Ayumu

Tizenötödik fejezet

Magamba zuhanva ülök a kórházi váróban, szemben a kórteremmel, ahová Satoru-samát vitték. Nem is nagyon emlékszem, hogy kerültem oda, csak homályos dolgok rémlenek. Például, ahogy Hiroki-sama riadtan telefonál, ahogy a mentők megérkeznek, majd elviszik gazdám öccsét. Azt hiszem, engem Hiroki-sama támogatott ki a kocsihoz, de arra, hogy hogy kerültem erre a székre, nem emlékszem. Egyre csak az van előttem, hogy a kezemben fogom a kis üveget, miközben Hiroki-sama arca elfehéredik, én pedig arra még emlékszem, hogy sírni kezdek. De utána tényleg csak foszlányok jönnek elő az emlékezetemből. Csak dermedten ülök, a széket markolom, miközben tudom, hogy gazdám itt van mellettem. Valószínűleg ő is pont úgy meg lehet rémülve, mint én, de nem merek ránézni. Ez az egész is miattam van. Ha bementem volna Satoru-samához, mielőtt indultunk volna, talán ez az egész nem történik meg. Vagy ha szóltam volna, hogy Satoru-sama benn járt a könyvtárszobában és milyen állapotban volt. Akkor talán gazdám is belátóbb lett volna, elvégre a testvéréről van szó. Csak magamat okolhatom azért, ami történt, még akkor is, ha Hiroki-sama szerint nekem semmi közöm ehhez. Talán nem, de akkor is részben hibás vagyok az egészben.

Satoru-sama már jó ideje benn van, az orvosok vizsgálják, én pedig kezdek egyre idegesebb lenni. Ki kéne mennem a mosdóba, de nem merek mozdulni, hiszen most tényleg a gazdám mellett a helyem. Muszáj segítenem neki, ahogy tőlem telik, még akkor is, ha nem vagyok képes semmire. Végül lopva, óvatosan felnézek Hiroki-samára, akinek az arca halott sápadt és még ha nem is akarja mutatni, látom rajta, hogy eszi az aggodalom. Meredten nézi a kórterem ajtaját, ahová az öccsét betolták és nem mozdul egy centit sem. Sawada-sama nincs itt, nem érzem a jelenlétét. Mintha nem is törődne a fiával, vagy egy újabb szégyennek érzi, esetleg engedetlenségnek. Félek, mi lesz Satoru-samával, ha magához tér. Remélem, nem fog meghalni. Bár kegyetlen dolgokat tett velem, de nem gyűlölöm és sosem kívánnám a halálát. Ő is csak áldozat, ahogy én is, bár neki legalább van kitörési lehetősége. Bár most kezdem csak látni, hogy ő talán még inkább rab ebben az aranykalitkában, mint én magam, aki csupán egy hasznavehetetlen, semmirekellő játékszer vagyok. Az ajkam megremeg, a torkomat a sírás fojtogatja, amikor hirtelen egy lágy kezet érzek meg a fejemen. Hiroki-sama óvatos mozdulatokkal simogatja a fejem, mintha nyugtatni akarna, holott neki magának is van elég problémája.

– Minden rendben lesz, Ayumu, ne félj! – mondja lágyan Hiroki-sama, mire csak még jobban magával ragad a bűntudat.

– Az... az én hibám... – suttogom halkan, miközben érzem, hogy az első könnyek kibuggyannak a szememből, hiába próbálom visszapislogni őket.

– Hogy lenne a te hibád? – kérdi csodálkozva a gazdám, miközben magához ölel. – Te nem tehetsz semmiről. Nekem kellett volna jobban figyelnem Satorura, de nem tettem. Elhanyagoltam őt, pedig amikor anyánk meghalt, megígértem neki, hogy vigyázok az öcsémre és a gondját viselem.

Nem szólok semmit, de valami szíven üt. Ezek szerint Hiroki-sama és Satoru-sama anyja meghalt. Ez megmagyarázza, miért nem láttam őt soha és a gazdám is miért nem beszélt róla. Biztosan fáj neki az emlék. Nekem sosem volt családom, nem ismerem a szüleimet, így nem tudom, milyen érzés elveszíteni őket. De ha Hiroki-samára nézek, azt hiszem, borzalmas lehet.

– Satoru mindig is inkább anyásabb volt – kezd mesélni a gazdám, miközben magához húzva tétován simogatja a hátam. – Sosem volt vad, bátor, mint a többi fiú, amit ma nehéz elképzelni. Apánk folyton gyáva nyúlnak nevezte, és kijelentette, hogy sosem lesz belőle igazi férfi. Aztán anyánk ágynak esett egy súlyos betegséggel. Állítólag tüdőgyulladást kapott, de inkább az apánkkal való állandó veszekedések és a megalkuvások emésztették fel az erejét. Anyánk gyönyörű nő volt, de a betegsége alatt egyre fogyott, egyre kevésbé volt már önmaga. A halálos ágyán megesketett, hogy vigyázok majd az öcsémre, óvni fogom és mindig mellette leszek. Amikor meghalt, Satoru teljesen összetört, két hétig nem jött ki a szobájából, alig evett és megnémult. Rengeteget sírt, ami nem csoda, hiszen csak öt éves volt. Anyánk halála nagyon megrázta, ezen pedig nem segített, hogy apánk nem volt éppen kedves vele. Elhordta mindenféle mihaszna mamlasznak, bőgőmasinának, anyámasszony katonájának. Így ott voltam mellette, és a magam tizenkét évével muszáj volt felnőnöm. Anyám halálával véget ért a gyerekkorom, hiszen támogatnom kellett a testvéremet. Mindent megadtam neki, amit csak tudtam, talán túl sokat is, mert kellőképpen elkényeztettem. De valószínűleg nem ez volt az oka, hogy ilyenné vált, ilyen kezelhetetlen lázadóvá. Talán én is hibás vagyok. De úgy érzem, inkább apánknak köszönhetjük az egészet.