I'm on my teacher 🔚

Tizedik fejezet

Vasárnap dél van. Megint sokáig aludtam, s hiába, még mindig nem akarok kikelni az ágyból. Vissza szeretnék repülni sötét álmaimba, ahol semmi nem történik, nincsenek érzelmeim, gondolataim, nem vesz körül senki, csak a nagy feketeség, mintha nem is léteznék. Átaludni ezt az egész valóságos rémálmot – csak erre vágyok.

Aznap nem is viszem túlzásba az aktivitást. Leginkább a szobámban kuksolok, mosdóba is sunnyogva megyek, ki nehogy bele botoljak Yixingbe. Yixing, aki felém se néz egész nap, még csak a motoszkálását sem hallom az ajtóm előtt. Ez valamennyire elszomorít. Ezek szerint tényleg vége. Úgy kell tennünk, mintha mindent elfelejtettünk volna. Képtelenség.

Közel az estéhez hangos köszönéssel érkeznek meg szüleim. Megerőltetem magam, hogy ne tűnjek annyira keservesnek, majd lebattyogok hozzájuk. Odalent szembesülök Yixinggel. Végigmérem őt, s a mellette heverő kisebb méretű utazótáskáját. Ő is hasonlóképp tesz velem, de nem szólunk egymáshoz, még csak egy érzelem sem ül ki arcunkra.
- Omo, Lay, máris indulsz? – lép felé anyukám ezzel megszakítva szemkontaktusunkat a férfival.
- Oh – bólint. – Már csak pár apró simítást végeznek majd holnap a szerelők, de ma már haza tudok menni – erőltet egy mosolyt az arcára.
- Értem... – szomorodik el anya. – Azonban mielőtt itt hagynál minket, van egy jó hírem! Gyertek be a konyhába! – összekuncognak apával és besietnek a helyiségbe. Sejtelmesen követem őket, akár csak a férfi mellettem.
- Nagyon nagy lehetőséget ajánlottak fel nekünk! – kezd bele édesapa a mondandójába. – Egy Koreában járó kínai cég keresett meg minket, miszerint a mi kávézónk bizonyosul a legnépszerűbbnek a fiatalok körében a fővárosban, és emiatt szeretnének felajánlani egy kitelepülési lehetőséget, az egyik legjobb, legforgalmasabb helyükre Kínában! – széttárja kezeit, mintha csak azt jelentené be, hogy holnap nyaralni megyünk, s várja az ujjongást.
- Ez mégis mit jelent? – vonom fel egyik szemöldökömet értetlenkedve.
- Itt jön a képbe Lay – fordul felé anya. A férfi meghökkenve néz rá. – Csak olyan embert szeretnénk vezetőnek odakint, akiben megbízunk, mi azonban nem szeretnénk külön válni emiatt. Gondoltuk, hogy ha esetleg, hazavágysz, neked szeretnénk felajánlani az üzletvezetői pozíciót – óvatosan beszél anya, mert nem tudja miként fog reagálni Yixing.
Kétségbeesetten fordulok tanár uram felé, aki szeme sarkából rám pillant, majd egy perc néma csend után megszólal.
- Nagyon kedves és megtisztelő érzés lenne – nagyot nyelek szavaira. – Átgondolom! – jelenti ki végül.
A szívem összeszorulni készül, s a lélegzetem is elakad. Miért akarsz elmenekülni a problémáid elől Yixing? Nem mintha én nem ezt tenném egész nap, de mégsem utazom el és hagyok hátra embereket kételyek között. Éppen ezért, ahelyett, hogy most felrohannék a szobámba, csak állok ott, s várom a következményeket.
- Ez csak természetes! Mi sem mondtunk még igent – mosolyognak elégedetten szüleim.
- Rendben – Lay szája széles vigyorra húzódik, bár nem tűnik őszintének, legalábbis a számomra. – Viszont, most megyek. Nagyon köszönök mindent! – azzal finoman meghajol, s végül elmegy.
Végigkövetem minden mozdulatát, egészen addig amíg az ajtó be nem záródik mögötte. Szüleim ujjongásba törnek ki, míg én belül összeomlani készülök. Olyan ez, mint egy rossz szakítás. Igaza volt Yixingnek, nem ismerjük egymást. Mától kezdve pedig, még annyira sem, mint eddig.
- Mini! Minden rendben? – simogatja meg hátamat anyukám. Erőltetek egy mosolyt az arcomra.
- Megyek, lepihenek, még mindig fáj egy kicsit a csontom – hazudok odakapva hátsómhoz. Valójában már nyomát sem érzem a történteknek.
- Oh, menj csak! – bólint egyet, s végül otthagyom őket.
Felérve a szobámba, telefonom értesítést jelző csipogására leszek figyelmes. Magamhoz veszem a készüléket s látom, hogy egy névtelen felhasználótól kaptam üzenetet. Gyorsan meg is nyitom azt, szemeim pedig elkerekednek láttán a benne álló szöveget.