Master of shadows (Az árnyak mestere)

Néma nyomok

Hihetetlennek tűnhet, de zárat törni nem Sherlock tanította neki először. Microft volt az, aki megmutatta neki a legegyszerűbb egy betétes zárak felnyitását. Azt is csak azért, mert néha napján ha kiszöktek otthonról, este Marissának kellett becsempészni őt és idősebb testvéreit.
Ez azelőtt volt, mielőtt Londonba jöttek volna, azóta pedig szinte rutin feladattá törpült Marissának.
A talaj felázott a téli esőzésektől, így mikor az udvar füvére ért halk luccsanással landolt. Az épületek pentagon alakzatban zárták közre a kis teret, aminek hátsó bejáratán épphogy egy tejescsoki betudott jönni. Mara az udvaron hagyott, magányos kis fogathoz osont, minek egyik kereke félig letört, így javításra várva süppedt a földbe. Mögé bújt, hogy háta az ajtajának simuljon, s rálátást nyerjen az utcára néző kapuhoz, s egyben elfedje kilétét, ha a kaszinóból hátra akart volna nézni valaki. Ha most csak egy mindennapi ruhát viselne, elég lenne csak feltörni a zárat, s bemesélni annak aki szembe jön vele, hogy újonnan szerzett cseléd, s csak a munkáját megy végezni. De éppen bevetésekhez is jól alkalmazható vászon nadrág, mellény és kabát volt rajta, ami nem éppen illett egy cselédlány ruhatárába. Nem szabad senkinek sem észrevenni, ha el akarja kerülni a balhét.
Még egyszer maga elé, majd hátrapillantott, megbizonyosodva, hogy behatolása közben nem fogja senki sem rajta kapni, majd kiperdült a fogat mögül, s nyakát behúzva az ajtóhoz osont.
Óvatosan, hogy nehogy súlya alatt megrecsegtesse a lazább fadeszkákat, letérdelt a zár előtt, s előbb óvatosan megpróbálta lenyomni a kilincset. Persze, hogy zárva volt, miért is lenne nyitva? Hogy talán könnyebb legyen neki? Dehogy!
Öve hátsó részén tartott egy kis felgöngyölt bőrdarabot, melyben Sherlock bátyjától kuncsorgott zártörő kulcsai voltak. Kihajtotta térdére a bőrt, s szemügyre véve a zárat megpróbált először két vékony kulccsal bejutni. Finoman forgatta a zárban és fülelt, elfordított-e benne már egy betétdarabot. Először egy kis kattanás, olyan halk, hogy az ember azt is hihetné, hogy csak beképzelte a zajt magának. Még egy fordítás. Újabb "krikk". Harmadjára már megakadt a kulcs, így betámasztva az eddig felnyitott betétekbe az egyik kulcsot, kihúzta a vékonyabbat, s felcserélte egy fél hüvelyikkel nagyobbra.
Újabb fél perc kattogtatás, majd a kilincs megrándult, és a zárbetét teljesen megadta magát. Fürgén kiszedte szerszámait, gondosan elrakta őket, majd lehelet finoman lenyomta a kilincset és csiga lassúsággal benyitott az ajtón. Addig tolta, míg az ajtó- és a támaszfa között nem vett észre egy aprónyi kis rést, aztán megállt fülelni.
Ilyen apró mozgást távolabbról nem vesz észre senki, de ha van ott valaki a közelben...
A réshez nyomta fülét és várt. Ha meghall akár csak egy apró recsegést is belülről hátra ugrik. De síri csend honolt odabent, csak az utca zaját hallotta a háta mögött.
"Csendben, mint egy egérke, fürgén, mint egy macska." Gondolta, felidézve gyerekkora meséit, mikor a szerencsét próbáló legény elindult a gonosz gróf kastélyába megkeresni a fogva tartott királylányt.
Most is ugyanez játszódott le, csak szegény legény helyett egy fáradt fejvadász tört be egy gazdag és veszélyes ember kaszinójába, valami olyanért, ami vagy ott volt, vagy nem, hogy megmentse a szerencsejáték függő nagybátyja sejhaját a börtöntől, vagy akasztástól. "Igazán drámai jelenet... Akár egy bolhapiaci regény." Futott át szórakozottan az agyán.
Eldöntve, hogy még nincs bent rá leselkedő veszély, bátrabban beljebb hajtotta az ajtót, s egyik késén pihentetve dobó kezét bekukucskált.
