Ayumu

Nyolcadik fejezet

Nem igazán tudom, hogy kéne reagálnom erre a barátság dologra, de nem szólok. Még sosem voltak barátaim, ott sem, ahol kineveltek, hiszen elszeparálva tartottak minket, csak nagyon ritkán találkoztunk egymással. Elvégre vetélytársak voltunk, nem barátkozhattam más petekkel, mert az rontotta volna az esélyeimet, hogy megfelelő áron keljek el. A Gazdákkal, vagy azok gyerekeivel pedig egyenesen tilos volt bármiféle közeli kapcsolatot kiépíteni. Még a háztartási alkalmazottak is lenéztek, megvetettek, pedig nagyon szerettem volna néhanapján valakivel beszélgetni. Mindig irigyeltem a Gazdám gyerekeit, amiért meghívták magukhoz a barátaikat, elmehettek szórakozni, nevetgéltek, vagy viccelődtek egymással. Most pedig, hogy Aiden-sama barátkozni akar velem, nem tudom, mit kéne tennem. Nem tudom, hogy viselkedik egy barát, én nem tudok felszabadult lenni, nem tudok viccelődni, sem érdekes történeteket mesélni. Tehetségtelen vagyok az ilyesmiben, hasznavehetetlen, pont úgy, ahogy a Gazdák mindig is mondták. Én semmi másra nem vagyok jó, csak a szexre. Hirtelen arra leszek figyelmes, hogy Aiden-sama engem néz, mire riadtan hátrálok pár lépést, aminek következtében kis híján elvágódom, de még idejében sikerül visszanyernem az egyensúlyomat.

– Minden rendben, Ayumu? – kérdi riadtan Aiden-sama, és már siet is oda hozzám. – Megütötted magad?

– Nem... nem, semmi bajom – rázom a fejem. – Én... én csak... figyelmetlen voltam. Elnézést kérek, Aiden-sa... Aiden.

– Semmi gond, én is lehettem volna figyelmesebb, nem kellett volna annyira bámulnom téged. De nagyon elgondolkodtál valamin. Biztosan nincs baj? – Összeráncolja a homlokát, mint aki valóban aggódik értem.

– Nincs... nincs baj, csak... csak hát... – nézek rá zavartan, miközben a kezeimet tördelem. – Nekem még... még sosem volt... sosem volt barátom, és... és nem nagyon tudom, hogy... most ilyenkor... mit kell tenni – hebegem halkan.

Aiden-sama egy pár pillanatig meglepetten bámul rám, majd mintha a felismerés csillanna meg a tekintetében. Végül bólint, mint aki mindent ért és nincs szüksége több magyarázatra.

– Ne aggódj, nekem sem nagyon voltak soha barátaim – mondja megnyugtató hangon. – Tudod... mindig is kissé félénk voltam, sosem mertem kiállni magamért. De a bátyám mindig mellettem állt, bármi történt is.

– Jó, hogy van valaki, akire számíthatsz – mosolyodom el szomorúan, majd próbálom elterelni a témát. – Gyere, nézzük meg a virágokat, elvégre azért hívtalak el, nem?

Aiden-sama boldogan mosolyog rám, én pedig meglepődöm, amiért hirtelen ilyen határozott lettem. Sőt, még le is tegeztem, amit egy órája még nem merészeltem volna, de ő megengedte, sőt, megkövetelte. És mivel ő a vendég, engedelmeskednem kell, még akkor is, ha nem szabadna hozzá ilyen közvetlenül szólnom.

Éppen indulunk, de alig teszünk pár lépést, amikor beszélgetésre és harsány nevetgélésre leszünk figyelmesek. Mikor odakapjuk a fejünket, Satoru-samát pillantjuk meg a házhoz vezető úton lépdelni, mellette pedig egy nagyjából vele egykorú fiú sétál. A fiúnak rövid, talán barna, felzselézett haja van, sötét szemei, csinos, porcelánfehér bőrű arca, kecses, már-már törékeny alakja. Nem túl magas, de nálam magasabb, ám Satoru-samánál alacsonyabb. Fekete színű, ujjatlan pólót, valamint fekete bőrnadrágot és ugyanolyan színű, acélbetétes bakancsot visel. Nyakában egy fekete színű nyakörv látható, amelyről lánc lóg le. Csuklóját még onnan is, ahol mi állunk, látható, hogy rengeteg karkötő díszíti. Hirtelen megállnak, majd a fiú mond valamit Satoru-samának, és ránk mutogat. Satoru-sama is észrevesz minket, majd először arcán méla undort látok, aztán elvigyorodik és mindketten elindulnak felénk. Halálsápadttá válok az idegességtől, a szívem hevesen ver a mellkasomban, izzadni kezdek, mint egy ló. Mellettem Aiden-sama elpirul, mint egy túlérett meggy és szemmel láthatóan zavarban van, amikor Satoru-samáék odaérnek hozzánk.