit, és nem hiszem, hogy megfelelő motiváció ellenében hajlandó lenne segíteni felkutatni, hogy aztán visszaadhassa.

Jó, picit meglepődtem, ami azt illeti; nyilván az, hogy az öccse, nem jelenti rögtön azt, hogy csak nyolc éves lehet, de az én fejemben kábé ennyi idősként élt egészen eddig. Valójában a hangja alapján akár egyidősek is lehettek volna, de jobban végiggondolva végül nagyjából két év korkülönbséget tippeltem meg nekik.
Hallottam, hogy Hideo kiált valamit a háttérben, és nagyon úgy hangzott, hogy folyamatosan mennek valamerre, minden bizonnyal a szobában járkáltak fel-alá, kergették egymást, vagy már azt a bizonyos valamit keresték, nem igazán tudom. Mindenesetre ezek után hirtelen igencsak éles kiáltást hallottam, de csak annyit fogtam fel belőle, hogy „Hideki, ne merészeld...!", és...
Te jó ég, tényleg Hidekinek hívják az öccsét?
- Hú, hallod, nagyon oda lehet érted! Olyan kis szépen beszél most velem is, hátha meghallod, hogy ne tudd meg!
Jó, ezt úgy tudomásul vettem, és ki is vörösödtem miatta, de mégsem tudtam megállni, hogy elfojtva a hitetlenkedő nevetésemet visszakérdezzek: - Tényleg Hidekinek hívnak?
- Mi? Ja, igen – felelte hangosan kacagva. – Jó, mi? A szüleinknek van humoruk. – Majd alig egy pillanattal később kicsit tompábban már csak ezt halottam: - Hé, ne lökdöss már! Igen, az.
- Oké, akkor a te dolgod itt véget is ért – szólt Hideo eléggé feszülten, és egy pillanatra meglepődtem, hogy ilyen tisztán hallom a hangját, de rájöttem, hogy minden bizonnyal csak sikeresen beérte az öccsét; már az az általános alapzaj sem volt, amit a fel-alá járkálásuk, vagy inkább csörtetésük okozott, így feltételeztem, hogy ténykedésük hamarosan a végéhez ér.
- Jó, na, pillanat, nem látod, hogy éppen beszélek? – kérdezett vissza Hideki méltatlankodva, amitől hirtelen rettentően emlékeztetett Shotára. – Jó, oké, értem én, nem kell mindjárt erőszakhoz folyamodni!
Végül egy apró köhintés után így folytatta: - Na, akkor azt hiszem, én elköszönök, sok sikert a bátyámhoz, nehéz eset. Jó volt veled beszélni!
- Szia... - nyögtem ki meglepetten.
Azt akartam, hogy egy kis időre elfeledkezhessek a problémáimról? Hát, sikerült. Ugyanis ebben a pillanatban nemigen tudtam másra gondolni, minthogy Hideo és Hideki hogy a fenébe tölthetik a mindennapjaikat, ha ez az egész általános kis civakodásnak minősül csupán – márpedig nekem nem tűnt többnek, már ahogyan én ezt a telefon másik végéről meg tudtam ítélni.

Mikor Hideo megszólalt, hangja megviselt volt, kissé fáradt, valamint némileg kapkodta a levegőt – vagy nagyon nagy szobája volt, vagy ezek ketten tényleg élet-halál harcot vívtak az előbb. – Oké, ezt nem így terveztem, bocsi.
- Se-semmi baj – feleltem még mindig kissé sokkosan, de korántsem negatív értelemben.
- Hát, kicsit éles fordulatot vettek a dolgok, de... De amúgy mizu? Hogy vagy?
Na, és az eddig kialakult vidám, vicces légkör úgy ebben a pillanatban törött darabjaira, legalábbis számomra.
Ismét hazudnom kell; méghozzá Hideónak, aki aktív része a velem történtek miatti rémálmaimnak. Remek.
- Jól. Elvagyok. Éppen festegettem, mikor hívtál – feleltem óvatosan, igyekezve olyan képet a szeme elé tárni, amit könnyen el tud képzelni, és amibe nem fog belekérdezni.
Egész ügyes voltám már ebben.
- Tényleg? Menő – mondta, majd rövid szünet után kissé bosszankodva, de töretlen jókedvvel hozzátette: - Ami azt illeti, gondolkodnom kell most egy kicsit, milyen vicces dolgot akartam mondani neked, mielőtt az öcsém, az semmirekellő galád módon félbeszakított. Mostanában egészen kinyílt a csipája.

