23. Rész

1K 61 1
                                    

//A rész még nem került átírásra, egyenlőre eredeti állapotában olvasható//

Fura érzés volt már két héttel az tanév vége előtt hazamenni az iskolából.

Haza.

Elég furcsa ezt mondani, amikor csak mindössze három hónapig éltem a Grimmauld téri házban.

Nem is maradok ott túl sokáig. Összeszedem a cuccaimat, és megyek is rögtön az Odúba. Az ikreket az eset után rögtön Mrs. Weasley gondjaira bízták.

Először fogom látni a húgomat és az öcsémet.

Ők nem fognak emlékezni anyára és apára. Még csak egy kicsit sem. Hiszen hogyan emlékezhetnének rájuk, amikor mindössze egy hónaposak?

Az egyetlen lehetséges válasz erre az, hogy sehogy.

Miután minden cuccomat összeszedtem, kilépek a házból, és kinyújtom az út felé a pálcás kezemet.

Mivel még nem hoppanálhatok, a Kóbor Grimbusszal teszem meg az utat az Odúig.

A máskor roppantmód megviselő út most fel sem tűnik. Az egész zötykölődős úton csak bámulok ki a fejemből.

Mikor végre odaérek az Odúhoz, habozok a belépéssel. Nem tudom miért, de félek, hogy mi fog rám várni odabent.

Ez kiderült, amikor végre erőt véve magamon benyitottam a házba.

-Hát itt vagy, Leah!- szólalt meg azon nyomban Mrs. Weasley. Odajött hozzám, és egy csontropogtató ölelésben részesített.

A következő pillanatban lábdobogás hallatszott az emelet felől, és a Weasley ikrek rohantak le hirtelen a lépcsőn. Azonnal a nyakamba vetették magukat.
Én pedig csak szorosan átöleltem őket, és éreztem, hogy készül kibuggyanni az első könny a szememből.

Az elsőt pedig követte még másik több ezer.

Fred és George csak csitítóan simogatták a hátamat, amitől ha lehet, csak még jobban rákezdtem.

-Kísérjétek föl- suttogta Mrs. Weasley.

Az ikrek szerencsére most nem kísérelték meg azt, hogy hoppanáljanak, így csak feltámogattak a lépcsőn.

Bementünk a régi szobájukba, és végigdőltünk az ágyon. Fred és George is mellém feküdtek. Szorosan odabújtam Fred mellkasához, aki továbbra is csitítóan simogatta a hajamat. George csak feküdt, és leginkább minket nézett, de közben megragadtam az egyik kezét.

Így feküdtünk mi hárman.

Talán amiatt, hogy az elmúlt éjszaka nagyon rosszul telt, de végül elaludtam. Nem tudom mikor, de amikor felkeltem, már késő délután volt. Fred és George ugyanúgy ott voltak mellettem.

Ők is aludtak.

A következő pillanatban pedig rájöttem, hogy mire keltem fel.

Gyereksírásra.

Óvatosan kimásztam az ágyból, majd a kistesóim keresésére indultam.

Hamar meglettek, ott voltak Mrs. Weasleyék szobájában.

Odaléptem a kiságyakhoz, és akkor életemben először élőben is megpillanthattam Lilyt és Jamest.

Mindkettőjüket kivettem a kiságyból, és a karjaimon kezdtem el őket ringatni. A sírást szinte rögtön abbahagyták, ebből arra következtettem, hogy nem voltak éhesek. Szimplán csak hiányolták a törődést.

Teljes mértékben tudtam, hogy mit kell csinálnom a kicsikkel. Ösztönösen éreztem, hogy mi lehet a bajuk.

A hálószoba ajtaja nyílt, azon azonban nem Mrs. Weasley lépett be, mint először gondoltam, hanem Fred.

-Aranyosak vagytok- szólalt meg egy féloldalas mosollyal az arcán, miközben nekidőlt az ajtófélfának. Én csak szomorkásan elmosolyodtam, majd visszatettem a kicsiket a kiságyakba.

Odaléptem Fredhez, aki erre a derekamnál fogva magához húzott, és hosszasan megcsókolt.
A lepkéim a gyomromban azon nyomban életre keltek. Hiányzott már ez az érzés.

Anyáék halála miatt teljesen elfeledkeztem róla, hogy mennyire hiányzott már Fred.

Amikor szétváltunk, hirtelen elkomorodva nézett rám.

-Mi lesz ezután?- kérdezte, én pedig pontosan tudtam, hogy mire is céloz. És nem, nem arra, hogy mit fogunk enni, vagy mit csináljunk holnap.

-Elgondolkodtam rajta, hogy kihagyom az utolsó évet. Hogy Lilyvel és Jamessel lehessek- válaszoltam. Erre persze azon nyomban tiltakozni kezdett.

-A kicsik jól meglesznek itt anyánál. Az iskolát viszont be kell fejezned. Ha egyszer végre ennek az egész borzalomnak vége lesz, jól fog jönni, hogyha van egypár RAVASZod. Akkor majd végre lehetsz kviddicsjátékos, auror, majd pedig bájitaltan tanár- fejtette ki. Egy apró mosoly kúszott fel az arcomra.

Leah Evans Története //ÁTÍRÁS ALATT//Where stories live. Discover now