Cat (H.S) •Befejezett•

/Chapter fifty-nine/

~Mindenki egyedül hal meg. De ha jelentettél valamit másoknak, ha segítettél valakin vagy szerettél valakit, ha akár egyetlen ember emlékszik rád, talán igazából meg sem halsz.~

A célszemély c. film

▁▁▁▁▁▁∞▁▁▁▁▁▁▁

Catherine Marshall~

-Nagyon jól nézel ki.-suttogtam az előttem álló férfinek, miközben megigazítottam a nyakkendőjét. Ő csak meredten nézett engem, majd miután nyelt egy nagyot, beszélni kezdett. 

-Nem tudtam, hogy ma lesz a temetés.-lehelte hangjában pedig megbújt egyfajta félelemérzet. Hiába volt erős, bátor és néha kegyetlen, mégis gyászolta az apját, és rettegett attól, hogy el kell temetnie. Valószínűleg Gemma és Anne is így érzett, csak velük most nem töltöttünk ennyi időt, hogy megbizonyosodjunk erről. 

-Már napokkal ezelőtt megbeszéltünk Anne-el, hogy felhív téged, hogy elmondja, de gondolom még nem tudta összeszedni hozzá a bátorságát.-találgattam, a férfi pedig bólintott, majd megsimította az arcomat. A nevelőanyám alig egy órája mondta el Harry-nek, hogy a délután folyamán lesz Desmond temetése, mire a fia dührohamot kapott, kiabálni kezdett és egy kis ideig ki is ment az utcára kiszellőztetni a fejét. Akármennyire is szerettem volna, nem mentem utána, talán ezért is volt ennyire furcsa velem. Mindenesetre nem gondoltam erre, csak azok a pillanatok jártak a fejemben, amikor visszajött, felsétált a szobámba, majd minden szó nélkül erős ölelésbe vont. Talán abban a tettben minden fájdalma benne volt még, ha egyébként nem is mondta el ezt nekem. 

-Két temetés pár hónapon belül. Valahogy nem erre készültem, mikor visszajöttem Londonba.-rázta meg a fejét, közben pedig hagyta, hogy betűrjem a nyakláncát inge alá. Ahogy szemeimbe néztem, észrevettem bennünk egy furcsa csillogást, amely talán arra utalt, hogy jelenleg mindenhol szívesebben lett volna, mint itt. Úgy vélem, ezzel már sokan voltunk hasonlóan. 

-Azzal a kivétellel, hogy az elsőnél nem voltak jelen vér szerinti családtagok, itt pedig valószínűleg sokan lesznek.-szóltam, mire Harry grimaszolt és távolabb lépett, hogy levegye a gyűrűit. Ő is minimalizálta a csillogást és a feltűnőséget, amellyel magára szokta vonni mások figyelmét. Nem szeretett volna ezen az a megemlékezésen a középpontban lenni, sokkal inkább el akart bújni a tömegben. Amennyire ismertem, és most ahogyan felmértem a viselkedését, úgy gondoltam, hogy legszívesebben itthon maradt volna, még akkor is, hogyha ez a nap az édesapjáról szólt.

-Ne mondd kérlek. Egyszerűen hányingerem van attól, hogy a rokonok szemébe kell néznem, és hallgatnom kell ahogyan részvétüket nyilvánítsák. Kifejezetten nem vagyok kíváncsi az apám anyjára, mert valószínűleg még most is ócsárolni fog minket, mintha egyébként tehetnénk arról, hogy Des milyen volt. Még csak nem is ismerte rendesen a saját fiát!-fordult felém, miközben széttárta a karjait. Elhúztam a számat, miközben eltűrtem a hajamat a vállamról, és hátat fordítottam a férfinek, hogy segítsen felhúzni a nemrég felvett ruhám cipzárját. Amint ezt megtette, visszafordultam, és megfogtam a kezét, miközben a szemeibe néztem. 

-Melletted leszünk sőt, mind a négyen ott leszünk egymásnak, és nem fogjuk hagyni, hogy valamelyikünk is a helyzethez mérve még rosszabbul érezze magát.-simítottam meg a kézfejét, Ő pedig bólintott egyet, majd magához ölelt. Néhány pillanat múlva hangos kopogás zaja ütötte meg a fülünket, mi pedig azonnal szétrebbentünk, pedig csak Gemma dugta be a fejét az ajtón. Ő is feketébe öltözött már, szőke tincseit pedig begöndörítette, arcára pedig egy minimális sminket tett fel, hogy eltakarja a kialvatlanság jeleit a szemei körül.