Master of shadows (Az árnyak mestere)

Gödör alján

A közeli erdőből az énekesmadarak dala mellett galambok turbékoltak és egy harkály kopácsolt a tölgyökön. Friss, harmatos fű illata terjengett a levegőben, a nap kezdte visszanyerni erejét az éjszakából.
Keletre, a kastélyt egy mohás kerítés választotta el a mező vadságától. A falap tetejére horpadt fémdobozokat és borosüvegeket állítottak, a nap villogva megcsillant fényes felületükön.
A lövész felemelte magaelé puskáját, megtámasztotta a vállán. Először hunyorogva belepillantott a célzóba, majd oldalra döntve fejét, felmérte az előtte álló célpontot. Puskát tartó kezét lejjebb csúsztatta a fán, ujjait megmozgatva rajta ellazította.
- A lábad is! - hangzott mellőle az utasítás. Ő oldalra sandított, majd le a cipőorrára. Sarkát elcsúsztatta a füvön, elegyengetve a talajt maga alatt és újra pozícionálta a fegyvert. Vett egy nagy levegőt, megmerevedtette karjait és meghúzta a ravaszt.
Egy jobb szélen lévő üveg pattant szét hangosan, zöld szilánkot szórva magaköré.
- Ez szép volt! Fejlődsz, Violett! - tapsolt elismerőn Garret, majd letette a széle mellett álló asztalkára kávés csészéjét, s felkapta saját fegyverét, egy revolvert. - Cseréljünk helyet.
- Nem is hittem volna, hogy ilyen könnyű lesz célba lőni! - libbent a kávézó asztalhoz a lány. - Olyan, mint a bazári célba lövés!
A mellettük álló, második széken ülő gúnyosan felnevetett, majd elnémult. Garret és Olett aggódón összenéztek, majd társuk felé fordultak.
Marissa az elmúlt napokban kezdett teljese egy újságbéli fotókópiára hasonlítani. Hanyagul befont, fekete hajához azóta nem nyúlt, mióta ott járt, a fonat kezdett szétesni. A napközben hordott, színes ruháit is száműzte a gardróbjába, csak szövetingben, mellényben és nadrágban látta Violett mostanság, s ezzel aggasztóan kezdett híres bátyjára hasonlítani, Sherlockra. De nem csak öltözködésében válik azonossá a férfival.
A lány arca szürke volt, beesett, szemei alatt lila karikák sötétlettek, és Violett nagyon is jól tudta, miért kezd barátnője egy élő-halottá hasonlatos lenni.
Stanhel-nél tett látogatása nem csak Marát gyötörte meg, hanem mindenkit körülötte. Violett két napig próbálta nyugtatni és csitítani, mikor síráson kapta a lányt, a tetőn vagy a padlón ülve. De abban a két napban, legalább beszélt hozzá Marissa. Aztán, a harmadik reggelen nyugtalanító némasággal és nemtörődömséggel köszöntötte őt, s azóta alig eszik, alig szól valamit és alig él barátnője.
Mikor pedig szól is valamit, az a legkevésbé sem nevezhető megnyugtatónak Violett számára.

