/Chapter twenty-nine/

4.4K 203 14
                                    


  ~Van egy vékony szürke határvonal, a fekete és a fehér között. De ezt egy éjszaka kétségkívül nagyon nehéz megtalálni.~

▁▁▁▁▁▁∞▁▁▁▁▁▁▁



Harry Styles~

Közelebb húztam magamhoz a lány apró alakját, remélve, hogy ezzel elég biztatást tudtam nyújtani ahhoz, hogy bármiféle gond nélkül elmesélhesse azt, amibe belekezdett. Tartottam attól, hogy szívem akkor is ugyan olyan fájdalmasan fogja végezni dolgát mint az előző esetnél, de megpróbáltam nem mutatni arcomon a kétségbeesést.

-Napokig zokogtam.-suttogta maga elé-Senkinek sem mertem elmesélni azt, ami történt, mert túlságosan rettegtem attól, hogy elítélnek.-szólt, közben pedig ujjaimmal játszott, ezzel megpróbálta elterelni a saját figyelmét a könnyekről amelyek szúrták szemét.

-Nem ítélhetnek el azért, ami nem a te hibád.-próbáltam nyugtatni, de szavaimra csak elhúzta a száját.

-Egy hét után, rávettem magam, és elmentem a nőgyógyászhoz, remélve, hogy még egészséges voltam és nem növekedett semmi sem a hasamban. El tudod képzelni milyen lehetett az egy tizennégy éves lánynak?-kérdezte, bár tudtam, hogy nem várt rá választ-Szörnyű.-lehelte pár pillanat múlva-Féltem az orvostól, a kérdéseitől, a pillantásától és attól amire vállalkoztam.

Szavai után nagyot nyelt, majd felemelte egyik kezét, hogy letörölje szeme alól a lehulló könnyeket. Láttam, hogy kozmosza körüli terület egyre pirosodni kezdett, és már kissé feldagadt. Ezekkel a jelekkel tudatta velem, hogy próbálta nem elsírta magát, ugyanakkor a holnapi nap folyamán még látni lehet a nyomait annak, hogy könnyeket hullatott.

-De szerencsére kiderült, hogy semmi bajom sem lett. Az orvos kérdezgetett, hiszen biztosan észrevett rajtam valamit, de mindig csak megráztam a fejemet, később pedig már csak elhagytam a kórtermet. Napok teltek el, én pedig egyre rosszabbul éreztem magam. Azt hiszem, sosem éreztem még akkora fájdalmat, magányosságot és megalázottságot mint akkor. Persze, Lucy és Janet megpróbálták megtudni, hogy mi történt velem azon a bulin, de mindig hárítottam. Még nekik sem mertem bevallani azt, hogy mocskos voltam.-megingatta fejét.

Miközben hallgattam szavait, nagy kényszert éreztem arra, hogy visszamenjek az időbe és segítsek az alig tizennégy éves Catherine-n. Harag, és védelmezni vágyás egyvelege keveredett bennem, miközben vizsgáltam összetört és meggyötört arcvonásait. Elakartam venni a fájdalmát és magamra venni azt csak, hogy neki jobb legyen.

-Aztán... aztán jött valami, amivel nem tudtam megbirkózni. Az üresség és a rémálmok.-motyogta-Minden egyes éjjel sírva ébredtem fel, miközben kiáltoztam. Mindenki azt hitte az árvaházban, hogy megőrültem. Pedig nem így volt, egyszerűen csak minden éjjel újraéltem a történteket. Mintha filmként játszódott volna le bennem mindaz, amit tettek velem. Borzalmas volt.-suttogta, néhány pillanat múlva pedig keserves zokogás a kezdett.

Azonnal átkaroltam testét, és szorosan magamhoz vontam Őt. Csitítgatni kezdtem, miközben sírását hallva az én szívem is darabokra hullott. El sem mertem képzelni, hogy mennyire szörnyű lehetett az utóbbi pár éve. Istenem... én pedig az elején még azt fontolgattam, hogyan teszem tönkre Őt...
Pedig már így is túlságosan is megtört volt.

-Semmi baj, Angyalom.-mormogtam fülébe-Sss...-simogattam hátat. Arcát csupasz mellkasomnak döntötte, így éreztem minden könnyét amely lefolyt arcán.

Cat (H.S) •Befejezett•Where stories live. Discover now