Aranyvér-trilógia

(20)

-Nem hiszem el, hogy ez az utolsó napom itt - néz körbe szomorú tekintettel Lucy, én pedig kedvesen megsimítom a hátát, majd egy széles mosollyal az arcomon átölelem. Nekünk nem kellenek szavak ahhoz, hogy megértsük egymást, mivel mióta betettem a lábamat ebbe a kastélyba, Lucy és én azóta vagyunk elválaszthatatlanok. Az ebédünk nyugalomban telik, egészen addig, amíg meg nem érkezik az idei év utolsó postája. A sok-sok bagoly mintha a mai napon hangosabban csapkodná a szárnyait, szinte halláskárosodást okoz a zaj. Visszafojtott levegővel pillantok a Griffendél asztala felé, ahol éppen ebben a pillanatban száll le Lily és James elé az egyik iskolai bagoly. A papíron, amely a bagoly lábára van erősítve, az én kacskaringó betűimmel találkoznak, majd felpillantva biccentenek nekem. 

-Mindent sikerült elpakolni? - lépek be a szerelmem szobájába, de ami ott fogad, arra soha nem számítottam volna. Regulus az ágya szélén ül, kezeibe temetett arccal. Azonnal odasietek, és szoros ölelésbe húzom a fiút, aki szinte szétomlik a karjaim között. Leplezetlenül zokogni kezd, én pedig csitítóan elkezdek a hajával játszani, miközben kedves semmiségeket suttogok neki, és néhány percenként apró csókokat nyomok az arcára. Reg vígasztalhatalan, a szobájában pedig minden szétszórva és/vagy összetörve hever, így egy gyors mozdulattal lesöprök minden felesleges dolgot az ágyáról, és lefektetem a párnái közé. A sírás kimerítette annyira, hogy pillanatok alatt az álmok világában találja magát. 

-Mi történt? - kérdezi egy rekedt és álmos hang a hátam mögött, én pedig válaszadás előtt még a ládába helyezek egy inget és egy pár cipőt. Mivel még nem végeztem, így csak egy rövid szünetet engedek meg magamnak, viszont azt a pár percet Regulus mellett töltöm el az ágya szélén ülve, elmagyarázva neki a helyzetet. Ő csak egy nagyot nyögve visszahanyatlik a párnáira, én pedig egy gyors csók után a fiú homlokára visszatérek a pakoláshoz. Néhány percen belül végzek is, és egy határozott mozdulattal bezárom az utazóládát. Az enyém már három napja félkészen fekszik az ágyam mellett, minden este beleszórom az aznapi ruháim, és véglegesen csak holnap reggel csukom be. Regulus hangosan nyöszörög, és felém nyújtja mindkét kezét, mint a kisbabák, én pedig nevetve mellé fekszem. Pillanatokon belül a nyakamba fúrja a fejét, kezeivel pedig szorosan magához húz. A vacsoráig tartó időszakot ebben a pozícióban töltjük, majd amint az óra hét órát üt, feltápászkodunk, és kézenfogva a Nagyterem felé indulunk. 

-Miért hívtál ide minket? - kérdezi egy lágy hang mögöttem, én pedig még mindig a csillagos eget nézve válaszolok: 

-Búcsúzkodni, Remus. 

-Hiányozni fogsz, húgi - karolja át a vállaim James, miközben mellém lép. A szemeimbe könnyek szöknek a megszólítástól, és a karjaimat szorosan a fiú teste köré fonom. Nagyon erősen kell összeszorítanom a fogaim, hogy ne kezdjek el sírni. James ringatni kezd a kezei között, nekem pedig megállíthatatlanul elkezdenek folyni a könnyeim. Elengedem őt, majd hátammal a korlátnak dőlve nézek végig azon a néhány emberen, akiket most magamhoz hívtam. Remus szomorúan mosolyog rám, Peter a kezeit tördelve figyel engem, Marlene egyik kezét a csípőjére helyezve néz, Lily pedig, hozzám hasonlóan a könnyeit törölgeti. Tudatosan-tudatlanul Sirius-ra nézek utolsóként. A fiú zsebretett kézzel áll a falnak támaszkodva, tekintetét a padlóra meresztve, még véletlenül sem pillant rám. Remegve levegőt veszek, és végre megszólalok. 

