Master of shadows (Az árnyak mestere)

Le sem tagadható...

1868 november 23

Marissa kényelmesen elhelyezkedett bátyja fotelében, egy csésze forró kávéval a kezében.
- Köszönöm szépen Mrs. Hudson!
A nő legyintett és kedvesen megfogta a lány kezét a karfán. - Önt, Miss. Holmes mindíg jó itt látni...-kissé mogorvára váltott az asszony. -Ha már a bátyja ennyire elvetemült, legalább maga egy biztos pont ebben az őrültekházában!
A lány kortyolt egyet a kávéból és körülnézett a bátyja szobájában. Nos igen, tudta, hogy Sherlock szeret mindent megtartani, ami a nyomozásaiban előrébb hozhatja...de a múlt heti helyszínelésről elhozott üveg föld, az már kicsit sok. Most, hogy nem volt itt a bátyja, segített valamiféle rendnek nevezhető állapotot elővarázsolni a házvezető nővel, a függönyöket széthúzták, az ablakokat kinyitották, hogy egy kis friss őszi levegő járja az az áporodott szobát.
- Most, amúgy hol van...? -kérdezte Mrs. Hudsont. A nő unottan a fejük fölé mutatott és megcsóválta a fejét.
- Már megint? - vonta fel szemöldökét Marissa. - És mióta?
- Öt. Hosszú. Órája. - a nő lesújtottnak tűnt. - És nem mostanában fogja abbahagyni...-hirtelen felkapta a fejét, amitől a lány megijedt és megugrott a fotelben.- Bocsásson meg kisasszony, de semmi kedvem kivárni, míg leméltóztatik jönni az uraság! Elmegyek a halpiacra, nézek vacsorának valót.
- Vacsorának? Hisz még délelőtt tíz óra! - Marissa elnevette magát az abszurd kijelentésen.
- Neki - mutatott újra fel a hölgy - vacsora lesz. - ezzel fogta magát és leviharzott a konyhába, becsukva maga után minden létező ajtót.
A lány egy darabig még elhallgatta az ajtócsapódásokat, megvárta míg elfogy a kávéja, majd lassan feltápászkodva a kényelmes fotelből nézelődni kezdett. Sherlock tényleg mindent megtartott. Ruha, csecsebecse, újság,..földminta, minden! Szerencsére Mara nem volt annyira elveszve a káoszban, mint az emberek többsége szokott. Ismerte a bátyját nagyon jól, tizennyolc év elég is volt ki- és megtapasztalni a hóbortjait, mániájit és függőségeit. Mellesleg, Marissa is csak egy Holmes volt.... Tudott egy s mást. A Londonba és környékén létező összes újság, napilap, röpirat és kiadvány megvolt Sherlocknak, amiket (másokkal ellentétben) időrendi és lokális sorrendbe rakott. A legutolsó, pont hiányzott.
- A mai lapokat már fél nyolckor kihordják. Ami azt jelenti, hog vagy Mrs. Hudson vitte fel neki, vagy ő kászálódott le érte...-tűnődött Mara hangosan. - De én már nyolckor itt voltam, Mrs. Hudson meg kilenckor szokott beérni. Hmmm. - Jobb kezét a kulcscsontjára helyezte, a másikat meg csípőjére. - Itt rengeteg por van a polcon, az újságok előtt...- kis nézelődés után talált is pár ujlenyomatot. Nagy volt, így a házvezető nő vékonyka ujjai el vannak felejtve. A legutolsó aki hozzáért a polchoz csak a bátyja lehetett. Ráadásul nincs több porréteg a nyomokon, így nemrég kerülhettek oda. Visszafordult a szobához és körülnézett, csak most nem az átlagos módon, hanem "Holmes-osan". Minden egyes négyzetcentit megvizsgált és elemzés alá vetett. Ahogy tanította neki Sherlock. Mert mérget vett volna rá, hogy ez megint az egyik idióta próbája a testvérének. Elsőre tetszett neki, tízedjére is tetszett, de már a hatvanhetedik próba nagyon felhúzta az agyát Marának. Nem holmi kislány ő, hogy állandóan nézegessék, tud-e enni egyedül, vagy az orrába tömi a kását... Már nagykorú! Tud magáról gondoskodni! Ha eddig senki sem vigyázott rá, ezután meg pláne nem fogja hagyni, hogy tutujgassák!