És hát, a beszélgetés folytatódott. Hideo ezentúl egy szóval sem említette a legutóbbi telefonálásunkat, és egyéb kényes témáktól is jó távol maradt; vidám volt, kedélyes, beszédstílusa könnyed, érdeklődő. Nem is igen értettem, mi ütött belé, arra számítottam, hogyha egyszer ismét felhív, vagy hasonló, rögtön valami kellemetlen helyzetbe keveredünk, de erről most szó sem volt.
Ami azt illeti, egészen felvidított a beszélgetésünk. Nem volt túlságosan hosszú, és terhelő sem, felszabadított, vidámmá tett egy kis időre, még ha nem is feledtette velem szomorúságomat; sosem gondoltam volna, hogy ez fog történni egyszer, de hálás voltam Hideónak.

Aztán mikor letettem, és ismét teljesen magamban voltam, kezdett el gyötörni a nem túlságosan fájdalmas, de soha véget nem érő bűntudat.
Nem is igazán tudtam, miért. Vagyis de, tudtam, csak hát a mögötte lévő logika tűnt eléggé gyerekesnek, és sok szempontból kikezdhetőnek.
Nem tehettem róla, hogy Hideo felhívott, és arról sem, hogy végső soron jól jött ki a dolog. Nem tehettem róla, kicsit sem, de mindannyiszor, mikor ezt tisztázni akartam magamban, mintha egy vékonyka, de annál határozottabb hang így szólt volna a fejemben: Akashi szeret téged.
És utána nem sokkal egy másik, mintha csak Atsuko mondaná: tetszel neki, hát nem látod?
Neki. Hideónak. Hideóval csevegek vidáman, miközben milliónyi dolog van, amit muszáj lenne megbeszélnem Akashival, aki szeret engem, akitől úgy félek, és aki olyan csalódott tekintettel néz utánam minden alkalommal, amikor eltaszítom magamtól
Egek, szörnyen éreztem magam. Rémesen szörnyen.
Tudtam, hogy nincs rá okom, mint azt már jó néhányszor megrágtam, nem én akartam, hogy Hideo felhívjon, és nevetni egy kicsit mély depresszióm közepette egyáltalán nem bűn, de most valahogy mégis annak tűnt, nem is igen tudtam pontosan, miért.
Fel kéne hívnom Akashit – rémlett fel bennem rögtön ezek után. Aztán olyan hamar, mint ahogy eszembe jutott, el is nyomtam ezt a gondolatot; egyrészt nemigen tudtam volna mit mondani neki, másrészt pedig már csak az elképzelés is, hogy képes legyek ilyet tenni egy pánikroham, két szívroham és egy jó nagy adag hangos zokogás nélkül, igazán abszurd volt.
Viccet félretéve, kirázott a hideg és alig észrevehetően remegni kezdtem, ahogy picit jobban végiggondoltam az ötletemet. Nem is igen értettem, hogy jutott eszembe ilyesmi – szinte összement a tér körülöttem már csak a lehetőségtől is.
Szóval félretettem, ahogy a bűntudatommal is igyekeztem ezt tenni; nem volt okom ezt érezni, felesleges szomorúságot jelentett amúgy is pocsék lelki állapotom mellé.

És végül nyilván nem rendeztem el azt a kupacnyi rajzot sem.

***

Másnap reggel elszörnyedve konstatáltam, hogy már Csütörtök van – azaz vészesen közel járunk a Szombathoz. Ez a tény nagyon nem tetszett, és bár már most ideges voltam tőle, tudtam, hogy igazán nincs mit tenni; megígértem, hogy ott leszek, szóval így is lesz.
Azonban ettől még nem volt kevésbé idegtépő a helyzet.

