Cat (H.S) •Befejezett•

/Chapter sixty/

~Azt mindig elfelejtjük, hogy milyen jó érzés, ha egyszer végre kiderülnek a titkaink. Akár jó, akár rossz, de legalább kiderül, ha tetszik, ha nem, és ha a titkod egyszer kiderül, már nem kell többé mögé bújnod. Az a baj a titkokkal, hogy mikor uralni véled őket, elszabadulnak.~
Grace klinika c. film

▁▁▁▁▁▁∞▁▁▁▁▁▁▁

Catherine Marshall~

Unottan figyeltem a falról függő tv-t, és megpróbáltam kitalálni azt, hogy hogyan sikerült Gemma-nak egy gyerekműsorra kapcsolnia, sőt ezen ott is ragadnia. Tulajdonképpen nem hibáztattam a nőt, mert engem is érdekelt az, hogy a beszélő virágok letudják-e győzni majd a szintén megszólaló sziklákat, emellett pedig, hogy sikerül-e nekik megmenekülni a kiszáradástól, de akkor is gyerekesnek és már-már ijesztőnek tartottam a mesét. Harry figyelt minket a kanapéból, néha a telefonját babrálta, és egyszer láttam, hogy majdnem el is aludt, viszont ezen nagyot derültem, szóval felébredt rá. Anne és Martha a konyhában voltak, beszélgettek egy kávé mellett, azonban nem hallottuk, hogy mégis mi lehetett a téma, csak találgatni mertünk. A helyzetből és a mai nap eseményeiből kigondolva Desmons halála lehetett a legfőbb tárgya a beszélgetésnek. Örültem annak, hogy a nők már nem sírtak, mert a hazautunkon és még itthon is itatták az egereket az elvesztett férfi miatt. Nem hibáztattam Őket, senkinek sem szabadott volna, mert egy gyászszertartás erről kell, hogy szóljon. Az elengedésről. Ez pedig néha fáj, a fájdalmat pedig könnyekkel tudjuk kimutatni leginkább. Mindenki sír, aki már vesztett el valamit. 

-El kellene mondanunk neki.-hallottam meg Gemma hangját amely nagyon csendesen hasított a levegőbe. Harry és én is azonnal felkaptuk a fejünket, majd megpróbáltunk a lehető legnormálisabban reagálni erre a felvetésére. 

-Itt van a nagyi, előtte nem mondhatunk semmit sem.-érvelt Harry. Igaza volt, viszont mind a két féllel egyetértettem, hiszen Anne-nek valóban joga volt tudni azt, hogy valójában mi történt a férjével, azonban lehet, hogy a körülmények nem voltak éppen a legjobbak. De mégis mit mondtunk volna? Desmond megakart ölni minket azért, mert szerelmes volt az anyámba? Nonszensz. 

-Akkor én elviszem Őt egy cukrászdába.-ajánlkozott a nő, meg sem várva a válaszunkat. Elvált ajkakkal figyeltük egymást Harry-vel, s csak ezután indultunk Gemma után, aki már elújságolta az ötletét az ebédlőasztalnál ülőknek. 

-Miért nem megyünk mind a négyen?-kérdezte Martha, majd tanácsért Anne felé fordult. Gemma csak odaállt az idős nő mögé, majd megfogta a vállát, és elmosolyodott. 

-Csak szeretnék egy kis időt tölteni a nagymamámmal, mi ebben a rossz?-kérdezte, Desmond édesanyja pedig szeretetteljesen nézett rá, ezután pedig szó nélkül felállt és az előtérbe lépett, hogy felvegye a cipőjét és a kabátját. Gemma követte Őt, majd egy köszönés után kiléptek az ajtón. A mellettem álló göndör hajú férfi elhúzta a száját, majd mély levegőt vett. 

-Beszélhetnénk veled?-kérdezte Anne-től. A barna szemű asszony csak rémülten tekintett ránk, de óvatosan bólintott egyet, nemsokkal ezután pedig követett minket a nappaliba-Ez gyorsan ment.-súgta oda nekem Harry, majd leült a kanapéra és hagyta, hogy mellé telepedjek. 

-Mégis miről szeretnétek velem beszélni? Komolynak tűntök, ugye nincsen semmi baj?-szólalt meg félve Anne, miközben a fotelbe ült. Kérdésére egyikünk sem válaszolt, mert nem akartunk hazudni neki. Baj volt, legalábbis addig, amíg Desmond meg nem halt. Persze, ezt nem mondhattuk el neki ennyire nyíltan, mert kiborult volna, és egyébként is tiszteletlenség lett volna egy özvegy asszony előtt szidni a férjét. 

-Apáról van szó, és a halálának a körülményeiről.-kezdte Harry, miközben térdeire támaszkodott és egy kicsit előrébb hajolt, hogy ne legyen annyira merev a tartása. Mindent elmondott az édesanyjának. Azt, hogy Desmond elrabolta Őt, mert egy gyilkos banda vezetője volt, amelynek az emberei arra esküdtek fel, hogy a férfi minden parancsát végrehajtják, és kérdés nélkül mellé állnak, ha gyilkolásról van szó. Az előttünk ülő gyászoló asszony már ennél a pontnál úgy érezte, hogy sok volt neki, mert azt állította, hogy hazudunk, és csak a bolondját járatjuk vele. Kellett még néhány szó ahhoz, hogy kezdjen hinni nekünk. Példának okáért az, hogy Des abban a lövöldözésben halt meg, amiben én megsérültem. Az, hogy rám fogta a fegyvert, és egy olyan dologért akart megölni, amihez közöm sem volt-Apa labilis volt, kiszámíthatatlan és hirtelen haragú. Nem egy olyan balhéban halt meg, amihez még köze sem volt, ahogyan állították a rendőrök, mert Ő indította el az egész apró háborút amiben a halálát lelte, és csaknem Cat is. Sajnálom anya, hogy ezt most kellett megtudnod, de nem várhattunk addig, amíg teljesen felemészt téged a gyász.-szólalt meg halkan, együtt érezve az anyjával. 

