I'm on my teacher 🔚

Huszonkettedik fejezet

Már két hete, hogy senkivel sem beszélhettem, hogy nem tudok semmit a férfiről, akit búcsú nélkül kellett ott hagynom aznap. Fogalmam sincs mit tudott meg Hara Seo Yoonról, bár ebbe belegondolva, most már igazából teljesen mindegy is, mert köztünk mindennek vége Yixinggel, ezt apám világosság tette. Vele sem beszéltünk pár mondatnál többet az elmúlt időben, még anyával sem hajlandó szóba állni. Fáj ez az egész. Nagyon fáj. De mi van akkor ha jobb ez így? Így neki is megmaradhat az állása, és én sem keveredek bajba. 

- Minji – hallom meg apa hangját a hátam mögül. Felkelek a székemről és felé fordulok. – Van egy látogatód. – Félreáll és megpillantom Yixinget. Elkap a boldogság, szeretnék a nyakába ugrani, de egyenlőre a helyzetet sem értem. – Beszéljetek – int a szobám felé apa, majd mikor a férfi belép, elmegy.

- Lay – sietek oda hozzá, de ő meghátrál. Kérdőn nézek rá, arca keserves, de próbál magára erőltetni egy bíztató mosolyt. – Mi történt?

- Elfogadtam az ajánlatot – nyel egy nagyot. – Ha vége a szünetnek visszamegyek Kínába. Nem jövök többet vissza – ekkor néz csak rám.

- Tessék? – érzem, hogy szemeimbe könnyek szöknek, de igyekszem nem utat engedni nekik. 

- Beszéltem apáddal, azt mondta, hogy csak akkor tud szemet hunyni ez felett, hogy ha elmegyek, te pedig itt maradsz és folytatod az életed, mintha nem is történt volna semmi. – Képtelen vagyok felfogni a szavait. Megint elmenekül a problémái elől. 

- Nem, ez nem lehet – nevetek fel cinikusan. – Mindazok után, amin keresztül mentünk, nem hagyom, hogy az apám tegye tönkre az egészet – csattanok fel idegesen és indulnék le a földszintre, de Yixing két karomat megfogva visszahúz.

- Minji... Minji, nézz rám – próbál nyugtatni, de mit sem ér. – Kérlek nyugodj meg – mélyen a szemembe néz, amitől csak még jobban próbálnak feltörni a könnyeim. – Nemsokára vége az iskolának – suttogja. – Én nem fogom azt mondani neked, hogy válassz engem helyettük. Nem akarom, hogy te is úgy járj a szüleiddel, ahogy én a sajátjaimmal.

- Én azt megértem, de apa kedvel téged, nem értem, hogy miért csinálja ezt – kapok a homlokomhoz. 

- Azért mert félt téged. Fiatal vagy, és élned kell az életedet. Nincs rá garancia, hogy mindörökké együtt maradunk, később pedig majd megbánod, hogy miattam keveredtél bajba.

- Ezek az ő szavai, Yixing – fintorodok el a felismerésre. – Te eldöntötted, hogy mihez fogsz kezdeni, hogy minden rendben legyen, most pedig ilyeneket mondasz?!

- Lehet, de igaza van – ráncolja össze szemöldökét, állkapcsa pedig mefeszül. – Én bízom benned. 

- Ez mit jelentsen? – horkanok fel.

- Szeretlek Lee Minji – a szavaira nagyot dobban a szívem, de közben mégis összeszorul a mellkasom. – Csak szeretném, hogy tudd, ha eljön az ideje, én ott leszek neked. A döntés a te érzéseiden múlik majd. – Egyik tenyerét az arcomra helyezi, majd elsimít egy kósza tincset az arcomból és végül lágyan megcsókol. 

Lehunyt szemekkel viszonzom, mert érzem, hogy ez a búcsú. Nem akarom őt elengedni, de ahogy elválik ajkaimtól és rám mosolyog, képtelen vagyok. Tudom, hogy hagynom kell, hogy elmenjen. S ahogy ezt megteszi, egy könnycsepp gurul végig az arcomon.

Összetörve ülök le az ágyamra és magam elé bámulva próbálom megfejteni a mondatait. Ha eljön az ideje... Mégis mit jelentsen ez? Minek jön el az ideje? Miért kell állandóan metaforákban beszélnie? Miért nem tudja csak egyenesen kimondani, amit gondol? – dühöngök magamban, majd a fejemet fogva húzom fel a lábaimat, hogy összekulcsolhassam körülötte a kezemet. Nem értelek Lay, sajnálom.