Aranyvér-trilógia

(4)

-Adelaide, gyermekem, nem hiszem el, hogy mindig rád kell várni - lép be a szobámba édesapám szeptember elsején, reggel tíz órakor. A mai napon indulok vissza az iskolába. A hajamat befontam, az iskolai egyenruhát pedig bepakoltam egy kisebb táskába, hogy a vonaton ne kelljen a ládámból előhalásznom. Mint mindig, most is szoknyát viselek, de ma valahogy mégis másként érzem magam. A ládámat a bátyám már levitte az előszobába, a baglyommal együtt. Emma reggel ért vissza egy fontos levéllel, ezért most éppen alszik, a jókedvű csipogás helyett. A levelet Regulus küldte, akitől megkérdeztem, hogy hogyan is kellene viselkednem ma. Hiába az én ötletem szerint játszunk, rengeteg apró részletbe bele sem gondoltam. Ezért ma, közös megegyezés alapján előadjuk életünk legparádésabb előadását. Ezen dolgok véggondolása közben azonban le is érek az előszobába.

-Indulhatunk? - kérdezi Ben. Mindannyian helyeselünk, ezért négyen összekapaszkodunk, majd a ládámmal, a táskámmal és a baglyommal együtt hoppanálunk. A kilenc és háromnegyedik vágány tele van emberekkel, én mégis szinte azonnal meglátom a jövendőbeli családomhoz tartozó, három fekete hajkoronát. Lepillantok a bal kezemre, ahol a jegygyűrűm fénylik. Az embereknek nem tűnik fel, hiszen én állandóan ilyen drága ékszereket hordok. A szüleimmel együtt elindulok a Black-család felé. Walburga szokás szerint undorodó ábrázattal áll férje, a közönyös arcot felvevő Orion mellett. Regulus elmosolyodik, amint meglát, de a jelenlétemre még a szülei is kicsikarnak magukból egy-egy mosolyt. Illedelmesen köszöntöm őket, majd jó szorosan megölelem a család legfiatalabb tagját. 

-Mi a szar - hallom meg a nem éppen szép kijelentést. Sirius Black a tömegben áll, éppen a kezemet figyelni, amelyik az öccse kezére van fonódva. James Potter öklendezést színlel, Remus Lupin elejti a baglyának ketrecét, Peter Pettegrew pedig szokás szerint nem ért semmit. De hiába rendeznek jelenetet, nem törődünk velük. A hatás fokozása érdekében odahajolok Regulus füléhez, és suttogni kezdek. 

-Remélem, hogy a vonaton megkeresnek minket, mert akkor leátkozom a fejüket - abból, ahogyan a szája mosolyra húzódik, tudom, hogy minden szavamat tökéletesen hallotta. Nevetni kezd, mintha valami rettenetesen vicceset mondtam volna neki, majd a vonat sípolását hallva elköszönünk a szüleinktől és a bátyámtól, majd egymás kezét fogva szállunk fel a vonatra. Az egyik zsúfolt fülkében megtaláljuk a közeli barátaink. - Wilma!

-Ade! Jóságos Merlin, ezer éve nem láttalak! - szorít magához a legjobb barátnőm, Wilhelmina Monstro. Egyébként tegnapelőtt ment haza tőlünk, ugyanis három napig nálunk vendégeskedett. Ezt a többiek is jól tudják, ezért felnevetnek. Hiába mondja mindenki, hogy a mi házunkba és társaságunkba csak rosszak és gonoszok tartoznak, ez nem igaz. Mindenki illedelmes, és ha a szülők és a társaságon kívüliek nincsenek a közelben, akkor rettenetesen viccesek is tudunk lenni. - Lucy, ülj át ide, engedjük egymás mellé ülni a gerlepárt! Nem is meséltél semmit arról, hogy együtt lennétek.

-Mert nem is vagyunk - mondja Regulus, majd maga mellé húz. A kupéban ülő társaság tagjai szinte egyszerre emelik meg a bal szemöldökeiket, értetlenséggel a szemeikben. - Kavarunk.

-Dehogy kavarunk, nehogy higgyetek neki - könyökölök nevetve a fiú bordái közé. Persze nem erősen, szóval ő is velem együtt nevet a többiek döbbenetén. - A bálon rengeteget táncoltunk, aztán leveleztünk, ezért megpróbáljuk egy párként.

-Regulus, nem csalódtam benned - nyújtja öklösért a kezét Pius Ticknesse, aki velünk szemben ül. A kupéban egyetlen szabad hely van, az is Perselus Pitonnak van fenntartva, aki nagyjából negyed óra késéssel esik be a kupéba. A hatszemélyes kupéban heten utazunk, mint mindig. A mi oldalunkon nem hajtjuk le a karfát, azáltal négyen is elférünk. Perselus haja szokás szerint zsírosan hullik az arcába, a talárja csálén áll, valamint a fiú hangosan liheg, mintha futott volna.