Sajnos már pakolgattak itt Mrs. Hudsonnal, de azért volt, amit nem tudtak ők sem eltűntetni. A padláshoz felvezető csapóajtó csukva volt a mennyezeten. Nem is csukva, zárva volt! Ha csak becsukják, ez az ajtónyílás lentebb van a mennyezet szintjénél. Ott fent, pedig nincsenek ablakok. Sherlcok megfulladna bent ha dohányzik, ha nem, akkor meg a meleg hajtaná le. Szóval itt kell, hogy legyen... Csak az a kérdés, hogy hol.

- Szép volt Sherly. - Mara eltökélten a kicsiny gardrób felé vette az irányt. - Sikerült szegény házvezetőddel elhitetned, hogy fent vagy, miközben kihallgattál minket. "Gratulálok" a teljesítményedhez! - erősen kirántotta a kétszárnyú ajtót, amik nagy csattanással vágódtak a zsalunak.
Bátyja magas sziluettje bent ácsorgott a szekrényben, egy nagyothalló kürttel a kezében.
- Szép munka Marissa! Bár eléggé hosszas kutakodás után sikerült. Lehettél volna ügyesebb is! - mondta Sherlock és előhúzva pipáját a mellénye alól kilépett a bútordarabból.
- Ha ügyesebb lettem volna rádzártam volna a szekrényajtót, aztán kidobtalak volna az ablakon. - vágott vissza a lány. - Csak most kedves kedvembe vagyok.
- Áh értem. És a minap este is kedves kedvedbe voltál? - bátyja előkotort egy újságot a mellénye nagy oldalzsebéből és húga elé tartotta.
- Ez mi? -hajolt oldalra a lány, hogy szembe tudjon nézni fivérével.
- Ez kedvesem, a szerdai akciód híre. Mostmár híres vagy....- odadobta Marának az újságot, ő pedig a foteljéhez lépett. - Miért ültél bele?
- Miért NE ültem volna bele? - vonta meg a vállát a lány.
- Mert így nem az én helyem!
- Hogy mivan Sherlock?!
- Jól hallottad. Ebben a párnában a bélés strucc-és galambtoll, ami a rendkívüli puhaságát illetve azt eredményezi, hogy ott marad az ember ülepének a formája a párnáján!
- Naés?! - kiáltott fel Marissa széttárt karokkal. - Ez csak egy egyszerű fotel, ha akarom ugrálok is rajta!
Bátyja dühös és ijedt tekintettel meredt rá.
- Meg ne merd!
- Sherlock. - sójajtott Mara. - Figyelj rám, kérlek, jó? Ez--
- Most megint két hét, mire visszaáll a rendes formába....- motyogott a bátyja.
- Dehisz...! - nem tudta tovább mondani a lány, inkább csak kaszáló mozdulatok kíséretében, a levegőben megfojtotta a testvérét. - Ez. Csak. Egy. Fotel. - suttogta.
- Ez A fotelem. - válaszolta tárgyilagosan bátyja. A lány csak egy darbig állt és nézte őt, majd hevesen megcsóválta a fejét és vett egy mély levegőt. - Na jó. -kényszerből köhögött egyet. - Mit is akartál nekem modani, drága Sherly?
- Csupán azt, hogy hírhedt lettél. Nézd csak meg! - Mara az újságra sandított, amit a közeli kisasztalra tett.
- Gyilkosság történt Wensmister utcáin. - olvsta a bekarikázott cikket fenhangon. - Na és?
- Te voltál, úgy gondolom. Olvasd tovább. - Sherlock az újságra mutatott újra. Mara visszafordult a cikkhez.
- A rendőrség egy, mindeddig ismeretlen gyilkost keres, ki brutálisan legyilkol egy alkalmazottat a Jesembery konzervgyár és raktárjuk között. A tettes minden bizonnyal egy férfi, mivel a helyszínen több őrt is holtan találtak a hajnali órákban az alkalmazottak. Öt erős testalkatú férfi feküdt nyitott torokkal a raktár területén, ám a gyárban mindenki sértetlenül megúszta az incidenst. Egy ámokfutóról vagy egy gondosan megtervezett gyilkosságról van-e szó, azt a rendőrség még nem tudja. További fejlemények várhatók ez üggyel kapcsolatban....- Mara megállt és vigyorogva megvonta a vállát.
