Eldarya fanfiction (HUN) - Szikrázó holdfény [BEFEJEZETT]

Egy új élet

   Miután abbahagyta, fejemet a mellkasára döntöttem, hogy pihenjek. Ő pedig gyengéden simogatta a hajamat.
          - Mondjuk.. - kezdte óvatosan - Valamiben egyet kell értsek Leiftannal?
          - És miben?
          - Abban, hogy nem örülnék annak, ha a Szikrázó holdfényt használnád, mivel nem tudhatjuk, hogy mi fog veled történni.
          - Evvel én is tisztában vagyok, de mi van akkor, ha ez az egyetlen lehetőségünk? - ezen elég hosszasan eltűnődött.
          - Ha más nem segítene, nagy nehezen, de beleegyeznék..
          - Ennek örülök, de tényleg nem hinném, hogy ezenkívül lenne bármi más lehetőség az óriások ellen..
          - Hát igen.. fájós szívvel kell ezt bevalljam, de igen.
          - Egyébként.. - gyorsan váltok témát - Ha eljön az ideje, szerinted normálisan megszülhetem a kicsit?
          - Miféle kérdés ez! Természetesen!
          - Miiko tutira belemenne?
          - Ha máshogy nem is, de egy kis rábeszéléssel igen. Nem is értem az ő gondolkodását. Oké, hogy átvertél minket, de azt is tudatodon kívül tetted, azt sem tudtad mire vállalkozol. És itt vagy várandósan! Szerintem azt igazán meglehetett volna oldani, hogy esetleg egy akadályt a szobádba felhúzni, hogy  tutira ne szökhess meg, vagy őröket állítani a szobád elé. De a lényeg, hogy kényelmesen ellegyél, elvégre, akárhogy is nézzük, várandós vagy, látszik, hogy nem mindegy már hogyan helyezkedsz, és.. Még mindig gárdatag vagy! 
          - Nevra.. - szavai boldoggá tettek, így mosolyogtam - Köszönöm.
          - Ugyan. Ez természetes. És most ha nemharagszol, felmegyek és beszélek Miikoval a dologról. 
          - Rendben. - csókot lehelt a számra és becsukta a cellaajtómat, majd indult volna - Hé Nevra!
          - Mi az? 
          - Bezárni nem kéne?
          - Minek?
          - Hát, hogy ne szökjek meg.
          - Úgy se fogsz.
          - Honnan vagy ebben olyan biztos?
          - Csak egyszerűen tudom, és kész.
  Elment, és hallottam visszhangozni a lépteit, ahogy rohan fel a lépcsőkön. Sokáig volt távol, már kezdtem elfáradni. Épphogy lehunytam a szemem, hogy alszok, amikor léptek zajára lettem figyelmes. És ez nem csak Nevra volt. Felnéztem, és Nevra, Miiko és Jamon jöttek le.
          - Nos.. - kezdte finoman Miiko - Sajnálom, hogy ilyen elhamarkodottad döntöttem úgy, hogy börtönbe zárlak.
          - Semmi baj. Elhiszem, hogy abban a pillanatban semmi másra nem tudtál gondolni.
          - Hát igen. És mivel Nevra meglepően jó érveket hozott fel melletted, és be kell, hogy valljam, hogy én magam is erre később jöttem rá, így megengedem, hogy visszaköltözz a szobádba.
          - Oh. Köszönöm.
          - És! - emelte ki - Szabadon járkálhatsz a HQ területén.
          - Eh.. Biztos vagy benne? A többiek nem fognak érte szólni?
          - Ezt majd holnap elmondom nekik.
          - És mikor? Mert mondjuk ha esetleg délután, akkor addig mondjuk lehetne Nevra vagy Jamon az őröm.
          - Hmm.. Mondasz valamit. Rendben. De, hogy hiteles legyen, inkább Jamon lesz az. Ez így megfelel mindkettőtöknek?
          - Nekem igen. - bólintottam rá.
          - Sajnos nem vagyok abban a helyzetben, hogy ellenkezzek, így hát igen. - vont vállat Nevra.
          - Remek! Akkor ezt megbeszéltük. (ásít) Elnézést.
