Master of shadows (Az árnyak mestere)

Család az eslő

Cornelius Fawns ráérősen olvasgatta napilapját, miközben arra várt, hogy a tömeg, amiben éppen állt meginduljon végre az omnibusz felé. Nemsokára tizenegyet üt az óra, s neki azelőtt meg kell érkeznie Othélia-hoz, hogy pár órácskát nála tudjon lenni, mielőtt otthon hiánya feltűnő nem lenne.
Mélyen homlokába húzta hát kalapja karimáját és előrébb csoszogott, amint lehetősége nyílt rá.
Mikor már elfogyott a türelme lábujjhegyre állt és nyakát nyújtogatva előre akart kiáltani valami olyasmit, mint "induljon már meg az istenit, nem érünk rá egész nap" vagy "maguknál egy éticsiga is gyorsabban mozog, gyerünk már" amikor is valaki durván nekiment a vállának hátulról.
Indulatosan prüszkölt, mivel idegeit a várakozás pattanásig feszítették és nagy levegőt véve hátrafordult, hogy leordítja a mögötte lévő szerencsétlent. Ám mikor megfordult, hogy szembe nézzen a lökdösővel, a torkán akadt az ordítás.
Egy fiatal, tünemény nézett fel rá, hunyorogva, orrát finoman felhúzva. A hölgy huszas évei elején lehetett, éjfekete haja selymesen fénylett, halovány bőre makulátlan volt arcán.
- Elnézését kérem, uram. - pislogott a bankár szégyenkezve. - Akkora a táskám, magam is eltörpülök mellette, és nem tudom igazán kezelni így, hová- és kinek megyek neki. - a lány hátrébb állt és maga mellé húzta szinte gömbölyű táskáját, igazoláskép szavainak.
Cornelius megigézve figyelte, mennyire ártatlan és tiszta a lány arca, milyen csillogó kék szemei vannak. Egy kacér gondolat ütött szöget a fejében, mellyen pár pillanatig eljátszott, mitől vigyorognia kellett.
- Ugyan, ugyan, semmiség az egész hölgyem, meg sem éreztem. - előre lépett, hogy elvegye a lánytól a táskát, úgy ügyeskedve, hogy közben ráérősen végig simítson annak kezén. A lány erre elpirult, de nem kapta el a kezét, csak mosolyogva elfordult. - Miféle úriember az olyan, aki nem segít az arra rászoruló kisasszonyoknak? - duruzsolta és átvette a lánytól a csomagot.
- Maga túl kedves, uram. - kuncogott a lány.
- Csak azt teszem, amit a lovagiasság megkövetel.
- Ez igen nagyra becsülendő. - helyeselt a lány. Mielőtt még bármit szólhatott volna Cornelius, a tömeg hangosan felmorajlott és az embertömeg körülöttük megmozdult előre. Visszafordult hát az omnibusz irányába, és finoman -mivel hölgy társaságában volt- utat kezdett törni maguknak a tömegben.
Egy, a leszállóhoz közel eső helyet foglaltak el, s direkt előre engedte a kis hölgyikét, hogy aztán betudja szorítani az omnibusz fala és maga közé. Rámenősen átvetette karját a válla felett, mintha csak a széktámlába akarna kapaszkodni. A leány porcelánbőre rózsaszínűvé változott, s feszülten összébb húzta magát.
- És...hová utazik, ha szabad kérdeznem? - pislogott zavartan rá a lány.
- Oh, nem messze... Az irodámba vagyok hivatalos. Igaz ma szabadnapot vettem ki, de tudja hogy megy ez. Ha valamit rendesen akarsz csinálni, azt magadnak kell csinálni.
A lány felvonta a szemöldökét és rávillantott egy selytelmes félmosolyt.
- Ezzel bizony én is tudok azonosulni, uram. Jobbab, mint ahogy azt eltudja képzelni.
A lány szemében volt valami provokatív, ami arra késztette Corneliust, hogy elfelejtse az Othelia-hoz való látogatását, és inkább azt a pár órácskát, ezzel az új fogásával töltse.
Megkérdezte mi a lány neve, de ő csak annyit válaszolt Amanda, vezetéknevet nem említett. Megpróbálta azt is kiszedni belőle, mire a lány azzal felelt: ha elkíséri a bátyja apartmanjához, az út végén elárulja teljes igazi nevét.
- És hol lenne a bátyja apartmanja? - kérdezte, maga szerint lehengerlő hangjával, amitől mindig elolvadnak a nők.
- A következő leszállónál, ha megállunk már közel van. - kacagta a lány, mire hangos csengetés hallatszott végig a üléssorok között, ami a leszállót jelezte.
Cornelius felpattant és segítő kezet nyújtva a hölgynek, leszálltak a járdára, mikor a hatalmas fogat lelassított.
- Erre, jöjjön! - intett maga felé Amanda és sietősen elindult a szemben lévő háztömbök között. - Tudja, a fivérem is bankár, így megvett egy egész lakást. És most, amíg itt-tartózkodok, nála lakok.
Befordult egy homályos sikátorba és ütemesen, hátra-hátra pillantva mutogatott előre.
- Kérem, jöjjön! - mosolygott a férfira, sejtetve számára valamit. Cornelius elszántan megszaporázta lépteit, hogy utolérje a lányt, amint az befordult még egy sarkon, ám mikor átlépett a járdaszegélyen egy magas, fekete köpenyes alakkal találta szembe magát. Hirtelenjében azt se tudván, mihez kezdjen lecövekelt a lába, s csak nézte elkerekedett szemekkel az alakot. Az megragadta a vállánál fogva, s erélyesen a falhoz csapta.
- Uram, ő itt a bátyám. - ekkor látta meg Amandát a fickó mögött, keresztbe tett karokkal. Amikor ránézett, az előző ártatlan tekintetű hölgyikéből semmi sem maradt meg a lányban, helyette egy veszedelmes nőszemélyt látott maga előtt. - Ha nem bánja, most beszélgetni fogunk magával. - lépett melléjük a nő, és a háta mögül egy kopott vászonzsákot húzott elő. Cornelius ordítani akart segítségért, de a fekete köpenyes férfi a szájára szorította a tenyerét olyan erővel, hogy a bankár érezte a vért, kicsattant ajkaiból.
A nő ráhúzta a fejére a zsákot, aztán minden félhomályos lett.