Cat (H.S) •Befejezett•

/Chapter thirty-nine/

  ~A szerelem, akár a fájdalom, elvakítja az embert. Elfeledteti, amit nem tud, hogy csak arra a néhány részletre összpontosítson, ami mindennél többet jelent.~

▁▁▁▁▁▁∞▁▁▁▁▁▁▁

Catherine Marshall~

Anne-hez lépkedtem, megpróbálva nem a konyha irányába nézni. Egyszerűen összeszorult a torkom, mikor visszajátszottam magamban a szavaikat még több könny gyűlt a szemeimbe és elkapott az undor. Anne hogyan volt képes mindezt elviselni? Miért akarta egyáltalán ezt elviselni? 

-Köszönöm, Drágám.-nézett rám az előbb említett, majd visszament a kocsihoz, amelynek csomagtartója még nyitva állt. 

Én a konyhába lépkedtem, figyelve, hogy egyik férfire se nézzek rá. Nem akartam, hogy gyengének lássanak. Mindegyiküket másik okból akartam megtéveszteni. Harry-t azért, mert látott már elégszer sírni, nem szerettem volna, ha még több könny hullik a kapcsolatunkra. Desmond-ot pedig azért, mert szinte teljesen biztos voltam abban, hogy felhasználná ellenem valamilyen formában. Csak azt tudtam volna, hogy miért utált ennyire... 

Segítettem Anne-nek bepakolni és a helyükre tenni a dolgokat, de addig egyikőnk sem szólalt meg. Persze, ez feltűnt az asszonynak, de jobbnak látta máskor felhozni a témát, és ez leginkább az ideges légkör miatt volt. Fél óra múlva jobbnak láttam, ha felmegyek a szobámba, hiszen a könnyek már pirosra marták a szemeimet. Sietősen vettem a lépcsőfokokat felfelé, közben pedig hallotta, ahogy Harry utánam jött. Mikor a lépcső tetejére értem, Anne számon kérte a férje viselkedését. Tisztában volt vele, hogy miatta volt az a patt helyzet odalent. 

-Cat.-szólított Harry viszont én inkább bementem a szobámba, ahova persze Ő is követett-Nem akartam, hogy halld ezeket.-motyogta bűnbánóan. Éreztem, hogy lefolyt egy könnycsepp az arcomon, ahogy felé fordultam, de nem érdekelt. Még akkor sem, ha megfogadtam, nem fogok előtte sírni. Egyszerűen csak nem bírtam visszafojtani a sós cseppeket. 

-Nem a te hibád.-mondtam, miközben szemeibe néztem-Neki nem kellett volna provokálnia.-szóltam, közben pedig figyeltem, ahogy Harry kitárta felém a karjait. Gondolkozás nélkül léptem közelebb hozzá, és temetkeztem ölelésébe. Megnyugtatott a közelsége. A karjaiban otthon éreztem magam, mintha csak oda születtem volna. Furcsa volt ez a gondolat, de úgy éreztem, hogyha Ő nem lenne velem, ismét visszaestem volna a depressziómba. 

Nem csak Desmond áskálódásától, hanem Lucy halála miatt is. Jó pár hete, hogy elhunyt, én még sem tudtam kitörölni az emlékezetemből Őt. Fájt a szívem, ha belegondoltam miken kellett átmennie, hogy elhatározza, véget fog vetni az életének. 

-Annyira sajnálom.-suttogta Harry a hajamba, amely szavaktól megrázkódott a vállam, és kitört belőlem a sírás-Ugye tudod, hogy nem mondott igazat?-tolt el éppen olyan messze magától, hogy szemeimbe nézhessen-Nem vagy sem haszonélvező sem pedig senkiházi.-ingatta meg a fejét-A legjobbat érdemled Cat, mert nálad önzetlenebb és jószívűbb embert nem ismerek.-adott egy csókot homlokomra. Élveztem tettét, mégsem akartam elhinni amit mondott. Leginkább azért, mert tudtam, hogy ezt csak a vigasztalásom miatt ejtette ki a száján. 

-De...-szakadtam el tőle, és mentem az éjjeliszekrényhez, aminek nekitámaszkodtam-De mostohatestvérek vagyunk, Harry. Nem szabadna azt csinálnunk amit, mert ha feltűnt az apádnak, hogy nem úgy viselkedünk ahogyan kellene, másnak is fel fog.-kerestem a megfelelő szavakat. Nem akartam, hogy változzon az, ami közöttünk volt, csak szerettem volna, ha tisztában van a gondolataimmal-Bár már mindegy...-intettem az ágy felé, majd a hajamba túrtam. Istenem, lefeküdtem a mostohatestvéremmel! 

-Megbántad?-kérdezte az előttem álló csalódottan. Összefontam magam előtt a kezeim. 

-Nem, Harry.-ingattam meg a fejem-Bizonytalan vagyok, mert ha Desmond tudja, vagy legalábbis sejti, hogy mi van közöttünk vagy mit csináltunk, akkor vége mindennek érted?-tártam szét a karjaim tehetetlenségemben, miközben éreztem, ahogy könnyek gyűltek a szemeimbe-Visszaküldhetnek Chicagóba és elmondhatják Janet-nek, hogy mi történt... Istenem, Janet.-szorítottam össze a szemeimet, mert rájöttem a nőnek ígért szavaimra. Azt mondtam, hogy nem adom könnyen magam... tegnap este én mégis hagytam, hogy a dolgok maguktól történjenek. 