          - Semmi baj. Elég későre jár.
          - Nos igen. Akkor Jamon, Nevra, kísérjétek a "foglyot" új hálókörletébe. - mosolyodott el.
          - A hogy akarja. - mondták egyszerre. 
   Elindultunk felfele, de a lépcső felére túlságosan is elfáradtam. Egy lépcsőfokot sem tudtam már felmenni. Ekkor Jamon odaállt mellém, és felemelt.
          - Jamon, segíteni. Yuki pihenni.
          - Köszönöm Jamon, és bocsánat..
          - Ugyan már Yuyu.. Ez természetes. - vigyorodott el Nevra
          - Ez az új aranykifejezésed?
          - Micsoda?
          - ... "Ez természetes". - utánoztam a kiejtését. Erre mindhárman nevettünk. Jó hangulat volt köztünk amíg a szobámhoz nem értünk. Aztán jött a búcsú. Nevra megölelt és jó éjt kívántunk egymásnak. Jamonnak meg odaszúrta, hogy vigyázzon rám.  Eztán bementem a szobámba, és ledőltem a pihe-puha ágyamba. Olyan felemelő érzés volt. Mintha a mennyekben lettem volna. Hamar el is aludtam, majd másnap, olyan délkörül összehívott Miiko mindenkit, hogy elmondja a döntését velem kapcsolatban. Szerencsére mindenki egyetértett, legfőbbként avval a részével, hogy mivel nem is emlékeztem az előző életemig, így nem lehet hibáztatni engem, meg hát nem kevertem őket semmiféle bajba.
    Na mindegy. Mindenki egyesével odajött hozzám, bocsánatot kért, meg a lányok megöleltek. És megmondták, ha bármi van szóljak. ... Na várjunk mondták? Karenn konkrétan rám parancsolt. De hát nem is ő lenne, ha nem így tett volna. Az utolsó személy Ykhar volt. Talán őt és Alajea bánta a legjobban azt, ahogy viselkedtek. Miután nagy nehezen megnyugtattam, hogy nem tehet róla, mert ez a körülmények miatt természetes reakció volt tőle is, és mindenki mástól is. Evvel sikerült mosolyt csaljak az arcára, és utána már arról kezdett áradozni, hogy már alig várja a kicsi születését.
          - Megérinthetem a hasad? - kérdezte izgatottan.
          - Persze. Miért is ne. - mosolyogtam nagyot. Ahogy megérintette, ott rúgott egyet, mire ő tágra nyílt szemekkel rám nézett.
          - Nem fájt?
          - Nem. Miért fájt volna?
          - Hát mert olyan nagyot rúgott.
          - Hmm.. Hát ha valamihez hasonlítanom kéne a rúgását, az az, hogy olyan minthogyha belülről bökdösnének.
          - Elég furán hangzik.
          - Ne aggódj.. Nem csak neked.... Jaj. - hirtelen fura érzésem támadt.
          - M-Mi a baj? Valami fáj? Vagy rosszul vagy? - kezdett pánikolni - Vagy talán..
          - Azt hiszem itt az idő..
          - Mire?
          - Hogy meglássa a világot a kicsi..- támaszkodtam a falnak. Nem bírtam állni. A hasam folyamatosan húzódott össze. Azaz inkább lüktetett, de nem volt egy kellemes érzés.
          - Akkor gyorsan el kell mennünk Ewelinhez a betegszobába. Tudsz sétálni?
          - Úgy...Ahogy. Jaj.
          - Támaszkodj rám!
          - Rendben. Lassan megindultunk a gárdák folyosójáról a betegszobába. Lassan szinte két lépcsőfokonként megálltunk pihenni. Legalább is a részemre. De feljutottunk. És szerencsénkre nyitva volt a betegszoba, Ewelin pedig a gyógynövényeket rendezgette.
           - Ewelin. Segítened kell! - hadarta Ykhar.
           - Mi a baj?! - rémülten nézett rám, de hamar levette, hogy mi a szitu - Gyere feküdj ide. 