Ahogy elnémult a nevetése, újra felvette azt a szomorkás, ám érdektelen kinézetet, amivel eddig maga elé bámult.
Violett tett egy lépést felé, szólni akart valamit, valami felvidítót vagy biztatót, de Marissa megelőzte.
- Épp hogy csak súrolta az üveget, ha egy támadó lett volna, csak karcolást okoznál neki, ellenben ő már rég megölhetett volna. Ha egyszer már vesszem a fáradtságot, hogy lőni tanítsalak titeket, a legkisebb az lenne, ha odafigyelnétek mit csináltok és nem csak elröhögitek az egészet. - morogta, mintha mérget köpött volna rájuk és Violett még inkább sajnálta a lányt.
- Sajnálom Mari, a következő lövésnél megígérem pontos leszek! - erőltetett egy mosolyt az arcára Violett, és leülve Marissa mellé a lány kezére tette a sajátját. - Megígérem, hogy a tanításod nem lesz hiábavaló.
Marissa összevont szemöldökkel elhúzta a száját és a mező felé fordult.
- Tudom....- bólintott lefolytot hanggal. - Sajnálom.
Olett megszorította a kezét, majd figyelmét Garretre terelte.
Tudta, mennyire fájdalmas most ez barátnőjének, és hogy dühe nem rá irányul. A lány szíve vérzett és idő kellett neki, míg újra rendbe jön. Azt pedig, hogy megsértődjön, amivel csak szította volna Marissa önhibáztatását mindennél jobban el akart kerülni.
Nemsokára túlteszi magát, és minden rendben lesz.
- A bal felőlit célozd! - irányította inkább Garret figyelmét az egyik konzervre. - Az ott!

Az este volt a legrosszabb. Az éjszaka. A sötétség. Rettegni kezdett a lefekvés gondolatától, minden egyes nap, mikor el kellett oltani a gyertyát. A világot átveszi a sötét, az áthatolhatatlan fekete és megszűnik körülötte minden. A színek, a formák, az emberek. Nem marad más, csak ő maga. Ő és a gondolatai. Nem, nem is az éjszakától félt a legjobban.
Hanem a gondolataitól.
A "mi lett volnátol" a "mi lesz hától" és az állandó harctól önmagában. Két hang volt. Az egyiket ismerte, az a saját hangja volt, egy riadt, szerencsétlen, gyenge kis hangocska. A másik égette és kínozta és behatolt teste minden porcikájába, ahogy ontotta rá a szitkokat és az ócsárlásokat. Ahogy minden egyes éjszaka azt bizonygatta neki, hogy semmit sem ér, hogy senkinek sem kell, hogy egy csalódás és hiba az élete. Nem akart rá hallgatni, de nem tudta kiűzni a fejéből, csak napközben. Nappal mindig volt valami, amin elbíbelődhetett egy bizonyos fokig, ami megakadályozta a hang erősödését.
Este semmi.
Ahogy ott ült a konyhaszékén, és halkan fűzte a cipőjét a hálószoba ajtó felé pillantott. Violett már biztos alszik, a kutyákkal együtt.
Elszégyellte magát és újra előjött a viaskodás.
Megérdemli, hogy Violett ilyen kedves és türelmes legyen vele, mikor ő így viselkedik? Szabad lenne neki elfelejtenie Jesse-t? Szabad lenne neki bűntudat nélkül néznie előre? Neki volt igaza?
Tudta, hogy a válasz igen. Igen, igen, igen, de mégis ott volt. Ott motoszkált a sötétben. Hátul bökdöste a tarkóját. Mentőhálóként gondolt az igenekre, és oly kétségbeesetten kapaszkodott beléjük, oly buzgósággal, mintha az élete múlna rajta.
Megérdemlem, hogy szeretve legyek.
Megérdemlem, hogy igazam legyem.
Megérdemlem, hogy ne nézzek vissza.
...Vagy mégsem?
Olyan erővel hunyorított, hogy bele fájdult a feje is. Hirtelen ledermedt és pislogott párat.
"Most más gondjaid vannak Marissa." gondolta. "Elkell, hogy menj hozzá. Beszélned kell vele. Tenned kell a munkád, tenned kell a kötelességed és hidd el, minden rendben lesz."
Rántott egy utolsót a fűzőn, majd felkelt és a hálószoba felé vette ez irányt.
Violett az ágy szélén feküdt az ablakhoz fordulva, mellette a kutyák szuszogtak, elfoglalva az ágy nagyobb részét. Némán, hogy fel ne keltse az ebeket, becsukta rájuk az ajtót, s felkapva kabátját kiosont a lakásból. Hiába gyűlölte a helyet, ahová most menni készült, annyiért hálás volt, hogy egy darabig így elvonódik a figyelme. De semmi másért.