Erre az egészre pedig rátett egy lapáttal a tény, hogy bár nem aludtam kifejezetten rosszul, legalábbis a mostaniakhoz képest, egyszerűen szörnyen keltem. Nem is az, hogy nehéz lett volna, hogy még álmos voltam, és nem sikerült felébrednem, egész egyszerűen csak olyan ramaty hangulatom volt már az elejétől fogva, hogy nem igaz.
Úgy voltam vele, hogy lehet, hogy nem emlékszem rá, de minden bizonnyal éjszaka többször is megébreszthetett valami zaj; ha felvernek a legmélyebb álmodból, az sem ritka, hogy utána egész nap fáj tőle a fejed, így hát feltételezésem egész logikusnak tűnt. Nem, mintha az ok különösebben számított volna, végtelen szomorúságomon nemigen változtatott még egy kis plusz rossz érzés – igazán nem olyan dolog volt ez, amivel foglalkoznom kellett volna.
Csak hát olyan fura volt – máshogy rossz, mint amúgy. Nem, nem is rossz, inkább csak kellemetlen, kissé feszültséget keltő; ezekhez az érzelmekhez azonban szintén hozzászoktam már, így igyekeztem belepasszírozni az újonnan jötteket a régiek mellé, elvégre azon a káoszon, ami amúgy is eluralkodott rajtam, ez a kevéske már nem nyomott sokat a latba.

Szóval valahogy végül elindultam az iskolába, de még a szokásosnál is merengőbb hangulatban, olyan furcsán lelassultan. Úgy voltam vele, hogy nem is éri meg foglalkozni vele, legalább némi kikapcsolódást jelentett, az ok így hát totál mindegy; nem is voltam benne biztos mellesleg, van-e egyáltalán ilyen. Az volt a lényeg, hogy végtére is valahogy eljutottam az iskoláig anélkül, hogy elvesztem, vagy kisétáltam volna egy kocsi elé, így hát módfelett elégedett voltam magammal – már csak a napom további embert próbáló részeivel kellett foglalkoznom. De az picit ráért még.
Borúsan réveteg hangulatban ültem le a helyemre, majd ugyanilyen állapotban kezdtem hozzá a semmibe meredéssel tarkított rajzolgatáshoz, közben pedig szokásomhoz híven rengeteg olyan dolgon agyaltam, amin perpillanat nem feltétlen lett volna ajánlott, már ami a lelki állapotomat illeti. De nem volt mit tenni, sosincs; újra meg újra felrémlett előttem Akashi nyugodt arca, tehetetlenségtől elkínzott tekintete, ami pont annyira volt észrevehetetlen mások számára, mint amennyire nekem nyilvánvaló. Itt, a helyemen ülve, egyre közelebb ahhoz az időponthoz, amikor ismét találkozni fogok vele, ezek az érzések valahogy kétszeres intenzitással kínoztak. Hiába igyekeztem a rajzolással foglalkozni, hiába próbáltam minél szebb hófedte hegycsúcsot varázsolni a lapra, valahogy képtelen voltam kiverni a fejemből Akashi szavait. Minden, amit szombat óta mondott nekem, egyszerre döntött úgy, hogy bombaként robban az agyamba, nekem pedig olyan érzésem támadt tőle, mintha valaki robbanós cukorkát töltött volna bele; minden zölden sziporkázott a szemem előtt, és legszívesebben ráborultam volna a padomra, hogy ne is lássak inkább semmit.

De ez sajnos nem így működik, ha emberek vannak körülötted, akik azt azért minden bizonnyal észrevennék, ha idegösszeomlást kapnál tőlük másfél méterre. Szóval kibírtam valahogy, hiába villódzott az a smaragdzöld valami továbbra is a látóteremben, és hiába lett a hófödte hegycsúcsból végül egy irtó nagy kuszaság. Átkoztam magam, amiért nem mentem el addig, hogy valami magyarázatot adjak Anyáéknak, miért jövök később iskolába, hasonlót ahhoz, minthogy miért megyek haza hamarabb, mert akkor nem kellett volna reggelente ilyen sok idegtépő pillanatot kibírnom, amíg végül találkozom Akashival.
Mondjuk már nem volt sok hátra, kábé tíz perc maradt a csengetésig. Talán utána rosszabb lesz, de legalább más, nem ez a folytonos zöld lüktetés, ez a tétlen várakozás, ami perpillanat az őrületbe kergetett.

