I'm on my teacher 🔚

Tizenhatodik fejezet

Ha minden olyan egyszerűen menne az életben, az már egyenesen unalmas lenne, igaz? Nem is vágyom rá, hogy minden tökéletes legyen, mert olyan nem is létezik. Szimplán csak annyit szeretnék, hogy ne jöjjenek képbe ilyen Seo Yoon félék. Így is kérdéses, hogy miként fog alakulni a jövőnk, nem hiányzik még egy gonddal több.

- Yixing – szólítom meg a vezető férfit rá sem nézve, csak erősen az előttünk lévő útra koncentrálok, amit az autó fényszórója világít meg. – Nem szeretnék egy darabig idejönni – közlöm vele. Szemem sarkából látom, hogy egy pillanatra rám néz. – Nemsokára jön a vizsgaidőszak, tanulnom kell.

- Egy hét múlva karácsonyi szünet. Ha szeretnéd megbeszélem anyukáddal, hogy pár napot nálam tölthess – reményteli a hangja, és az én szívemet is megdobogtatja a felvetése, belegondolva, hogy milyen jó is lenne. Csak ketten, egész nap.

- Nem kell ma haza vinned. Sehun értem jön a parkolóba – lesütött szemekkel a körmeimet kezdem piszkálni.

- Ahogy akarod – sóhajt fel. Innentől pedig már nem szólunk egymáshoz, ahogy az elmúlt tíz perc alatt sem mióta elindultunk.

Ahogy megérkezünk Yixing lakásához, s beáll az autóval, majd leállítja annak motorját, hezitálás nélkül szállok ki a járműből. Körbe tekintek és nem is olyan messze meglátom barátomat ahogy a kocsijának támaszkodva nyomkodja a telefonját. Lehetetlen, hogy nem figyelt fel a Lamborghini hangjára. Vagy csak nem szentelt neki különösebb figyelmet.

- Minji – szól az autó baljáról Yixing. – Ne lökj el magadtól, mikor már sikerült idáig eljutnunk – nem felelek, csak a földet kezdem bámulni.

- Szép estét Yixing  – azzal elindulok Sehun felé és nem nézek vissza. Könnyek szöknek a szemembe, de nem hagyom, hogy utat törjenek. Kérlek értsd meg.

Nem aludtam túl sokat az éjjel, így még iskola előtt megiszok otthon egy nagy bögre kávét, ami nem vall rám, mert kimondottan nem szeretem ezzel indítani a napot, de úgy érzem, hogy nem lennék képes ma nélküle bármit is csinálni. Csak az jár a fejemben, hogy miként tudnám egy csettintéssel eltüntetni Seo Yoont az életünkből. Elmondtam Sehunnak a történteket tegnap este mikor hazahozott, de ő sem tudott többet mondani annál, hogy Yixingnek kell megoldania a dolgokat, különben ha rájön, hogy van köztünk valami, akár még veszélyes is lehet. Egy Hara szindróma második felvonására pedig nincs szükségünk.

- Minjiah! Te még itthon? – lép be apa a konyhába meglepetten. – Nem sokára kezdődik az óra!

- Oh – dünnyögöm a bögrém felett ücsörögve és elmélyedve a fekete energia löketben, ami eddig nem igazán akarja kifejteni hatását.

- Gyere, elviszlek. Úgyis épp a kávézóba tartok – ajánlja fel, mire csak bólintok. Felhörpintem az utolsó kortyot, majd a mosogatóba teszem a bögrét és elindulok apa után.

Nem beszélgetek vele sokat út közben, vagyis inkább nem reagálok az áradozására, miszerint mennyire boldog, hogy Lay elfogadta az ajánlatát, és, hogy sajnos a karácsonyi hajtás miatt a papírmunka is csúszik, így valószínűleg a kiutazás már a jövő évre tolódik. Ezek szerint még semmit sem beszéltek Yixing terveiről. Nem is bánom, eddig sem éreztem biztosnak, hogy szeretnék vele menni, de a jelen pillanatban még inkább taszít a dolog.

Az iskolához érve egy erőltetett mosollyal az arcomon köszönök el apától, majd sietős léptekkel haladok az épület felé. Odabent begyömöszölöm a kabátomat a szekrényembe, majd a termünk felé veszem az irányt. Sehun már bent ül, Seo Yoont viszont sehol se látom. Lassú léptekkel közelítem meg barátomat és foglalok helyet mellette. Nem sokkal később pedig az új lány is csatlakozik az osztályhoz, ugyanazzal az elégedett vigyorral az arcán, amit tegnap is láttam rajta.