Egy szürke kis folyosóra nyitott, fehér falakkal szegélyezve. Jobb oldalt két ajtó állt, balján pedig a szemben lévő falban egy lépcsősor vezetett fel. Megfordult, s hátát a falnak vetve halkan becsukta a bejárati ajtót, közben két oldalára leselkedett, nem jön-e valaki fentről, vagy oldalról. Csend. Kis várakozást követően hosszú léptekkel megindult a két ajtó felé, végig a falnak vetve a hátát, folyamatosan hátra lesve a lépcsőkre. Leguggolt az első ajtó elé, s bekukucskált a kulcslyukon. Szürkeség, doh szag, polcok dobozokkal, seprűkkel és vaslábasokkal. A másik szobában csak dolgozói ruhákat látott, semmi egyebet.
Ezzel tényleg célba talált: a cselédbejárót fogta ki bejutásra. A lépcsőfokok olyan aprók voltak, hogy muszáj volt oldalazva mennie, mindössze csak lábujjain egyensúlyozva a fán. Egy szűk forduló, majd az első szint. Itt még nem látott semmi grandiózus dekort. Igaz bordó szőnyeg megvolt, de a falak és a folyosó sivár volt. "Ez még nem a vendégek szárnya."
Maga előtt egy üvegfalú ajtószárnyat látott, szerencsére gravírozott üveggel ellátva, így nem láthatták ki van mögötte. Bár, így ő se tudta megmondani, ki van a másik oldalon. Három szobaajtó volt itt csupán, szerencsére mindegyikbe belátott a kulcslyukon keresztül, így az újabb zártörögetés még el kellett, hogy maradjon. Semmi érdekes, konyha, újabb raktár, mosókonyha...
Az üvegajtó előtt megállt, s hallgatózott kicsit. Halk, néha elhalkuló, néha kicsit felerősödő zenét vett ki, valahonnan odébb. Semmi mozgás. A következő folyosón sem volt semmi más, csak zárt ajtók, de itt már a díszítés inkább kaszinószerű volt, mint szolgálati jellegű. A folyosó elkanyarodott, s Marissa végre kijutott a nyílt terepre, a félkörös nagy balkonra, ahol a játéktermek helyezkedtek el. Megállt a fal mellett, s kilesett oldalra. Az éjszakai keménylegényeknek most nyomát sem látta, csak messze, a másik oldalban sepregetett egy nő, egy másik pedig a székeket rendezte. A padló tisztaságából ítélve, itt már elvégezték feladatukat, így nem volt sok esély rá, hogy a lány oldalára jöjjenek dolgozni. Mara a balkon korlátjához osont, s a hamisarany díszeken áthajolva lenézett a színpadra.
Az asztalok most össze-vissza álltak a tér közepén, fehér abrosszal leterítve, székekkel körülöttük. Látott pár frakkos férfit és kötényes takarítót, amit a alkóvokba húzzák a játékasztalokat, helyet csinálva a nappali étkezdének. Egy zenekar csattogott a színpadon, éppen behozva és felállítva hangszereiket, amivel a étkezőket fogját szórakoztatni. A zene a lenti zongorából jött, amin a zongorista állítgatta a hangzást, s próbálta a billentyűket.
"Nyugalom van. Nem számítanak ilyenkor fennakadásra, a nagy ágyúkat estére tartogatják." Marissa elmosolyodott, s megnyugodva hosszan kifújta a levegőt, hogy nem kell kora délelőtt verekednie senkivel. Ámbár, odafigyelni sosem árt, így továbbra is lopódzni fog, amíg csak friss levegőt nem szippant.
Nem gondolta, hogy bármit is fog, a gondosan felállítgatott székek és játékasztalok között találni, így megkereste a másodikra vezető lépcsőt, s felsurrant rajta, mielőtt bárki észrevehette volna.
A második emelet valahogy -ha ez lehetséges lett volna az ablakok nélküli épületben,- sötétebbnek tetszett neki. A falon csak minden második lámpa világított zöldes és narancsos fényükkel, s itt a játékbarlangok, a folyosótól vastag függönnyel voltak elkerítve. Szerencsére a szőnyeg tompította léptei zaját, így nem kellett attól félnie, hogy míg minden egyes függöny mögé be les, a padló elárulja. Már ha volt itt fent bárki, akinek elárulhatta volna.
Bársony borításos fotelek, luxus cikknek kinéző, grandióz asztalok és bútorok, minden, ami a londoni gengszterek krémjének tetszhetett megvolt.
Mara amint elhaladt egy ciánkék ajtó előtt, normál erősségű beszédet hallott belülről. Szívverése felgyorsult, a vér hidege elöntötte mindenét, ahogy megdermedt az ajtóban.
- Egen. Jacksont nem találtuk meg. - hallott egy durva, csikorgó hangot.
Gyorsan fedezékért keresett, s az ajtóval szemben lévő bárpultra tévedt tekintete.