Aztán megláttam egy vibráló, citromsárgás árnyalatú aurát elszáguldani a termünk mellett, a nyitott ajtón keresztül pedig egy pillanatra mintha Kotarou narancssárgás-szőkés haja is felvillant volna a szemem előtt, én pedig nagyon boldog lettem, mert ami azt illeti, bármit szívesebben csináltam volna jelenleg, mint még egy másodpercet ülni és várni, hogy vége legyen ennek az egésznek. Reméltem, hogy Kotarou nem fut el túl gyorsan, talán ha utána kiáltok majd, még utolérhetem, vagy nem tudom, de már csak kimenni a teremből aztán tudomásul venni, hogy lekéstem róla is jobb volt, mint semmit se tenni.
Szóval felkeltem a helyemről, és bár sietni akartam, nem bíztam annyira magamban, hogy akárcsak egy leheletnyivel is gyorsabban menjek, mint ahogy amúgy tenném. Így hát a saját normális kis tempómban haladtam az ajtó felé, bízva benne, hogy még a közelben találom Kotarou-t, de aztán harsány kiáltást hallottam a hátam mögül, és egy pillanatra reflexből visszapillantottam.
Viszont sose tudtam meg, mi is történt, mi volt az oka a hirtelen jött hangzavarnak, mert a következő pillanatban nekiütköztem valakinek.
És annak a valakinek az aurája vörösen felvillant.
Azonnal tudtam ki az, még fel se néztem rá, már tudtam, de nem ért el a tudatomig a felfedezés, és ahogy felpillantottam rá, értettem csak meg igazán, mi is az a félelem. Nem az, amit eddig hittem, nem az, amikor egész lényeddel tartasz valakitől, vagy amikor feszült vagy a bizonytalanságtól, az semmi hozzá képest, ehhez a savként maró, fojtogató, vegytiszta félelemhez.
Akashi állt előttem, túl közel hozzám.
De nem az az Akashi, akire számítottam, akit már megszoktam.
Hanem a másik. Az érem másik oldala.

Úgy éreztem összerogyok. Nem kaptam levegőt. A gyomrom olyan erősen rándult görcsbe, hogy a fájdalom már-már elviselhetetlennek tűnt.
Megmerevedtem, képtelen voltam elszakítani a tekintetem a szemétől, attól a vörös-arany szempártól, ami mindennél jobban halálra rémített, és amitől úgy éreztem, jégszilánkok szurkálják az egész testemet.
Az aurája most is lehengerlő volt. Acélkék pettyes, hideg, vérvörös tűzként égő, az a fajta, amit még akkor is érzel, ha nem látod mások auráját, ami még akkor is félelmet kelt benned, ha fogalmad sincs, kihez tartozik.
Semmit, abszolút semmit sem hallottam. Ismét mintha buborékban lettem volna, egy túlságosan is szűk, fullasztó buborékban, ami mindjárt kipukkad, a körülötte lévő víztömeg pedig maga alá temet, elsodor, nem enged levegőt venni.
Akashi megtartott engem – egyik kezével a karomat fogta, míg a másik az oldalamra simult, és egek, sosem éreztem még ennyire fájdalmasnak, frusztrálónak egy érintést. Menekülni akartam innen, csak minél messzebb kerülni, mindegy, hova, akárhova. Ha úgy éreztem, a keddi találkozásom Akashival rettenetes volt, a mostanira új szót kellett volna kitalálnom; megfagyasztotta a vért az ereimben, szaggatta a lelkemet, szorította a szívemet, de úgy, hogy féltem, egész egyszerűen elájulok.