    Jobbomról Ykhar, balomról pedig Ewelin támasztott meg, és így "vonszoltak" az ágyhoz.
           - Hozz tiszta lepedőt, ruhát!
           - Rendben. - hamar megtalálta őket, és ide hozta.
           - Oké. Most kérlek hozz egy nagy lavór meleg forrásvizet, és egy törülközőt. Te pedig  Yuki. Mély levegőt.
           - Oké! Csinálom.. - mondtam. Ykhar pedig egy nagy lavórt vitt magával a másik szobába, ahol van meleg forrásvíz.
           - Ne beszélj. - terelte el figyelmemet Ewelin - Csak. Lélegez. Úgy úgy. szépen, lassan.
           - Meghoztam a meleg vizet, mindjárt hozom a törülközőt.
           - Ööö Ykhar?
           - Igen?
           - Megtennéd, hogy az ajtóra kiakasztod, hogy "ne zavarj"?
           - Persze.
           - Köszönöm. És ne haragudj, hogy itt ugráltatlak.
           - Nem baj.
   Minden remekül halad. én vajúdok, Ewelin nyugtatgat, Ykhar pedig fel-alá rohangál. Éreztem, hogy egyre nagyobbak a fájdalmaim. De Ewelin is látta, minek jött el az ideje.
           - Rendben van. Yuki.. - mély levegőt vett - Nyomd!
    És már tettem is azt amit kért. Nyomtam amilyen erősen tudtam. Éreztem, hogy a baba megy előre. Viszonylag lassan. Egyszer csak valaki lágyan megfogta a kezemet.
            - Nyugi Yuki. Itt vagyunk.. - szólt Ykhar.
            - Heh.. Köszi... - úgy szorítottam szegény kezét, hogy azt hittem mindjárt eltöröm.
            - Na még egy kicsit. - szólt Ewelin - Már látom! Már látom a fejét! Még egy kicsit..
            - Hallod ezt Yuki. - hatódott meg Ykhar - Mindjárt.. Mindjárt anya leszel! Csak egy kicsit tarts ki.
   Éreztem, hogy majd szétrobban az egész testem, már alig van erőm. De a lányok biztatására, összekapartam azt a maradék, csöppnyi erőmet, és beleadtam mindent. Aminek a végén, meghallottam. Meghallottam ahogy felsírt. Könnyek szöktek a szemembe. De persze mind a hárman megkönnyeztük.
            - Kislány! - jelentette ki Ewelin, miközben gyengéden a mellkasomra rakta.
            - Úgy.. (szip) Úgy örülök nektek Yuki. 
            - Csodaszép.. - ámuldoztam.
            - Az bizony. - mondták egyszerre.
            - Köszönöm.. Köszönöm, hogy segítettetek, és, hogy mellettem voltatok.
            - Ugyan, hiszen erre valók a barátok, és a jó társak. - vigyorgott Ewelin - Most pedig, ha megengeded, megfürdetném.
            - Csak nyugodtan. - adtam át óvatosan.
            - Ykhar, te segíts neki rendbe szednie magát.
            - Már vártam mikor mondod ezt. - nevette el magát. Lassan megszabadított a göncöktől, és segített megmosdatni magamat, majd megtörölgetett, és tiszta ruhát kaptam. Közben Ewelin a kicsit is megmosdatta, és pólyába rakta.
            - Na és mi legyen a neve? - kérdezte miközben visszaadta nekem.
            - Nem tudom.. Jó lenne, ha esetleg Nevra is itt lenne. Hátha Ő tudja mi legyen.
            - Már indulok is Nevrához! - jelentette ki Ykhar, és már rohant is. Nem telt el sok idő, és mindketten visszajöttek. Nevra odarohant hozzám, könnyekkel a szemében.
            - Gyönyörű! Pont mint az anyja. - jelentette ki.
            - Szerinted mi legyen a neve?
            - Azt szeretnéd, ha én nevezném el?
            - Persze! - mosolyogtam rá - Biztos vagyok benne, hogy a lehető legjobb nevet találod ki neki.
            - Akkor legyen mondjuk... Layla.
            - Akkor szervusz, Layla. - üdvözöltem a csöppséget.