-Meg is érkezett a mi kis Félvér Hercegünk - köszönök neki mosolyogva. Az elején még cukkolásból hívtuk így, azonban idő közben ráragadt ez a becenév. Most már kedvességből szólítjuk ezen a néven. - Hogy vagy, Perselus?

-Borzalmasan érzem magam. Lily az egyik kupéban ül a Tekergőkkel, Potter pedig meglátta, ahogy elsétálok ott, ezért üldözőbe vettek.

-Vettek? Többesszám? Várj, kitalálom. A bátyám is vele volt - rakja össze a képet hamar Regulus.

-Még mindig vele van - nyitja ki az ajtót Sirius. Regulus felpattan, de a kezét megragadva visszahúzom magam mellé. Az ajtóban Potter és az idősebbik Black állnak, kezükben a varázspálcáikkal.

-Tűnj el innen, Sirius - nézek fel az ülésből a magas fiúra. Ő csak arrogánsan elmosolyodik, de egy tapodtat sem mozdul. - Addig tűnj el, ameddig még nyugodt vagyok, különben leátkozom a fejedet a nyakadról, és nem csak a családfádon nem lesz arcot. Tűnj el - a mosolyomat inkább lehetne vicsornak nevezni. A többiek a családfás beszólásomnál felszisszennek, majd látva Sirius ledöbbent és megbántódott arcát, elvigyorodnak. Regulus még el is neveti magát, karját pedig átdobva a vállamon, közelebb is húz magához. Sirius rám szegei a pálcáját, mire én egy hirtelen mozdulattal kirántom a markából, majd a következő mondataim közben rájuk, majd magunkra mutatok a pálca hegyével, a szavakat pedig szinte csak köpöm felé: - Egy pálcával ketten, nyolc pálcával heten. Rossz arány, Black.

-Nézd, Edalien - kezd bele James komolyan a mondandójába, mire Regulus unottan közbeszólva kijavítja a griffendéles fiút, aki kevesebb, mint négy hónappal a legjobb barátaim közé tartozott. 

-Adelaide a neve, de teljesen mindegy. Most pedig már én is azt tanácsolom, hogy húzzatok el innen, mert nem állunk jót magunkért, és még a barátnőitek sem fogják megismerni a csinos arcocskáitokat - egy kis felsőbbrendűség, egy kis fenyegetés, tökéletes hangsúly, és a két fiú megadja magát. De Regulus nem hagyja annyiban azt, hogy Sirius mindkettőnket tönkretett lelkileg. - Drágám, kérlek add vissza a testvéremnek a pálcáját.

-Jaj, Édesem, érted bármit - mosolygok rá a fiúra, miközben mindannyian majdnem elnevetjük magunkat. Egyetlen dologgal lehetne még jobban kikészíteni az ajtóban álló Sirius-t. A pálcát odanyújtom az ajtóban álló, ideges fiúnak, majd amint ő elveszi azt tőlem, megcsókolom az öccsét. Regulus nem lepődik meg, amiből arra következtetek, hogy megint a fejemben jár. Ezt a szokását igazán elhagyhatná. Potter álla hangosan koppan a padlón, Sirius lábai a földbe gyökereznek, a barátaink pedig nekiállnak nevetve ózni. Az első csókunk végeztével nem nézünk egymás szemébe, mert azonnal elnevetnénk magunkat, ehelyett mind a ketten felnézünk a két griffendélesre. A kérdést azonban én teszem fel, számat egy ragadozó mosolyra húzva. - Ti még miért vagytok itt?

-Sirius, anyánk üzeni, hogy a szobádban minden tiszta por lesz, igazán elküldhetnéd a bájital ellenszerét, ami miatt az ajtókilincs megérintésével megég a kezünk - szól még a bátyja után Regulus, mire az visszapillant. Regulus pedig itt dobja be a legburkoltabb fenyegetését és leggonoszabb sértését, amelyet valaha hallottam tőle. - A család már hiányolja az arcodat.

Boldog hétfőt mindenkinek! 
Nos, őszintén megmondva, ehhez a részhez szinte hozzá sem értem, ez kilencven százalékában tetszett eredetileg is. Mondanom sem kell, hogy amikor ezt írtam, az egyik kedvencem volt, ez pedig most is így van. Egy aprócska 'easter egg' is van ebben a részben, aki az első publikálást is olvasta, szerintem kiszúrta azonnal.
Merlin legyen veletek, Kíra