Akashi arca ugyanaz volt, mégis teljesen más – valószínűleg az arckifejezés tette. Hideg volt, sokkal elérhetetlenebb, letaglózóbb, félelmetesebb. Csak nézett rám, érdeklődve, elgondolkodva, szinte méregetve, mintha azt próbálná kitalálni, mégis mi a teendője velem, mit is kéne tennie most.
Aztán elmosolyodott. Te jó ég, elmosolyodott. Nem úgy, ahogy a kedves Akashi szokott, nem szelíden, felszabadultan – sokkal inkább úgy, mintha valamin jót derülne magában, vagy mintha egy régi ismerőst üdvözölne, de olyan éle volt, amitől kirázott a hideg.
Halálra rémültem tőle. Valószínűleg nyöszörögni kezdtem volna, azonban még erre sem voltam képes.
Még mindig mosolygott, számítón, félelmetesen nyugodtan, amikor végül megszólalt.
- Rég találkoztunk. – Hangja mintegy villámcsapásként ért, valamiért fájni kezdett tőle a mellkasom. Aztán tartott egy leheletnyi szünetet, mielőtt hozzátette volna: - Nem igaz, Yukiji?
Valahogy még a nevem is máshogy csengett attól, hogy ő mondta; idegenül, természetellenesen,
ettől pedig úgy éreztem, egyszerűen csak fogom magam és meghalok. Már az sem hozott volna megnyugvást, ha eltűnök innen, nem akartam máshol lenni, egyszerűen csak nem akartam lenni, érezni, ezt érezni, félni, a kétségbeeséstől majd összeesni. A kezeit még mindig nem húzta el, az érintése szinte mart, határozottsága ellenére azonban már-már gyengéd volt, hívogató, ami éles kontrasztot alkotott saját félelmemmel, az ő hideg, higgadt jelenlétével.
Utáltam ezt. Utáltam, hogy itt van, és már éppen elgondolkodtam rajta, hol is van a kedves Akashi, amikor rájöttem, hogy voltaképpen sehol. Talán épp előttem. Valami torz módon legalábbis.

Olyan zokogási inger jött rám, amihez még soha nem tapasztaltam hasonlót. Összeszorította a torkomat, a mellkasomat, és olyan erős volt, hogy csodálkozom, amiért ellen tudtam állni neki. Talán a sokk miatt volt, ki tudja.
Aztán Akashi elengedett – ezúttal nem kért bocsánatot az érintés miatt. Nem, mintha elvártam volna, majd beleszakadt a szívem minden alkalommal, amikor megtette, amikor a kedves énje megtette, de ez csak még jobban hangsúlyozta a különbséget, még inkább elmélyítette bennem a felismerést, hogy mekkora hatalmas is a baj valójában.
És ahogy ott állt, rájöttem; arra vár, hogy visszaforduljak. Hogy sétáljak vissza a helyemre, elé, üljek le szépen, hogy aztán rákényszeríthessen arra, hogy végighallgassak valamit, amit sose akartam, és ami legalább olyan traumatikus lesz, mint az első beszélgetésünk.
Ekkor már tudtam, hogy nincs választásom, és a beszélgetés nem egy opció, nem egy felajánlott lehetőség. Következő szavai azonban csak alátámasztották, amit már amúgy is sejtettem.
- Nem szeretnél leülni? Sápadtnak tűnsz.
És bár már nem nyúlt hozzám, ahogy megszólalt, a hangjából kiszűrődő parancsoló él pont ugyanolyan hatást váltott ki belőlem, mintha csak a csuklómnál fogva ráncigált volna a helyemhez. Mert hát odamentem, ez nyilván nem volt kérdés; egész egyszerűen nem volt más lehetőségem.
Hideg, rideg tűzzel égő auráját fürkésztem, ahogy odalépett a padomhoz, és egy gyors mozdulattal hátrafordította a széket, hogy majd szemben ülhessek vele, úgy, ahogy mindig is lenni szoktunk. Hányingerem támadt a mozdulatsortól, arra emlékeztetett, hogy mindannyiszor, mikor Akashival így beszélgettünk, azt Ő is figyelemmel kísérte valamilyen számomra ismeretlen módon, és ez megmérgezte a szép emlékeket, fekete pókhálóként terjedt szét rajtuk, szürkén, hidegen.