-Ismertek, vagy milliónyi beszédet összeállítottam a fejemben az elmúlt pár napban, de egyiket sem tartom elég jónak, szóval szokás szerint rögtönözni fogok. Először is, sajnálom azt, hogy szinte alig szóltam hozzátok idén, de Walburga megtudta volna így vagy úgy, és annak nem lett volna jó vége. De az, hogy nem beszéltünk, nem jelenti azt, hogy ne lennétek még most is meghatározó részei az életemnek. Holnap felszállunk a vonatra, és többé nem tudlak titokban magamhoz hívni titeket, többé nem láthatnak minket még egymás közelében sem. Én tudom, hogy ti melyik oldalra álltok, ti pedig tudjátok, hogy nekem melyik oldalra kell állnom. Azt remélem csak, hogy soha nem fogunk egymással szemben állni a csatatéren, nem lenne szívem bántani benneteket. Mint említettem, nem hiszem, hogy valaha is tudnék még veletek életveszély nélkül beszélni, szóval remélem elfogadtok néhány apróságot tőlem - nézek végig rajtuk, majd miután mindannyian egyetértően bólogatnak. 

Az álcázott tágítóbűbájjal ellátott erszényt előhúzom a zsebemből, majd mindenkihez odalépve odaadom az apróságaim. Elsőként Peter ajándéka kerül a kezeim közé, egy apró notesz. A fedőlap skarlátvörös, az első pár oldalát pedig emlékekkel töltöttem meg. A fiú mosolyogva megköszöni, majd megölel, azonban nem tudja, hogy a notesz hátuljába egy apró kulcs van ragasztva. Másodikként Marlene mellé lépek, akinek egy kicsi, szivárvány mintájú kitűzőt adok, valamint a kedvenc parfümjéből egy újabb palackot. A lány él-hal a Chanel parfümökért, szóval azonnal fúj is magára, azonban még a tenyerei közé ejtek egy pár ugyanilyen márkájú fülbevalót is, ő pedig hálás mosollyal az arcán köszöni meg. 

-Mit jelent ez a kitűző? - magamhoz húzom, majd a fülébe suttogva a következőket mondom: "Amerikában azt tartják, hogy a heterotól eltérő szexualitások szimbóluma a szivárvány." A lány hitetlenkedve elneveti magát, majd feltűzi a szíve fölé a kis jelet. Remus egy szerény mosollyal néz le rám, mikor elé lépek és átölelem. Egy apró kulcsot ejtek a tenyerébe, ő pedig elkerekedett szemekkel néz újra a szemeimbe. 

-Nem, Adelaide, nem fogadhatom el - rázza a fejét. 

-Pedig jár hozzá kulcstartó is - nyújtom felé a könyvet formáló kicsi fémet, mire ő újra megrázza a fejét. - Remus, kérlek. Ha Peter is kinyitná a noteszének hátulját, egy hasonló kulcsot találna. Tudom, hogy milyen az anyagi helyzetetek, az én pénztárcámnak pedig meg sem kottyan két aprócska ház, szóval csak fogadjátok el kérlek. Még én sem tudom, hogy ezek hol vannak, szóval biztonságban tudtok élni ezeken a helyeken. 

A két fiú csak hitetlenkedve megrázza a fejét, majd újra megölelnek. Lily szemeiben újra könnyek gyűlnek, és szinte azonnal magához húz. Szorosan ölelem a barátnőm, hiszen ki tudja, hogy mikor találkozhatok vele újra. Talán egy percig is öleljük egymást, mikor végre elengedjük egymást. Az ő tenyereibe is beleejtek egy pár fülbevalót, majd a nyakába akasztok egy J betűs, rubinttal medállal ellátott nyakláncot, de a kezei közé helyezek egy négy és fél oldalas levelet is. Még egyszer szorosan megöleljük egymást, én pedig James elé lépek. 

Hát hellobello!
Remélem tetszett ez a kis cukiskodó rész, és remélem nem lett túl unalmas sem. Az ajándékokat érdemes szerintem megjegyezni. Na de nem is húzom tovább az időt, boldog nyarat, drágáim!
Ezer csók, Kíra