-De... de Des sosem beszélt nekem Melanie-ról vagy Jonathan-ről. Képtelenség, hogy ez igaz legyen. Sosem vettem észre egyetlen egy apró jelét sem annak, hogy Ő más lenne, mint akinek mutatta magát.-suttogta, könnyei pedig potyogtak a szeméből. Nekem is. Egyszerűen képtelen voltam sírás nélkül kibírni azt, hogy az engem örökbe fogadó, kedves és szeretetteljes asszony azért itatta az egereket, mert a férje nem osztott meg vele mindent amit kellett volna. 

-Én sem mondtam el mindent.-motyogta a férfi, én pedig felkaptam a fejemet. Azt hangoztatta mindig, hogy nem tudhatja meg senki a titkát, mert veszélybe kerülnek, akik csak tudatában vannak ennek a dolognak. Akkor most miért teszi ezt? Hát persze azért, mert nem akart olyan lenni, mint az apja. Nem akart titkolózni, és mindennek azt az oldalát mutatni, amely nem volt igazi-New Yorkban nem ingatlanügynökként dolgoztam, hanem a rendőrség munkáját segítettem, mint titkos ügynök. Mikor hazautaztam, akkor azért tettem, mert Londonba jött az a banda, amely után nyomoztunk már egy ideje. Nemrég jöttünk rá, hogy apa osztagáról volt szó.-mondta a göndör hajú, majd végül felnézett a szemben ülő nőre. Láttam rajta, hogy rosszul esett neki látni pirosló, feldagadt íriszekkel a számára fontos családtagot, de már ezt a titkot sem húzhatta tovább, muszáj volt kitálalnia. 

-Miért nem mondtátok el előbb ezeket?-kérdezte lehangolva Anne. Mindketten lehajtottuk a fejünket, ezután pedig csaknem egyszerre ingattuk meg azt. 

-Nem lehetett. Mindig közbeszólt valami.-válaszoltam most én, Harry helyett. Bűntudatom volt, amiért nem sikerült előbb lerendeznünk ezt a beszélgetést Anne-el, de ugyanakkor örültem annak, hogy már minden amiről eddig nem tudott, vagy befejeződött, vagy a végét járta, egy kivételével, az pedig a kapcsolatunk volt Harry-vel. 

-Még valami, amiről tudnom kellene?-kérdezte és ahogy láttam megpróbálta elfojtani magában az érzelmeit. Fájtak neki a szavaink, de valószínűleg csak fel kellett dolgoznia őket, és túllépni a múlt eseményein és problémáin. Harry felém nézett, hogy most beszéljen-e arról, hogy egy párt alkottunk, én pedig csak megráztam fejemet, mire Ő bólintott egyet. Talán megértette azt, hogy már így is túl sok lehetett az édesanyjának minden megtudott titkot az eszébe vésnie és átlépnie az ezek által kreált fájdalmon-Köszönöm, hogy elmondtátok.-próbált ránk mosolyogni, de nem sikerült neki annyira hihetően amennyire szerette volna, hiszen könnyei még így is látszódtak a szemeiben. Kisétált a nappaliból, de még mielőtt a kertbe ment volna, visszajött és elhúzott szájjal fordult felénk-Marthaval azt beszéltük, hogy Ő a te szobádban aludna Catherine, te pedig Gemma-val. Persze csak, ha nem okoz gondot.-értesített, én pedig halvány mosollyal az ajkaimon megráztam a fejemet. Hogy okozott volna gondot? Mindenféleképpen Harry-vel aludtam volna, szóval teljesen mindegy volt, hogy a saját szobámból kellett átmennem hozzá, vagy pedig Gemmaéból. Még inkább örültem annak, hogy nem kellett a sajátomban lennem, mert azóta, hogy bántottam magam, még csak a helyiségben sem bírok megmaradni, nemhogy a fürdőben tölteni a perceimet. 

-Szerinted megtud bocsátani nekünk?-kérdezte Harry miután hallotta, hogy Anne kiment a kertbe. Fejemet a vállának döntöttem és átkaroltam a karját. 

-Nem haragszik ránk, sokkal inkább magára, amiért nem vette észre előbb ezeket. Legalábbis nekem ez jött le abból, ahogyan hallgatta a szavaidat.-érveltem, és egy apró puszit adtam arcára-Ne aggódj, minden rendben lesz.-szóltam szinte tudva azt, hogy így is lesz. Túl sok dologban tévedtem, amikor ezt hangoztattam. Leginkább abban, hogy rendbe fog jönni minden. Hát nem jött, és örültem volna, hogyha a pozitivitásom helyett inkább negatív lettem volna, mert akkor talán nem fordult volna elő velünk az, ami...