Master of shadows (Az árnyak mestere)

A nagyító mögött minden más

A vörös lisztű molnár

- Tik. Tok. Tik. Tok. Ké-sik. Már. Megint. - Sherlock Holmes elcsigázva pöfékelt a pipájával a fotelében, míg társa, Watson doktor az orvosi holmijait pakolászta mellette az asztalon.
- Biztos vagyok benne, hogy nem késne, ha maga időben elmondta volna neki, mikor jöjjön.
- Dehát elmondtam! - dünnyögte Holmes úr fogai kötött szűrve a szavakat, a pipa mellett.
- Fél órával előtte küldött a lánynak üzenetet, hogy elindulnánk. Lehet, hogy a beszervezett utcagyerekei gyorsak és sokan vannak, de a húgának vagy gyalog vagy kocsival kell jönnie. Egyedül. És az út még egyfogatúval is háromnegyed óra.
- Maga alábecsüli a vérem.
- Maga meg felbecsüli. De - a doktor vett egy mély levegőt és a kabátjáért indult. - nem Miss. Holmes-t hibáztatom. Magát hibáztatom.
- Mégis miért engem okol a húgom késéséért? Talán én irányítom a lépteit, hogy ilyen lassan vánszorogjon?
Erről már John Watson végképp nem akart tudomást venni, így kisétált a szobából, át a rendelőjébe. Mivel nyitva hagyta az ajtót Sherlock még láthatta, hogy meggondolja magát és inkább lemegy Mrs. Hudson-hoz az orvos. Elfojtott beszélgetés hallatszódott fel és mintha valaki azt mondta volna "Másra nem is számítottam..." majd kopogtak az ajtón és elhalt a pusmogás.

-Na végre. - sóhajtott unottan Holmes és ellökte magát a foteltől és a kalapjáért indult.
- Sherlock! - hallotta húga ingerült kiáltását. - Hogy volt képed ilyen helyzetbe hozni?
Szórakozottan újra szájába vette pipáját és ráérősen elindult lefele.
- Azt hittem gyorsabb vagy munkádból adódóan....- erre a kijelentésre három dühös és feddő arcot kapott válaszul a lépcső aljában.
Marissa legszívesebben jól megrángatta volna fivére fülét aztán magához lehúzva cifrábbnál cifrább káromkodást zúdított volna rá, de most jelen volt két olyan személy is, akiknek nem okozott volna maradandó és megrázó élményeket. Gondolhatta volna, hogy Sherlock nem adja olyan könnyen majd a dolgot, még akkor sem, ha ő kérte fel a lány segítségét. Na de, ilyen ennek a családnak az élete....fordulatokkal teli. Vett pár mély levegőt és gondolatait próbálta az ügy irányába terelni.
- Hol van a helyszínelés? - kérdezte közben pedig hagyta, hogy Mrs. Hudson átadjon neki egy bögre gőzölgő kávét.
- Az egyik jó hírű, Southwark-i kaszinóban. A Cristal Palace-on van, gondolom hallottál már a Vörös tigris kaszinóról, nem?
Mara gyorsan felhajtotta a feketét és átadta a bögrét a nőnek. Mivel mindenki készen volt, és idejük alig maradt a beszélgetést már kocsifogás közben folytatták.
- Azt hiszem nem volt még szerencsém betenni oda a lábam. Kellemes hely? - kérdezte a lány szarkasztikusan.
- A legkellemesebb! Már ha egy kaszinó annak nevezhető. - vont vállat bátyja és a mellettük sétáló Watsonra nézett.
- Azt hiszem mindannyiunk hasznára válna, ha maga Marissával marad. Vagy velem. Nem számít, csak ne maradjon egyedül.
- És miért ne, Holmes? - John sértődöttnek látszott.
- Oh, csak tudja a biztonság kedvéért. Egységben az erő....hamarabb végzünk....meg a lakbérünk is megmarad....
- Sherlock! - Marissa feddőn rácsapott testvére karjára. - Doktor, tudja, az ilyeneket nem kell komolyan venni tőle.
- De igen. Igaza van a bátyjának, jobb ha magával tartok mielőtt elkockázok mindent. Beleértve a bátyját is...
- Touché! Sherlock, jobb ha csöndbe maradsz!

Miuán fogtak egy olcsóbb hintót és elindultak a cél felé Marissa az ölébe fektette oldaltáskáját, amit eddig a kabátja alatt rejtegetett. Egyszerű, kis táska volt, de a lány annyi zsebet és toldalékot varrt bele, hogy simán el ment volna egy bűvészmutatvány kellékének.
- Maga meg mit gyömöszölt abba? - bökött a táska felé a doktor.
- Áh, csak a legszükségesebb dolgokat...
- No és mik azok? -kérdezte a doktor és Marissa elmondta neki, mi mindent rejt a táska. Így kezdtek el beszélgetni, amely egészen vidáman telt.