- Mit nevetsz?
- Semmit...semmit igazán, csak azt, hogy ennyire elveszett szegény Scotand Jard! - Marából halk kuncogás tört fel. - Még hogy férfi! Miért ne lehetne nő, az elkövető?
- No és akkor már miért ne lehetne ámokfutó az a bizonyos személy? - Sherlock hangja vérkomolyan csengett. - Te voltál ugye?
- Igen én. Ez fedezte az e-havi lakbéremet. - megvonta a vállát. - Tudod jól mit csinálok. Tudom jól mit csinálok!
Sherlock hosszú ideig némán nézett húga szemébe. Marissa állta a tekintetét.
- És ha elkapnak?
- Nem fognak. Sose jönnek rá!
- De ha mégis?!
- Nem fognak. - Mara megőrizte a hidegvérét és nyájasan elmosolyodott. - Eddig is megoldottam, nem?
- Lestrade már keresett ez ügyben. Felkértek, hogy segítsek nekik.
Abberline is kérdezősködött már, hogy beszállok vagy sem.
- És mit mondtál nekik?
- Azt, hogy magándetektív vagyok. Eldönthetem mely ügyekhez megyek ki.
Mara kérdőn megemelte a karjait. - És?
- Persze, hogy nem fogok a húgom után nyomozni. Már rég tudom, hogy te voltál, abban mi az izgalom? 
- Na látod! Akkor nem lesz baj! Szegény szerencsétlenek azt se tudják hol a fejük. Sohase gyanakodnának egy tizennyol éves, egyetemista lányra
aki épphogy kitudja fizetni a lakbérét!
Sherlock egy darabig még nézte húgát azzal az idegtépő, érzéketlen tekintetével, majd megvonta a vállát.
- Nehogy elszámítsd magad.
- Ezt vegyem annak - nevetett fel keserűen Mara - hogy beköpnél nekik?
- Mint mondtam már drága Mara, nem. Nem adnám fel a húgomat a rendörségnek! Az hogy nézne ki?
Most Marissa vizsgálta testvére arcvonásit, megpróbálva gyanús jeleket találni.
- Nagyon jó Mara. Vizsgáld csak meg, igazat mondok vagy sem. Halljam, miből derül ki, hogy egy ember hazudik vagy igazat mond?
Szemét le nem véve Sherlockról darálni kezdte a szöveget. - A természetes gesztusok hiánya. Ha például elfelejt hosszú ideig pislogni és egyfolytában a partnere szemébe néz.
- No és miért?
- Mert az emberek azt hiszik, ha hazudik valaki, akkor lefelé néz vagy elkapja a tekintetét, megjegyzem, ez csak azoknál van, akik éppen zavarba vannak. Éppen ezért a hazudó folyamatosan a partnere szemébe néz. Vagy ha a beszéd közben, mikor gondolkodik a következő szavon a szeme jobb felső sarkába emeli a tekintetét. Nonverbális reakciójuk pedig az, hogy védik a "sebezhető" részeiket, azaz például a nyak, tüdő, gyomor, szív megfogása.
- Szóval hazudok vagy sem?
Marissa elgondolkodott. - Várjunk egy picikét! Hisz te is tudod, hogy mit csinál az aki hazudik, ezért csinálhatod az ellenkezőjét is. Úgy tehetsz, mintha igazat modanál, de hazudsz. Tudod mit? - Mara odament testvéréhez, benyúlt az inge alá és rátapasztotta a kezét a mellkasára.
- Hé! Marissa te meg mit művelsz?!
- Csssss! Ezt az egyet nem tudod befolyásolni. A szíved dobogását. Ha hazudsz megváltozik, gyorsabb lesz. - Újra belenézett testvére szemébe. - Felakarsz adni a rendőrségen?
- Ha felakarnálak mit csinálnál velem? Megölnél, mint azt a szegény ördögöt?
