Akashi mondja...

13. Az edzőmeccs

A másnap ijesztően normális volt. A hideós történések, valamint az érthetetlen üzenetek után valami többre számítottam, valami megbotránkoztatóra, valamire, amire egyáltalán nem gondoltam volna, valamire, ami megpecsételi az egész napomat sőt, talán az egész hetemet, ami miatt nem tudok aludni és éjt nappallá téve agyalhatok rajta.

De nem történt semmi. Egyszerűen semmi.

Teljesen átlagos volt az egész nap, reggel Akashi már a kapuban várt rám, a hangulata is a megszokott volt, az iskolában pedig abszolút ugyanúgy viselkedett velem, ahogy máskor is.

És Mibuchi is ügyelt rá, hogy véletlenül se kerüljön sor arra, hogy rákérdezzek, mégis mi a fene volt az az üzenet, bár le mertem volna fogadni, hogyha sikerül is arra terelnem a témát, szimplán elmosolyodik és annyit mond, hogy titok.

Idegtépő volt, de tényleg. És teljességgel érthetetlen.

Még így, három nappal később is ezen agyaltam, ámbár immáron csak félszívvel, ugyanis egy sokkal nagyobb probléma kezdett kirajzolódni előttem.

Az edzőmeccs.

Olyannyira lekötötte a figyelmemet a töprengés, hogy csak csütörtök reggel vált világossá, mi is lesz délután, ettől pedig nyomban kicserélődtek a gondolataim. Teljesen bestresszeltem.

A Shutoku erős iskola volt, az egyik játékosuk pedig, akivel beszéltem, Akashi volt csapattársa. Még nekem is leesett, hogy ez kemény menet lesz, és a tudat, hogy meg kell ott jelennem és lehetőleg segíteni a csapatunkat, kicsinált.

Az meg csak rátett egy lapáttal, hogy találkoznom kell azzal a bizonyos Midorimával, aki előtt szabályosan leégettem magam.

És ez az érzés a nap előrehaladtával sem csökkent sőt, mintha minden egyes perccel egyre idegesebb lettem volna.

Nem voltam én ehhez hozzászokva, nagyon nem.

És órák után, mikor a meccstől már alig valamicske idő választott el, már végképp képtelen voltam arra, hogy értelmetlen szövegeléssel próbáljak magamba lelket önteni. Fel is hagytam vele végül.

Olyan érzés volt ez, mint amikor nem tanulsz egy töri dogára. A mateknak megvan az az egy előnye, hogy akár két perc alatt is leeshet a lényeg, és utána minden simán megy, a töri viszont olyan, hogyha nem tanulod meg, akkor már hiába nézegeted a szünet utolsó öt percében, nem sok mindent érsz el vele. És tisztában voltam vele, hogy kemény fél óra alatt nem valószínű, hogy megtanulom, mit kell nézni egy sportolón ahhoz, hogy megállapítsak valamit. Pedig a sérüléseket észrevenni olyan egyszerű volt! Miért nem lehet ilyen könnyű találni valami más, kevésbé feltűnő gyengepontot? Bármi árulkodó jelet, amire a későbbiekben figyelhetnék, bármit...

És ekkor körvonalazódni kezdett bennem egy ötlet. Nem túl eredeti, és talán ugyanolyan haszontalan, mint én az edzéseken, de egy próbát megért.

- Yuki-chan! Már megint nem figyelsz rám! - szólt hozzám Mibuchi a semmiből, aztán rájöttem, hogy nem is igazán a semmiből, mert már egy ideje elméletileg beszélgetünk. Ez az, Yukiji, így tovább...!

- Te milyen gyengepontokat keresel az ellenfeleden?

- Vajon miért is lepődöm meg rajta, hogy csak úgy, minden szó nélkül elsiklasz afelett, amit mondok... - forgatta a szemét elégedetlenkedve.