Cat (H.S) •Befejezett•

/Chapter twenty-five/

~A boldogság emléke már nem boldogság, de a fájdalom emléke még fájdalom.~

▁▁▁▁▁▁∞▁▁▁▁▁▁▁

Catherine Marshall~

-Tessék, Found.-raktam le a fehér szőrcsomót a tálkája elé, egy puszi után pedig fel is álltam, úgy csodáltam a kisállatot. Csak néhány napja nem láttam, mégis mintha hatalmasat nőtt volna. Ajkaimon széles mosoly terült szét, miközben megfordultam, így találkoztam szembe egy gyönyörű, smaragdzöld szempárral. 

-Én nem kapok?-kérdezte lebiggyesztett ajkakkal. Felvontam szemöldököm, és értetlen hangnembe váltottam. 

-Macskakaját? Most ebédeltél.-kuncogtam Ő pedig vállat rántott. 

-Nem arra gondoltam.-rázta meg a fejét, miközben közelebb lépett, kezemnél fogva magához húzott, míg Ő a konyhapultnak támaszkodott. 

-Hanem?-incselkedtem, kezeimet pedig mellkasára támasztottam, melyet egy egyszerű fehér póló takart el szemeim elől. A vékony anyag láttatni engedte a festői tetoválásait, ámbár a minták kissé eltorzultnak tűntek. 

-Erre.-lehelte és közelebb hajolt, majd egy gyengéd puszit hintett ajkaimra melyet azután még egy követte egészen addig, míg nem hagytam neki, hogy elmélyítse csókunkat. Nyelveink lágy táncot lejtettek, karjaink pedig egymásba fonódtak. 

-Megfognak látni.-toltam el, hiába sóvárogtam érintéséért és szája mézes íréért. 

-Nem érdekel.-rázta meg a fejét, ezután ajkait homlokomhoz érintette ezzel becézgetve a területet, majd magához ölelt. Fejemet mellkasába fúrta, míg Ő nyakhajlatomnál keresett vigaszt. 

Már két napja, hogy otthon tengettük az időnket, mégis mintha még mindig Chicago-ban lettünk volna. Harry szinte ugyanúgy viselkedett mint ott, azzal a kivétellel, hogyha bármelyik családtagja velünk volt, nem ért hozzám, néha még csak rám sem nézett. De ezt meg lehetett érteni, főleg azután, ami történt. 

Furcsa, de Desmond nem mondott semmit, mikor nevetve léptünk be az ajtón és mosolyogva köszöntöttük őket. Fogalmam sem volt, miért nem ment el a kedvünk, ahogyan megpillantottuk őket, bár ez a pár nap míg kettesben voltunk a göndörrel merőben megváltoztatta a kapcsolatunkba vetett bizalmamat. Sokkal jobban hiszek ebben az egészben mióta tudom, hogy Harry mindig mellettem lesz. Elvégre, Lucy temetésén is velem volt, holott nem kérte rá senki sem. 

Mosolyogtam, ugyanakkor gyászoltam is, és ez pontosan tudták. Legfőképpen Harry. Ő volt velem azokon a napokon, mikor alig szólaltam meg mert elmerültem az önsajnálatban. Sosem kérdezte meg, hogy ilyenkor min gondolkoztam, de tudtam, hogy várta a megfelelő pillanatot. Ami Őt illeti... nem kérdeztem meg miért volt nála az a fegyver. Talán gyáva voltam de inkább csak tartottam attól, hogy az a nyugalom és boldogság egyszer csak szertefoszlik. Azt pedig nem akartam, rettegtem tőle. Magyarázatot nem találtam, miért rejtette el a pisztolyt, de azzal hitegettem magam, hogy mindössze önvédelem céljából volt nála. De akármennyire is nem akartam, a tudatalattim furcsa gondolatokat sugallt, főleg akkor mikor Harry bizarr dolgokat tett. 

Ebben a két napban amit itthon töltöttünk, rendszeresen csinált olyan dolgokat, amelyeket nem tudtam semmivel sem magyarázni. Az egyik éjszaka arra ébredtem, ahogyan kibújt mellőlem, felvette a ruháit és elment. Legközelebb pedig már csak ebédnél láttam, akkor pedig a szemei majdnem lecsukódtak. Anne szerint dolgozott. Legalábbis Harry azt mondta neki, hogy egy ideig átköltözött a New York-i cég londoni irodájába, addig is itt végzi a munkáját. De azt Anne nem tudta, hogy már az éjszaka második felében elhagyta a házat. Nem értettem, miért nem nappal végezte azokat a fontos dolgokat amiket ilyenkor csinált. Ezért is kételkedtem a személyében, és mióta megtaláltam a pisztolyt még inkább tartok a jövőtől...