I'm on my teacher 🔚

Prológus

Hangos zene szól a szobámban, miközben barátnőm és én igyekszünk kiválasztani a megfelelő ruhát estére, hogy telefonszámokat gyűjtsünk. Fél éve kezdődött köztünk ez a kis harc, miszerint melyikünk a vonzóbb, derítsük ki úgy, hogy fiúkat szedünk fel – elkérjük a telefonszámukat, megbeszélünk velük egy randit, amire ha van kedvünk elmegyünk, ha nincs nem. A csók és a szex azonban tabu, nem akarjuk, hogy bárki is olyasmit feltételezzen rólunk, ami nem igaz, így ez a két dolog felkerült a tiltólistára. Az én noteszomban – amit szigorúan őrzök magamnál – egyenlőre a fél év alatt negyven telefonszám van és tizenkilenc megbeszélt randi (hihetetlen, hogy egy szórakozóhelyen mennyi ilyet lehet összegyűjteni). Hara noteszében a számok azonban mindig előttem járnak, most épp plusz két telefonszámmal és egy megbeszélt randival vezet, de remélem ma este sikerül megfordítanom az állást.
- Lányok, hova ez a nagy készülődés vasárnap este? Tanulnotok kéne, nem? – lép be anyukám a szobámba szigorúan. A szüleink nem tudnak róla, hogy mivel is töltjük a szabadidőnket, de nem is kell, hogy tudják, mert biztosak vagyunk benne, hogy félreértenék az egészet, így jobb ha titokban marad.
- Sehun elhívott minket vacsorázni – hazudok könnyedén, amire nem vagyok valami büszke, de még így is jobban jár anya, minthogy tudjon a igazságról.
- Omo, az a fiú olyan édes – csapja össze a tenyerét áradozva. – Már rég együtt kellene vele lenned, de te mindig csak azt hajtogatod, hogy ő a legjobb barátod – morogja, majd összefont karokkal neki támaszkodik az ajtófélfának.
Nos, igen. Édesanyám sok mindent nem tud a mi életünkről. Sehun tényleg a legjobb barátom már gyerekkorom óta, mivel vele nőttem fel. Már kiskorunkban is különbözött a többi fiútól, szeretett az én lányos játékaimmal játszani, amikor nagyobbak lettünk mindig megkért, hogy had sminkeljen ki és had csinálhassa meg a hajam. A szüleink ezt letudták annyival, hogy biztos divattervező akar lenni, vagy fodrász, vagy valami hasonló. Általános iskolában még nem gondoltam arra, hogy Sehun más lehet, de amikor elsős gimnazisták lettünk rájött, hogy meleg, ami meglepett, mert külsőleg ő az egyetlen az osztályunkban, aki férfiasan néz ki és öltözködik. Különösebben a viselkedésén sem nyilvánul meg, hogy a saját neméhez vonzódik, mert teljesen olyan, mint az összes többi heteró fiú, szimplán csak inkább lányokkal lóg és érdeklik a csajos témák. A szülei nem tudnak róla, pedig a négy év alatt elég sok párkapcsolata volt, de nagyon jól titkolja otthon.
- Anya, Sehun és köztem soha nem lesz semmi, jobb ha ezt elfogadod! – válaszolom háttal neki a szekrényemben turkálva.
- De aztán ne gyere hozzám siránkozva, mikor neki már lesz valakije, de te magányos leszel. Sőt Hara, ez rád is vonatkozik! – fordul barátnőm felé, aki lebiggyeszti alsó ajkát szomorúságot tettetve. – Mind a ketten magányosak lesztek és így fogtok megöregedni! – közli végül mogorván.
- Akkor majd elvesszük egymást feleségül – ugrik oda hozzám Hara, hogy megöleljen. Anya egyből fintorogni kezd, mire mi csak felnevetünk.
- Csináljatok, amit akartok! – legyint végül, majd távozik a szobából én pedig becsukom utána az ajtót és visszatérek a ruhásszekrényemhez.
- Sehun meddig akarja még titkolni, hogy meleg? – sóhajt fel mellettem barátnőm, akinek e pillanatban sikerül kiválasztania a ruháját. – Hűha, ezt eddig miért nem láttam? – gyönyörködve maga elé teszi a fekete, pánt nélküli, combközépig érő koktélruhát és beáll a tükör elé, ezt követően pedig forogni kezd jobba-balra, akárcsak egy balerina.
- Nem tudom, holnap megpróbálok vele beszélni, hogy ideje lenne elmondania. Elvégre is végzősök vagyunk, felnőttek leszünk, azt csinál, amit akar – sóhajtozok továbbra is, egyrészt azért mert nem értem Sehun miért nem mondta még el a szüleinek, másrészt pedig azért mert még mindig nem találtam egyetlen göncöt sem. – Amúgy az a ruha eléggé kihívó, nem gondolod? – vetek egy pillantást Hara felé.