- Felakarsz adni? A rendőrségen? -Marissa nem tágított. -Halljam Sherlcok Holmes!
A férfi pár másodpercig némán farksszemet nézett húgával, majd megrázta a fejét.
- Dehogy adnálak fel. - mondta. Mara várt még egy kis ideig, majd lassan kihúzta a kezét, testvére inge alól és leült a másik, bátyjával szemben lévő fotelre.
- Nos? - tárta szét karját a férfi.
Mara elmosolyodott és megigazította szoknyája szélét.
- Tudtam, hogy nem adnál fel. Csak jó húzni az agyad.
- Ccchhhh! Esküszöm ha nem a tulajdom húgom lennél akkor...
- Akkor? - szájalt Marissa. - Akkor mi lenne?
- Olyan lennél, mint én magam. - sóhajtott beletörődömséggel Sherlcok.
A lány erre felkacagott és előre hajolva karon boxolta testvérét.
- Le sem tagadhatnák egymást...- szólalt meg hirtelen mögöttük Mrs. Hudson. A Holmes testvérek egyszerre fordultak a nő felé. Mara újra elnevette magát, Sherlock pedig felpattant.
- Dadus! Hát maga merre járt ebédidőben?! Már rég a rákot kellene főznie!
- Rákot? - vonta fel szemöldökét Marissa, és csak nézte, a másik kettőt.
- Nos, hol van hát a tengerek katonája? Ugye nem felejtett ki az agya kedves házvezetőnénimnek, és megvette a rákot?  - kérdezte Sherlock. Mara csak a szemét forgatta.  "Sajnálom szegény nőt, meg Watsont." gondolta a lány. "Két perc után felkötném magam, ha a bátyáimmal együtt kéne laknom!"
- Itt van a rákja! - morogta a nő és Sherlock ölébe nyomott egy papírokkal borított vastag hengert.
- Látja Mrs. Hudson. Még nem hagy ki az agya...- Sherlock figyelmen kívül hagyva az asszony felháborodott horkantását belenézett a papírok alá.
- Á, de hát miért nem él?! - fordult a nőhöz értetlenül.
- Mert mondjuk döglötten vettem?
- Miért kéne élnie? - kérdezte Mara és hol bátyjára, hol Mrs. Hudsonra nézett. A nő csak dühösen dobogott az ujjaival az alkarján, Sherlock viszont értetlenkedő arcal a lányra meredt.
- Mert szerinted, hogy vizsgálom meg a folyami rák átlagos tűrőképességét, szározon s mind vízben, ha ez elpusztult?!
- Azt hittem vacsorára kérted...? - vonta meg vállát Mara. - És mégis mit vizsgálnál?
- Az állat páncéljának erejét. Mennyire bírja a hidrosztatikus nyomást, és mennyi idő alatt áramlik be a melegvíz a páncél alá, illetve mennyi idő alatt fő szét.
Mrs. Hudson megbuggyanni látszott az idegtől, így Marissa felvállalva a veszélyt Sherlock elé lépett.
- Akkor megveszem én neked, azt a rákot élve, jó?
- És mi lesz azzal, amit hoztam?! Nem egy petákba került, hogy most a szemétbe végezze!
- Főzze meg Mrs. Hudson a bátyámnak ezt a csodálatos rákot, amit választott, vacsorára, én meg addigra hozok neki egy másikat. Rendben hölgyem? Rendben Sherlock? - bátyja szipogott egyet, nyájasan elmosolyodott és visszafordult az ujságjához. - Ahogy jónak látják a hölgyek!
Mrs. Hudson összenézett a lánnyal és egy gyors, néma beszélgetés ment le közöttük. Mara a gesztusok láttán rázta a fejét, majd legyintett. "Nem, Mrs. Hudson, nem lenne helyénvaló megfojtani most. Akkor kárba vesznének a rákok!" erre az idősebbik nő csak forgatta a szemét és letrappolt a konyhába, hóna alatt a döglött rákkal.
- Tudod, hogy kiálhatatlan vagy? - kérdezte Mara és visszaült a székébe.
- Miért lennék az?- erre a kérdésre már nem válaszolt a lány. "Hagyd. Veszett ügy..." sóhajtott és inkább másfelé terelte a szót.
