I'm on my teacher 🔚

Huszonegyedik fejezet

Az étkezőasztalnál ülve, miközben rament fogyasztunk – Yixing specialitása helyett –, csak azon jár az eszem, hogy mi történt az imént. Valójában elképzelni se tudtam még pár hete, hogy ez tényleg be fog következni, ráadásul úgy, hogy mind a ketten akarjuk, és nem csak egy hülye fogadás miatt történik. A jelenlegi helyzetünk boldogsággal tölt el, és mindössze reménykedni tudok, hogy megoldódjon a helyzet és ez így is maradjon. 

Gondolataimra akaratlanul is elmosolyodok, ami a szemben ülő férfinak is feltűnik és hirtelen megáll az evésben, majd egy féloldalas vigyorral az arcán rákérdez, minek örülök, de én csak megrázom a fejemet és folytatom az étkezést. Megrántja szája szélét, amolyan "hát jó" kifejezéssel, majd hozzám hasonlóan tesz.

- Még a szünet alatt fel fogok mondani – töri meg a csendet, ezzel együtt a vidámságomat is. Megáll a falat a számban, s nagyokat pislogok rá. – Ne aggódj, minden rendben lesz. De már képtelen vagyok megvárni a tanév végét. Szeretnék veled mutatkozni, és szeretném, ha végre hivatalosan is elvihetnélek vacsorázni, vagy bárhova – mondja és egyáltalán nem tűnik csalódottnak vagy magatehetetlennek, de nem hagyhatom, hogy feladja az állását miattam.

- Yixing – kezdem, mire megpróbál leinteni, de ezúttal nem hagyom. – Alig pár hónap van vissza, és utána már senki sem fog beleszólni, a munkád pedig megmarad! Ne tedd ezt – kérlelem, de látom a szemeiben, hogy ő ezt már eldöntötte.

- Miért folytassam ezt? – kérdőn néz rám, de nem tudok neki válaszolni, mert folytatja. – Azért, hogy legyen egy igaz pletykájuk rólam? Vagy azért, hogy még több tinilány próbálkozását el kelljen viselnem? – utolsó mondatára egy kicsit összeszorul a szívem. – Nem, Minji, én veled akarok lenni, normálisan, mindenféle befolyásoló tényező nélkül! – közli egyszerűen, mégis határozottan. 

- Na és akkor mihez fogsz kezdeni? – sóhajtok fel.

- Talán újra modell leszek – rántja meg a vállát. Mintha ott nem lennének nyálcsorgató tinilányok. – Vagy élek a lehetőséggel és elmegyek Kínába – vet felém egy célzó pillantást, mire úgy érzem elkap a méreg, és feszülten kihúzom magam.

- Nem hanyagolhatnánk ezt a témát a hétvégén? – kérdezem lenyugtatva magamat, ahelyett, hogy nekiállnék mindenfélét hozzá vágni a fejéhez. – Csak szeretném, ha lenne egy kis időnk, amikor nem kell foglalkoznunk semmivel, egymáson kívül. 

- Tudom, ne haragudj – süti le tekintetét, bár bocsánatkérése nem tűnik őszintének. – Egyszer meg kell beszélnünk ezeket a dolgokat. 

- Igen, de nem most. Vissza térünk rá, ha hazajössz – suttogom és immár kedvtelenül folytatom a maradékom elfogyasztását. 

Ahogy megvacsorázunk, segítek elmosogatni, valamit elpakolni a pár órával ezelőtt megkezdett főzés maradványait. Eközben párszor összenézünk Yixinggel, de az evés alatt folytatott beszélgetésünk rátette a pecsétet az esti hangulatomra, így még az az édes mosolya sem tud meghatni jelenleg. Ez persze feltűnik neki és ahogy végzünk a konyhában, indulnék a nappaliba, de elkapja karomat és magához húz.  

- Minji – fogja közre arcomat, hogy ránézzek. – Én tényleg kedvellek Téged! Nagyon is – szemei csillognak, és őszintén beszél, mire egy halvány mosoly szökik az arcomra, ennek hatására az övére is és puszit nyom ajkaimra. 

- Fáradt vagyok, menjünk aludni – suttogom, mire felsóhajt és elindul az emeletre. Utálom őt feldúltnak, vagy szomorúnak látni, így utánaszaladok, hogy magamfelé fordíthassam és egy mély, bíztató csókban részesítsem. Azonnal viszonozza is, majd hosszas percek múlva elenged és immár jobb hangulatban megyünk fel.