- Yah! Te csak a sajátoddal foglalkozz – int le komoran, majd nekiáll átöltözni én pedig unottan folytatom a keresgélést, amikor a kezembe akad egy tengerészkék, hosszú csipkés ujjú, szintén csak combközépig érő, szűkített fazonú ruha.
- Meg is van! – mutatom fel boldogan, majd Harahoz hasonlóan én is öltözni kezdek. A cipő miatt így már nem is aggódok, mert van egy ugyan ilyen színű magassarkúm, aminek szerencsére nem húsz centis sarkai vannak így egész kényelmes hosszú távra is.
Ahogy az öltözködéssel megvagyunk, nekilátunk a sminkelésnek, amit nem viszünk túlzásba és egyformán készítünk el; enyhén kihúzzuk a felső vízvonalunkat, illetve húzunk egy szolid tusvonalat és végül felviszünk egy kis szempillaspirált, rúzs gyanánt pedig egy visszafogott árnyalatot használunk. Sosem voltunk a sminkelés hívei, ezért nem készítünk eget romboló füstös szemeket, vagy hasonlót, mert a sötétben úgyis csak egy paca látszódna belőle és úgy néznék ki, mint a pandák. A hajamat leengedem, mely hullámokban omlik vállamra, barátnőm is hasonlóképp cselekszik, annyi különbséggel, hogy az ő haja – kivételesen – szögegyenes.
- Na, akkor indulhatunk is! – szólalunk meg egyszerre Haraval, majd megfogjuk a kis kézitáskánkat, amelyben ott lapul a kis noteszünk, és a telefonunk, majd kimegyünk a konyhába szüleimhez, hogy elköszönjünk tőlük.
- Yah! Minji! Mi ez a ruha? Még, hogy nem akarsz Sehuntól semmit, akkor nem csípnéd így ki magad – kuncog anyukám, mire végig nézek rajta és látom, hogy csinosan van felöltözve.
- Oh, omma, vártok valakit? – vetek egy pillantást apára is, aki szintén jól öltözött. Szüleim alapvetően is fiatalabbnak néznek ki a koruknál, ezek a ruhadarabok azonban még üdébbé varázsolják őket.
- Oh – simít végig édesanyám a szoknyáján. – Apád egyik jó barátja látogat el hozzánk vacsorára, tudod, aki kiállt a kávézónk mellett, amikor le akarták bontani az épületet. – A szüleim öt éve üzemeltetnek egy nagyon jól futó kávézót a belvárosban, ami egy lakóház aljába van beépítve. Az épület tulajdonosa körülbelül három hónapja, közölte, hogy le akarja bontani az egészet mert egy modernebb épületet akar építtetni a helyére – a mostanival semmi probléma nincs, egyszerűen csak megunta a tulajdonos. Ekkor jött az a férfi (akiről csak annyit tudok, hogy kínai), aki szembeszállt a tulajdonossal és maga mellé fogott még pár vásárlót, hogy megmentsék a kávézót. Ekkor édesapám úgy döntött, hogy inkább megveszi az épületet, nehogy megint ilyen helyzetbe kerüljenek. Azóta nagyon jó kapcsolatot ápolnak ezzel az emberrel, akit én még nem ismerek.
- Még sosem találkoztam vele, és megint akkor kell meghívnotok amikor elmegyek itthonról – grimaszolok. – Legalább a nevét áruljátok el!
- Nem lehet kislányom – szólal meg komolyan apa. – Ha megismered, onnantól kezdve egy nyugodt napunk sem lesz. Túlságosan is jóképű a fiatalember és meg akarunk óvni a csalódástól.
- Appa, omma! Honnan tudjátok, hogy, aki szerintetek helyes, az szerintem is az, huh? – vonom fel a szemöldökömet kérdően. – Mindegy... Hagyjuk. Ha ti ilyenek vagytok, akkor nem is akarom megismerni! – azzal hátat fordítok nekik és Haraba karolva elköszönök tőlük, majd az utcáról jövő dudaszó felé vesszük az irányt, amely több, mint valószínű, hogy Sehun autójának hangja.
Be is pattanunk mellé, én ülök előre, barátnőm pedig mögénk, mert nekem mindig felfordul a gyomrom ha hátul kell utaznom.
- Helló lányok – köszönt minket egy féloldalas mosoly kíséretében Sehun. Ismét nagyon jól öltözött és az arca is megint csak ragyogó. Mindig azt mondom neki, hogy örülök amiért meleg, mert így semmi sem ronthatja el a barátságunkat, ugyanis ha nem lenne az, akkor nem biztos, hogy tudnék uralkodni az érzéseimen, így viszont valami visszatartja őket, hogy ne tudjanak a felszínre törni. – A mai kihívás; meleg bár – jelenti ki egyszerűen.
