Cat (H.S) •Befejezett•

/Epilogue/

❤️ Szép napot, Lads! ❤️

Tudom, hogy a legtöbben nem így terveztétek a történet végét, viszont tudom, hogy egyszer le kell zárnom ezt a könyvet is. Nem lenne értelme tovább bonyolítani a szálat, mert lehet, hogy a végén unalmassá válna. Pontosan ezért döntöttem úgy, hogy most befejezem, és pontot teszek oda, ahova máskor vesszőt biggyesztettem. Hihetetlenül köszönöm nektek a rengeteg támogatást, és gyönyörű szót, amivel illettétek a történetet ezen felül pedig engem is. Bízom benne, hogy nem fáj nektek annyira, mint nekem.

Nagyon-nagyon szépen köszönöm nektek a rengeteg voteot, kommentet illetve megtekintést! Fantasztikusak vagytok, nálatok jobb olvasókat el sem tudtam volna képzelni a könyvhöz.

Még találkozunk, egy másik történetben! Vigyázzatok magatokra!

Jó olvasást! Millió puszi és ezer ölelés: Ladybady ❤️

~Mit ér egy szerelem legyőzendő akadályok nélkül? Minden tündérmesében ott vannak: szörnyű megpróbáltatások, amiket csak az arra méltóak képesek legyőzni... De nem adhatod fel. Ez a helyzet. Ha boldog befejezést szeretnénk, nem adhatjuk fel.~
Castle c. film


▁▁▁▁▁▁∞▁▁▁▁▁▁▁

Catherine Marshall~

-Mondja, Doktor úr, kisfiú vagy kislány?-kérdezte izgatottan Harry, miközben a kezemet szorongatta. Egy rendelőben ültünk, már a sokadik ultrahangomon, ugyanis hónapokkal ezelőtt derült ki, hogy várandós voltam, és a gyerekünket hordtam a szívem alatt. Harry először fel sem akarta fogni, mikor elmondtam neki, de néhány perc elteltével a nyakamba borult, és zokogni kezdett. Elmondta, hogy mennyire örült és, hogy a lehető legjobb apukája lesz a csöppségnek. Azóta, minden egyes alkalommal elmondja, hogy sosem válik olyan emberré, amilyen az Ő apja volt. Tudtam, hogy így lesz, éppen ezért nem féltem attól, hogy talán szétmegyünk a baba születése után. Apa is örült, ahogyan Anne is, a többiekről nem is beszélve. Tisztában voltak vele, hogy már egy ideje próbálkoztunk, mert végre szerettünk volna egy gyereket. De így, hogy lassan már több, mint tíz éve együtt voltunk, illő volt már kezdenünk valamit ezzel a témával.

-Tulajdonképpen mindkettő.-nézett ránk vigyorogva a férfi. Harry egy kicsit előrébb döntötte a fejét, miközben döbbenten figyelte az előtte ülőt. Az én szemeim is nagyra nyíltak-Ikreket várnak, és nagyon szépen fejlődnek.-kuncogott fel az orvos, mikor meglátta vőlegényem falfehér arcát. Igen, a lánykérés is megtörtént, és lassan már négy éve jegyesek vagyunk, ámbár az esküvőt még nem sikerült megszervezni. Így, hogy London egyik legnagyobb ingatlanügynökségének az egyik igazgatója volt a párom, nehezen is ment.

-Uram Atyám!-kaptam a szám elé a kezemet, miközben sírni kezdtem. Harry csillogó szemekkel nézett rám, még akkor is, ha tudta, kettő csöppség sokkal nagyobb felelősséget jelentett, mint egy. Mindent át kellett alakítanunk, hogyha azt akartuk, hogy tökéletes legyen a ház a kicsik érkezéséhez.

-Gratulálok.-veregette meg a fehér köpenyes, a mellettem ülő férfi vállát. Perceken belül össze is pakoltunk, és ki is léptünk a helyiségből. Ekkor Harry felém fordult, és óriási ölelésbe vont, majd egy hosszú csókot nyomott az ajkaimra.

-El sem hiszem!-suttogta számra-Annyira szeretlek!-puszilt meg újra s újra. Nevetnem kellett már azon, hogy milyen furcsán nézhettünk ki, de nem érdekelt, tekintettel arra, hogy boldogabb voltam, mint valaha. Talán a múltunkban akadtak olyan dolgok, amelyeket legszívesebben kitöröltünk volna onnét, de mindegyik csak ahhoz jártul hozzá, hogy olyan szenvedélyesen szeressük egymást, mint akkor. Talán egyszer sem akadt olyan alkalom, mikor megingott volna Harry irányt a szeretetem, és biztos vagyok benne, hogy fordítva is így volt.

-Szia Gem.-köszöntem bele a telefonba.

-Mik a hírek? Kis herceget vagy kis hercegnőt várunk?-kérdezte azonnal rátérve a lényegre. Felnevettem, majd elmondtam, hogy ikrek lesznek-Istenem! Liam, lesz egy unokahúgom és egy unokaöcsém is!-kiáltotta el magát, nekem pedig fel kellett nevetnem, mert eltudtam képzelni, hogy milyen világ uralkodott náluk abban a pillanatban. Ők már akkor rá voltak készülve erre az egészre, mikor még csak pár hetes voltam. De természetesen nem panaszkodhattunk, mert nagyon sokat segítettek, és mindig mellettünk álltak.

Úgy, ahogy mindannyian ott voltak nekünk. Az, hogy tizenhat évig azt hittem, hogy nem tartozom sehova sem, majd mikor betöltöttem a tizenhetet hirtelen az ölembe pottyant egy család, amiben megtaláltam a szerelmet is, felülmúlhatatlan érzés volt. Rögtön meglett mindenem, amiért annyit vártam, és annyit sírtam. Tisztában voltam vele, hogy semmiért sem cseréltem volna le, mert nem létezett olyan, hogy bármiért is lemondjak róluk. Ők voltak a mindeneim, és akármit megtettem volna értük, és tudtam, hogy Ők is értem.

-Szeretlek.-hajoltam közelebb Harryhez, majd egy lágy csókot nyomtam rózsaszín ajkaira. Ő szélesen elmosolyodott, majd az autónkhoz vezetett minket, amely elvitt minket nem csak haza, de egy új élet felé is, hiszen pontosan tudtuk, hogy a dolgok nem lesznek ugyanolyanok körülöttünk miután megszületnek az ikrek. De nem is szerettük volna, hogy így legyen, még akkor sem, ha mindenünk megvolt. Szerelem, család és boldogság. Mert a rossz életünk hirtelen változott jóvá, és ezt csak annak köszönhettük, hogy kitartottunk egymás mellett mindig, ezen felül pedig soha sem hagytuk a másikat mélyre süllyedni. Minden akadályt legyőztük ami utunkat állta, viharverten és legyőzötten is harcoltunk egymásért. Ez tett minket azokká az emberekké, akik mostanság voltunk. Tökéletesen boldogok és legyőzhetetlenek...