Ayumu

Tizennyolcadik fejezet

Sokáig tart, mire Satoru-sama nagy nehezen meg tud nyugodni, sőt, arra is sikerül rávennem, hogy egyen. Hiszen, ha nem eszik rendesen, sosem engedik ki a kórházból. Látszik, hogy nincs étvágya, de azért ímmel-ámmal legalább az étel felét elfogyasztja. Már ennek is örülök, de akkor is borzalmas ilyen állapotban látnom. Tudom, milyen érzés, ha az ember azt hiszi, hogy nem számít senkinek, hogy senki sem törődik vele, senki sem szereti. Én egész életemben ezt éreztem, mielőtt Hiroki-samához kerültem volna. De persze, petként nem beszélhetek az előző gazdáimról, az tabu, amit nem szeghetek meg.

Mikor Satoru-sama végez, csak ül maga elé meredve, mint aki nem igazán tudja, mit is kezdjen magával. Úgy néz ki, mint akiben nincs élet, mint aki végleg feladta. Szeretném felvidítani, de fogalmam sincs, mit csináljak. Hiroki-sama biztosan tudná, vagy talán Akira. Felhívhatnám, de nincs nálam Satoru-sama telefonja. Így viszont nem tudom a telefonszámát, és az sem biztos, hogy vezetékes telefont tudnék használni. De mindegy is, talán Satoru-sama Akirával is csak veszekedne, meg kiabálna, ahogy velem és az orvossal tette. Így csak ülök mellette, hogy itt legyek, ha szükség lenne rám.

– Mit keresel még itt? – kérdi halkan Satoru-sama, de hangjában inkább kimerültség bujkál, mint harag. – Miért nem mész már haza?

– Hiroki-sama azt ígérte, hogy majd értem jön, ha végzett a dolgával – vallom be őszintén. Nem merem megmondani, hogy fogalmam sincs, hogy kell innen hazamenni, taxival pedig sosem utaztam. Legalábbis nem egyedül. – Zavarom magát?

– Nem – rázza a fejét Satoru-sama. – Csak nem értem, miért vagy velem ilyen kedves. Én... folyton csak gúnyoltalak, kegyetlen voltam hozzád, meg akartalak baszni, erre te... Nem értelek, Ayu-chan.

– Mert maga azért annyira nem rossz ember, mint ahogy hiszi – válaszolom szelíden. – Hiszen videojátékozott is velem, nem emlékszik? Senki sem játszik videojátékot egy pettel csak úgy.

– Nekem is volt hátsó szándékom, ne feledd! – emlékeztet, de nem néz rám. – Baj is lett belőle, te pedig majdnem...

Gyengéden megérintem a vállát, mire végre hajlandó rám nézni. A tekintete tele van fájdalommal, lemondással, szégyennel és bűntudattal. Ez nem az a Satoru-sama, aki már az első reggel gúnyosan végigmért, majd később erőszakosan megcsókolt, aki folyton megrémisztett, aki korcsnak nevezett és aki az ágyába akart kényszeríteni. Bár utóbbira én magam is vágytam, pedig tudom, hogy hiba volt. Egy pet csak a gazdájával bújhat ágyba, senki mással, legalábbis parancs nélkül nem.

– Mondd csak – vált témát Satoru-sama – a bátyám megprütykölt már? Bár sejtem a választ.

– Még nem – suttogom halkan, lehajtva a fejem. – Bár tegnap este ott várt a szobámban, és azt hittem, hogy végre... sor kerül rá, de...

– De? – A fiú hangjából kihallom a kíváncsiságot.

– Elutasított – sóhajtom. – Aztán magáról kezdett beszélni, hogy mennyire tudja, hogy nem akar Szibériába menni, meg hogy ő sem akarja és nem akar összeházasodni Sakura-samával, mert nem szereti őt úgy, ahogy kéne. De leginkább magáról beszélt, hogy mennyire bánja, hogy csak most értette meg önt és több időt kellett volna magával töltenie, hogy jobban megismerhesse. Meg ilyeneket mondott.

Elhallgatok, Satoru-sama sem mond semmit és mikor lopva ránézek, látom, hogy teljesen a gondolataiba van merülve. Vajon megérintette, hogy a testvére törődik vele, hogy mégsem utálja és segíteni akar rajta? Nem tudom, és nem merem megkérdezni, pedig roppantul érdekel a válasz.

– Ayu-chan – szólal meg hirtelen Satoru-sama, és mikor odanézek, néhány pénzérmét nyújt felém. – Hoznál nekem az automatából egy dobozos kólát? Az az ostoba orvos nem enged felkelni, és majd meghalok egy kis üdítőért.