- Hogy? – kiáltunk fel egyszerre Haraval, Sehun szavai hallatán, azonban a reakciónkra egyből felnevet.
- Csak vicceltem. Én oda megyek, titeket pedig kiraklak a szokásos helyen – közli végül szórakozottan.
- Mi? De hát neked is jönnöd kell! Te vagy a pasiosztó, nem hagyhatsz minket egyedül – nyavalygok mellette. Az ilyesfajta pasivadászatainkra mindig velünk jön, mert ő mondja meg melyikőnk kinél próbálkozzon be. Nagyon jó emberismerő és ezért mindig sejti, hogy ki az, aki könnyű lesz és ki az, aki nem, de nekünk sosem árulja el, ettől lesz kihívás ez az egész.
- Találkozóm van, ne haragudjatok – mondja tettetett szomorúsággal a hangjában.
- Oh, csak nem egy új románc veszi kezdetét? – ujjong barátnőm a hátsó ülésen.
- Bármi megeshet – feleli laza stílusban Sehun, majd megnyalja alsó ajkát és beharapja, ami nála azt jelenti, hogy zavarban van.
Az út további részét zenehallgatással és énekléssel töltjük. Mindig sikerül megalapoznunk a jókedvet, amit javarészt Hara és az én bolondságomnak tudhatunk be, ezt pedig átsugározzuk az alapból komor természetű Shunnak is. Amikor azonban megérkezünk a szórakozóhelyhez és elköszönünk tőle egyből visszatér a valódi énje, ezért kicsit aggódni kezdek, hogy nehogy elrontsa a találkozóját. Ha nincs velünk elég csendes tud lenni, mert nem érzi magát biztos közegben, és ilyenkor nem tudja teljesen önmagát adni, de valójában, a komorság mögött egy szórakoztató és jó kedélyű fiú áll.
Amint elhajt barátnőmmel megcélozzuk a szórakozóhely bejáratát, ami előtt igen csak hosszú sor áll. Ameddig várakozunk, felmérjük a kínálatot, ami egyenlőre nem túl biztató; Csak olyanokkal találjuk szembe magunkat, akik jóval idősebbek nálunk vagy a barátnőjükkel jöttek.
- Hát, Minji, úgy látszik feleslegesen vagyunk itt – sóhajt fel barátnőm csalódottan, miközben szemével a sorban állókat pásztázza.
- Ugyan már, ezek csak azok akik be akarnak jutni, de nem tudhatjuk odabent mi vár ránk –válaszolom kissé reménykedve, mert magam sem vagyok benne biztos, hogy bent jobb lesz a helyzet.
A kételyeim pedig nem tévednek. Negyven perce állunk a bárpult mellett és eddig egy szingli fiúval találkoztunk, aki viszont meleg, így nagyon valószínű, hogy ma este egy telefonszámot sem fogunk begyűjteni. Ezért készülődtünk annyit, és fagyoskodtunk kint a sorban?! – bosszankodok magamban.
- Még csak november van, nincs Valentin nap, akkor mi ez a sok pár? – toporzékol nyűgösen Hara.
- Hát, lehet, hogy anyának tényleg igaza van. Magányosan fogunk megöregedni... – vallom be a lehetséges tényeket, aminek gondolatára elborzadok. – Nem akarok egyedül megöregedni – rázom meg a fejem kétségbeesetten, majd felkönyökölök a bárpultra és megkeverem a szívószálammal az italomat.
- Én sem! – kiált fel Hara hisztisen – már amennyire a hangos zenétől kiáltásnak hallatszik. – De valahogy el kell döntenünk, hogy ki nyerte ezt a harcot – hajol közelebb vigyorogva barátnőm.
- Te nyerted, nem elég egyértelmű? – nézek rá értetlenkedve, mert fogalmam sincs, mit akar még bizonyítani, két lépéssel előttem jár, elég egyértelmű, hogy ő nyerte.
- De túl szoros! Holnapra kitalálok valamit, de szerintem most menjünk inkább haza – mondja végül kissé vidámabban, mire egyetértőn bólogatni kezdek.
- Lehetne, hogy hozzátok menjünk? Nem akarok otthon bezavarni semmibe – kérdezem kissé félve, mivel Hara szülei nem igazán szeretik, ha ilyen későn átjáróháznak használom őket.
- Nincsenek otthon, úgyhogy megnyugodhatsz – nevet fel barátnőm, majd megkönnyebbülten fújom ki a levegőt.
Végezetül megisszuk az italunkat, hogy legalább az ne menjen kárba, majd hívünk egy taxit, hogy ameddig meg nem érkezik kint fagyoskodhassunk. Ezért aztán megérte ennyit készülődni. Remélem legalább Sehunnak jól telik az estéje és nagyobb sikerrel jár mint mi.