Leah Evans Története //ÁTÍRÁS ALATT//

18. Rész

//A rész még nem került átírásra, egyenlőre eredeti állapotában olvasható//

Az elkövetkezendő napok eléggé összefolynak számomra. Szerencsémre két nap után kiengedtek a gyengélkedőről, hiszen nem volt már miért ott maradnom. Harry elmesélte, hogy mi is történt pontosan a tusa napján. Igazam volt, nem volt egy túl könnyű menet. De így mostmár legalább minden tiszta számomra.

Amikor kijöttem a gyengélkedőről, és éppen átöltöztem, valami különöset vettem észre a mellkasomon. Ott, ahol a gyilkos átok belém csapódott, egy sebhelyet fedeztem fel. Egy olyan sebhelyet, amit már számtalanszor láttam. Egy villám alakú sebhelyet. Elgondolkodtam azon, hogy szólok Madam Pomfreynak, vagy anyának, de végül nem tettem. Ez az én titkom
marad.

A diákok eléggé csodálkoztak hirtelen előkerülésemen, és mindenki azt akarta megtudni, hogy hol voltam, pontosan mi is történt velem. Azonban miután a nyolcvanadik megkérdezésre kiborultam, és azt válaszoltam, hogy egy kib@szott ládában, abba
hagyták végre a kérdezősködést.

Senki sem tett fel nekem kérdéseket ezek után. Viszont tudtam, hogy beszélnek rólam. Sugdolóznak a hátam mögött. Lehet, hogy bolt, aki nem hitt nekem. Nem tudom.
Hogy jól esett-e ez az egész helyzet? Nagyon nem. De próbáltam egyszerűen nem foglalkozni az emberekkel.

Egyik nap találkoztam Choval is, mit ne mondjak nem festett túl jól. Hiszen neki A barátja volt, és szerelmesek voltak egymásba.... Istenem, mennyire örült Cedric, amikor a lány először elfogadta a báli meghívását, majd végül össze is jöttek... Kicsordult a szememen egy könnycsepp, mire odanyúltam a szememhez, és erőszakosan letöröltem az arcomról. Nem akarok megint sírni, nem... Mert ha újra rákezdek, nem tudom, hogy mikor tudnám befejezni.
Freddel azonban jobban megvagyunk, mint valaha. A kapcsolatunk sokkal szorosabb lett, megerősített minket az eltűnésem. Amikor csak tudott, velem volt, és fogta a kezemet. Pont mint Cedric temetésén. Arra az időre még egyszer utoljára utat adtam szomorúságomnak, és a szertartás alatt folyamatosan folytak végig az arcomon a könnyeim. Cho is ott ült mellettem, másik kezemmel őt csitítottam, miközben a vállamra borulva folyamatosan sírt. Nehéz volt valakit úgy vígasztalni, hogy közben én is ugyanolyan rosszul
érzem magamat.

Vagyis... nem hiszem. Nem mondhatom azt, hogy ugyanolyan rosszul érzem magam. Nekem csak az egyik barátom volt Cedric. Össze sem hasonlíthatom az én fájdalmamat
az övével.

Hazautazásunk előtti utolsó nap este, amikor beléptem Freddel és Georgeddzal a nagyterembe, rögtön észrevettem, hogy a máskor a győztes ház színeivel díszített nagyterem ezúttal gyászos feketébe öltözött. Ahogy észrevettem, hogy Rémszem is a tanári asztalnál ül, nyomban elengedtem Fred kezét, majd odamentem hozzá. Persze Fred előtte még megkérdezte, hogy hova megyek, majd miután biztosítottam róla, hogy csak a tanári asztalhoz, egy kissé
megnyugodott.

Nem csak nekem volt borzalmas az eltűnésem ideje. Neki is, és minden más barátomnak, illetve
szerettemnek az volt.

-Hogy vagy Rémszem?- kérdeztem tőle, ahogy odaértem, mire először kissé összerezzent, de amikor látta, hogy én vagyok csak az, válaszolt.

-Köszönöm, Leah, viszonylag jól-mondta rendes szemével a szemembe nézve, mágikus szeme azonban a diákokat figyelte. Még maradtam volna beszélgetni, azonban McGalagony visszaküldött az asztalhoz, ugyanis Dumbledore elkezdte évzáró beszédét. Miközben az igazgató Cedricről beszélt, nem bírtam ki, nem bírtam visszatartani könnyeimet, de ahogy a hollóhát asztalához néztem, Cho sem volt másképp ezzel. Fred közben folyamatosan csitítóan simogatta a hátamat, mire én a vállára hajtottam a fejemet, és sírva, behunyt szemekkel hallgattam tovább az idős igazgatót. Dumbledore még azt is elmondta a diákoknak, hogy Cedricet Voldemort ölte meg, mire a kezemet akaratomon kívül is ökölbe szorítottam, és ott, akkor megfogadtam, hogy meg fogom bosszulni Cedric halálát.