- Ha ennyire nem vagy oda a munkámért, miért nem vonsz bele néha egy-egy nyomozásodba? - kérdezte. Sherlock nagyot horkantva visszafordult hozzá.
- Ugyan kérlek húgom. Bizonyára te is tudnál átlagos okfejtő lenni, de nem hiszem, hogy ez elegendő az én terepemhez.
- Átlagos?! Sherlcok elfelejted, hogy én nem átlagos képességű ember vagyok, mert én vagyok a kicseszett húgod, az Istenit! - Marissánk elege volt a pökhendi bátyjából. Nem érdekelte, hogy ez a barom, fel se fogja, hogy minden egyes szavával mást sért meg, ezt már látnia kéne neki is!  - Elegem van abból, hogy leértékelsz engem, mintha valami kis kuplerájból szökött cafka volnék, aki azt nem tudja, hány ujja van egy kezén! Miért van az, hogy ezt mimdenki látja, kivéve te?
Ezután nem szólt egyik sem. Csak álltak a zsúfolt szobában és hallgatták, a már elrepült szavakat. Kint a Baker street-i élet nem szűnt meg létezni, míg ők itt perleked. A kocsisok nagyot kurjantva buzdították lovaikat a gyorsabb haladásra. A járókelők vidáman beszélgettek, a jóismerősök kalapot emelve, biccentve köszöntek egymásnak és a hogylétükről érdeklődtek. Kóbor kutyák és utcagyerekek zsibaja hallatszott, miközben átfutottak az utcán. A madarak lágyan csiripeltek felettük az ereszeken, tökéletes nézetet adva a Baker street-nek ezzel. De ebben a lakóházban mégis feszült és zavaros volt a hangulat. Marissa dühe ahogy jött, most úgy gomolygott lefele a föld alá. Helyét egy sokkal rosszabb érzés vette át. A düh, igaz az emberből a legrosszabbat is kihozhatja, de a düh ad egyfajta édes érzést. A dühvel kitombolhatja mindenki a mellkasában feszítő, mérgező indulatokat. A düh pillanatában Marissa köré egy lágy burok került, amin át nem tudtak elérni hozzá a szégyen és a megbánás sugarai. Ám most, hogy feloszlott ez a burok, kipukkadt hirtelen, mint a buborék, a lányba gyorsan felkúszott a talpán keresztűl a szívébe a megbánás nyomasztó érzése. És mellette egy még borzasztóbb érzés is bekültözött a szívébe és az agyába. A gondolat, (vagy talán már tudata) annak, hogy a bátyja semmire sem értékeli a képességeit. Ami nem születésétől fogva volt neki, mint Sherlockban. Nem. Ő évekig csiszolta, formázta és küzdött a sötét fellegekkel, és nehézségekkel, azért, hogy most ennyi mindent képes legyen megtenni. Nem is igazán az fájt neki, hogy a képességeir nézi le, inkább az mart belé, hogy az igyekezetét az akaraterejét a küzdését nézi le bátyja, ami önmagának viszont Góliát méretűnek tűntek.
Végül lassan, minden egyes hang egy kínzás volt a lánynak, de megszólalt.
- Tudod mit bátyám? - hangja csendes és reményvesztett volt. - A rákot, majd beadom Mrs. Hudsonhoz, ő majd felhozza neked. - ennyit bírt kimondani. Halkan felvette kabátját, és kisétált a szobábol, becsukva maga mögöttnaz ajtót. Kifelé hallotta, ahogy a házvezetőnő kedvesen kérdez tőle valamit, majd mikor nem válaszol rá a lány, inkább elköszön tőle. Mara megállt az ajtóban. A nő egy bíztató mosolyt küldött rá a konyhából. Marissa minden erejét összeszedve haloványan rámolygott, majd kisétált a lakásból.
Levegőzés képen tényleg lesétált a mólókra, a tengeri piacra, és vett a bátyjának két élő rákot, amit kis vödörben be is adott Mrs. Hudsonnak, de utánna indult haza. Már nem volt kedve sétálni az utcákon. Délután majd olvas valamit, vagy készül a következő egyetemi órájára... Már ha tud.