Akashi mondja...

17. Rossz kérdésre rossz válasz

A másnap reggel pokoli volt.

Mondhatnám, hogy ennek számtalan oka van, kimeríthetném az általános, klisés problémákat, kezdve azzal, hogy túl korán van és igen, iskolába kell mennem. Aztán folytathatnám azzal, hogy kimászva az ágyból elestem a lábamra csavarodott takarómban és rögtön egy padlóval való gyors találkával kezdtem a napot, az meg csak hab a tortán, hogy rájöttem, nem csináltam irodalom házit. Amikor pedig megszólalt az ébresztőm, és nyúltam a telefonomért, hogy lekapcsoljam, véletlenül lelöktem az éjjeli szekrényemen fellelhető összes létező dolgot.

Azonban ezek, bár kellemetlennek kellemetlenek voltak, önmagukban mégsem eredményeztek volna pokoli reggelt. Ennek a bizonyos pokoli reggelnek egyetlen oka volt; Isayama Hideo.

Bár előző este a sírásomba elvétve vegyült egy kis nevetés is, összességében véve pocsék hangulatban, és minden bizonnyal pocsék időben is sikerült elaludnom. Forgolódtam, fel-felkeltem, és sehogy sem sikerült elterelnem a figyelmem Hideo hívásáról.

Fájó volt belegondolni, milyen érzékenyen érintett a dolog. Még most is görcsbe rándult a gyomrom, ha felidéztem; azonban nem csak a szavak és a konkrét történések, a mögöttes tartalmuk is hozzájárult lelki gyötrelmemhez.

Alapvetően nem viselem jól a feszült helyzeteket, szorongani kezdek tőlük - már ez elég lett volna a kiborulásomhoz. Hideo kiborulását pedig még tetézte maga a kiborulás oka - Akashi.

Eddig is világos volt, hogy ők ketten nem igazán jönnek ki jól egymással; főképp Hideo mutatott némi ellenszenvet, de eddig fel sem merült volna bennem, hogy ilyen súlyos a helyzet. Részéről talán mindig is ilyen szintű volt az utálat, és csak én állok hozzá máshogy Akashihoz; lehet, hogyha a fél évvel ezelőtti Yukijinak mondja ezt, a fél évvel ezelőtti Yukiji előtt nevezi pszichopatának Akashit, akkor az a bizonyos fél évvel ezelőtti Yukiji, ha nem is látványosan, ha kicsit finomabban is kifejezve, de egyetértett volna vele.

Ez volt a másik dolog, ami kiakasztott. Jellemfejlődésemet tekinthettem pozitívnak is, negatívnak is, figyelembe véve az Akashival való kapcsolatom kényes mivoltát, de a mostani és a nem is olyan régi énem véleménye, hozzáállása közötti hatalmas ellentét teljes mértékben letaglózott. Tudtam - ugyan, hogy ne tudtam volna? -, hogy megváltoztak a dolgok, és velük együtt én is, de így szembesülni vele egészen más volt, mint egyszerűen tudni.

Ami pedig a leginkább meglepett, az a saját reakcióm volt. Három egyszerű szó, sima ténymegállapítás; és hogy lehet, hogy mégis ilyen hirtelen, bárminemű átgondolás nélkül, lelkem legmélyéről jövő megbántottsággal törtek fel belőlem? Igazságtalan lett volna sajnálni emiatt Akashit, akit valószínűleg épp annyira hatott volna meg Hideo véleménye, mint engem az ionos kötések, mégis szomorú voltam, megbántott, feldúlt; a legzavaróbb pedig, hogy úgy éreztem, egy részem határozottan haragszik Hideóra.

Soha nem szoktam haragudni.

Bosszankodni azt igen, dühös is voltam már nem egyszer - múló pillanat volt mind, nem komoly, hamar tovaszálló. Haragudni valakire már egész más tészta. Nem örültem neki, nagyon nem, próbáltam elnyomni magamban, de képtelen voltam rá, alig hallhatóan, de folyamatosan ott volt a fejemben az a kis hang, ami azt ismételgette, hogy ezt talán nem kellett volna mondania - nem szabadott volna. Érdekes volt belegondolni, hogy Akashira sem haragudtam soha - voltam rá dühös néha, sokszor pedig szomorú, de megbántottságommal és félelmemmel együtt mégis megsajnáltam őt amiatt a bizonyos elvesztett meccs miatt. Pedig akkor még igazán lett volna okom haragudni rá.

Ilyesfajta gondolatokkal a fejemben készülődtem az iskolába, nagyjából olyan lendülettel, mint egy élőhalott. Bár a nyilvánvaló jeleket, például a karikákat a szemem alatt, vagy az arcom létezéstől is szenvedő mivoltát nem tudtam elrejteni, próbáltam némi életkedvet verni magamba, hogy Anyáék ne vegyék észre, mennyire pocsék formában vagyok valójában. Ha fel is tűnt nekik, hogy nyúzottabb vagyok a szokásosnál, nem tették szóvá.