-Angyalom, nézz rám.-suttogta Harry olyan közelről, hogy összerezzentem. Túl halkan lépkedett elém-Szólhat bárki, bármit mi tudjuk, hogy miért tettük azt amit. Azért, mert fontosak vagyunk egymásnak, és remélem, hogy tudod, az sem érdekelne, ha a világ végére kellene követnem téged, mert megtenném.-lehelte közel hozzám. Szavaitól elolvadt a szívem, és azt hittem, hogy hatalmas tócsa gyűlt körém. Mivel érdemeltem ki, hogy ez a csodálatos férfi az enyém legyen? 

Mielőtt elsírtam volna magam, karjaimat a nyaka köré fontam, és szorosan megöleltem Őt. Szinte biztos voltam benne, hogy tudta, mennyit jelentettek nekem a szavai, mert belekuncogott a nyakhajlatomba. Ez a hang csikizte a a bőröm, ezért könnyeim közepette elmosolyodtam. Ezt az idilli pillanatot ajtónyitódás zavarta meg, a nyílászáró mögül pedig Anne dugta be a fejét. Mikor meglátta a furcsán bensőséges pillanatunkat szomorúan elmosolyodott. 

Elváltunk Harry-vel, majd mikor az édesanyja meglátta szemeimben a könnyeket azonnal odajött hozzám, és karjaiba vont. Olyan volt, mint egy féltő édesanyja... mintha a saját édesanyám lett volna. 

-Jaj, Drágám.-ingatta meg a fejét- Beszéltem Desmond-al, és elmondta ami történt.-nézett rám szomorúan-Nagyon sajnálom, hogy ilyen környezetbe kellett kerülnöd.-suttogta, én pedig megráztam a fejemet. 

-Szeretek itt lenni, Anne. Egyszerűen csak fájt amit mondott.-motyogtam. Az asszony láthatta rajtam, hogy semmi kedvem sincs beszélni róla, ezért felajánlotta, hogy készít nekem egy teát. Ezt a lehetőséget pedig kár lett volna visszautasítanom...

Harry Styles~

Frusztráltan léptem be az irodámba, mert az otthon történteken gondolkodtam. Hogy lehetett apámban annyi, hogy ezeket a szemembe köpje? Semmi köze sem volt ahhoz, hogy mi Cat-el miféle kapcsolatot is ápoltunk egymással. Na jó, talán mégis volt, mert Ő volt Catherine egyik gyámja. De akkor is, kész agyrém volt amit csinált. Vajon tudta, hogy Cat hallgatózott, és ezért használt ilyen szavakat? Bárcsak tudnám, hogy miért ilyen vele!

-Valami hír?-néztem fel az éppen belépő Louis-ra. Szemei alatt hatalmas karikák voltak, ez pedig ezt jelentette, hogy valóban jó bulit rendezett a nővérem. Vajon meddig lehettek a fiúk a házunkban? 

-Találtak egy női holttestet nem messze a házatoktól.-mondta, majd elém tett néhány nyomot és cikket ami a lányról írt. Melanie Adams... Az a Melanie Adams? 

-Én... én ismerem ezt a lányt.-suttogtam döbbenten. Louis összevonta a szemöldökét-Egy iskolába járt velünk, és Gemma-val nagyon jó kapcsolatot ápolta. Azt hiszem, hogy ott volt a tegnapi bulin is.-motyogtam az utolsó pár szót. Vajon a mi születésnapi bulinkon ölték meg szerencsétlent? 

-Azt gondolod, hogy miattunk tették?-kérdezte ijedten az előttem álló kék szemű férfi. Megrántottam a vállam. 

-Fejbe lőtték.-olvastam hangosan-De egy lövést csak meghallunk nem?-néztem fel rá döbbenten. 

-Ha hangtompítós a fegyver akkor nem.-mondta, én pedig egyetértően bólintottam-Meg különben is, azt hiszem te nem éppen a munkával voltál elfoglalva tegnap este, hogy meghalld, ha történik valami.-kuncogott fel, a helyzet ellenére is. Dühösen néztem fel rá, aztán bevillant valami, aminek nem kellett volna. 

-Ha tudják, hogy hol lakom, akkor valószínűleg azzal is tisztában voltak, hogy buli lesz nálunk. A nagy tömeg pedig azt jelenti, hogy feltűnés nélkül megölhetnek valakit, mert mindenki a piával van elfoglalva.-vezettem rá a barátomat-Mi van, ha rossz lányt öltek meg?-kérdeztem, miközben a képet néztem Melanie-ról, aki kiköpött mása volt az én Angyalomnak. Louis döbbenten tottyant le a mellette lévő székre. 

-Azt akarod mondani, hogy nem Melanie volt a célpont?-kérdezte félve én pedig elhúztam a szám. Nem szívesen mondtam azt, ami kikívánkozott belőlem. 

-Szerintem ezt a lányt összekeverték Catherine-nel. És valószínűleg mivel eltévesztették, Ő lesz a következő áldozat...