Leültem – ismételten nem tudtam, mi mást tehetnék. Amúgy sem hittem, hogy a lábam sokáig meg tudna tartani ebben az állapotban; ami azt illeti, csodálkoztam egy picit, hogy nem úgy rogytam le a székre, mint egy rongybaba. Akashi pedig rögtön utána helyet is foglalt előttem, és ahogy ránéztem, annyira hasonló volt az elém táruló látvány, és mégis annyira más. Az egyre erősödő reggeli fény bearanyozta vörös haját, még intenzívebbé, már-már parázslóvá változtatta a szemét; ugyanaz az arc, ugyanaz a gyönyörű arccsont, ugyanaz a határozott vonalú arcél, és ugyanaz a szépen ívelő szemöldök, mégis olyan más, annyira különböző, hogy a látványa minden pillanatban egy újabb késszúrás volt a szívembe.
Valahogy megnyúltak a pillanatok; túl hosszúnak, végtelennek tetszettek hirtelen, hiába éreztem úgy, hogy mindjárt megfulladok a levegőhiánytól. És az első gondolatom ebben a helyzetben az volt, hogy Akashi, az igazi Akashi, vagy nem is, a kedves Akashi mégis hogy áll hozzá ahhoz, hogy az Ő... Az Ő mije is van itt? Másik fele? Másik személyisége? Egek, hová tartunk, te jó ég...
Ám még a lassan rám törő újabb pánikroham ellenére is sikerült végiggondolnom, amit elkezdtem. Annak, hogy ez az Akashi itt van, csak két oka lehet, és nem tudtam, melyik a félelmetesebb.
Ugyanis vagy arról volt szó, hogy úgy döntött, kitúrja a kedvesebbik felét, és a kezébe veszi az irányítást...
Vagy a rendes Akashi, a kedvesebbik fél úgy döntött, kiengedi. Kiengedi, mint valami ketrecbe zárt vadállatot, és rámereszti, mikor tudja, hogy a szívem már így is darabokban, és legszívesebben egész nap csak sírnék és sírnék a kétségbeeséstől.
Nem tudtam, melyik a rosszabb, csak azt, hogy itt jó már semmiképp sem történhet.

Akashi ekkor már nem mosolygott; ami azt illeti, nem tudtam, mikor hagyta abba, de nem is érdekelt igazán, jobb volt így. Arca nyugodt volt, de kevésbé hideg, mint előzőleg, céltudatosnak tűnt, még az általánosnál is céltudatosabbnak, és határozottnak – bármiről is akart beszélni, bármit is akart közölni, nem hittem, hogy akárcsak egy fikarcnyi esélyem is lenne rá, hogy elkerüljem.
Le fogom festeni – szilárdult meg bennem az elhatározás. – Le fogom festeni így, ahogy most van, a saját félelmetes, higgadt valójában, vörös, perzselő aurájával együtt, és utána életem végéig rémálmom lesz ettől a képtől.

Aztán az acélkék pettyek felvillantak, Akashi szóláshoz készülődött. Most már nem volt visszaút.
Én pedig szinte úgy éreztem, mintha jéghideg kezek szorongatnák a torkomat, amikor a következő pillanatban enyhe derűvel a hangjában így szólt: - Jó újra látni. Hiányoztál.

Huh, hát, nemigen tudom, mit mondhatnék ezután a befejezés után, de remélem, hogy aki elolvasta, annak tetszett ^^
És még egyszer, csak, hogy biztos legyen, köszönöm szépen azoknak, akik annyi kedves szóval halmoztak el, hogy még mindig repes tőle a szívem, nagyon hálás vagyok érte, még ha egy picit még most is bűntudatom van amiatt, hogy titeket terhellek a saját kis hisztijeim miatt ^^" De tényleg, nagyon köszi, ahogy mindenki másnak is!
További szép napot! <3