Eldarya fanfiction (HUN) - Szikrázó holdfény [BEFEJEZETT]

Most mi legyen?

 *Másnap*

          - Nem hiszem el... - karba tett kézzel ültem az ágyon - Nem hiszem el, hogy képesek voltatok bezárni a szobafogságra kifejlesztett szobába! - ordítottam.
          - Nem tehettünk mást. - szólt lágy hangon anyám az ajtó túloldaláról.
          - Nem akarjátok mihamarabb megmenteni a fiúkat?
          - Dehogy nem! Viszont azt sem akarjuk, hogy neked bajod essen.
          - De az se biztos, hogy megtudom csinálni. Miért nem adtok egy esélyt?
          - És mi van ha adunk? És sikerül megidézned a "Szikrázó holdfény"-t?! Mi lesz ha te is úgy eltűnsz, mint az a lány??! Felfogtad, hogy mi mit akarunk?
          - Igen... De ha meg sem próbáljuk olyan, mintha semmit sem tennénk.
          - De teszünk!
          - És ugyan mit? Beavatnál engem is?
          - Apád és Leiftan azt tervezik, hogy megkeresik a Fellegvárba vezető utat.
          - Heh.. Az lehetetlen!
          - És még is honnan tudod, hogy lehetetlen?
          - Onnan, hogy az Orákulum mondta! - egy pillanatig hallgatott.
          - Na és mikor mondta el ezt neked?
          - Ott a csarnokban.
          - És mi miért nem hallottuk?
          - Mert telepátiával mondta el.
          - Na és pontosan mit mondott neked erről?
          - Nos..

********Leiftan szemszöge********

          - Akkor az egyes kereső csapat, a Sziklás hágót közelíti meg észak felől, míg a kettes délfele a mocsárhoz tart. - ecsetelte a király.
          - A hármas, és négyes csapat pedig a pusztaságot fésülik át, két irányba. - folytattam.
          - Pontosan. Valahol itt kell lennie az útnak, ami a Fellegvárba vezet.. - pödörte meg szakálla végét.
          - Főleg a portyázásaikat áttekintve, biztos erre lesznek.. 
          - Nos.. drágám, úgy tűnik van egy kis bökkenő. - szólt Ofilia a homályból, lassan előlépett, hogy tisztán lássuk.
          - Ofiilia, kedvesem. Ezt meg hogy érted?
          - Úgy, hogy az imént beszéltem erről Yukival.
          - Ő mégis honnan tudna bármit is ez kapcsán? - hitetlenkedett.
          - Úgy feleség.. - szóltam tisztesen - Hogy mivel Yuki, még mindig Őrző, így összeköttetésben áll az Orákulummal. Így gondolom tudakolta őt, efelől.
          - Úgy bizony. - helyeselt Ofilia királyné - Elmondta, hogy a csarnokban tett látogatása során, az Orákulum telepátiával beszélt vele.
          - És mit beszéltek? - türelmetlenkedett.
          - Hogy a Fellegvárba vezető út megtalálásához, világméretű szerencsére lesz szükség.
          - Micsoda?! - mondtuk szinkronban.
          - Na és akkor az óriások, hogy találtak rá? 
          - Nos ez csak feltételezés, de könnyen lehet, hogy ott valamilyen oknál fogva jobban látszódik. Esetleg a felhők ritkábbak, vagy csak szimplán másabb a színűk. Erre még maga az Orákulum sem tudta a pontos választ.
          - Nem érdekes. - mondta a király - Ha velünk van az a "világméretű" szerencse, akkor a keresőcsapatok egyike meg fogja találni!
          - Ez így igaz. - helyeseltem - Akárhogy is, nem hagyjuk, hogy Yuki használja azt a mágiát.
          - Oh jut eszembe, Leiftan.
          - Igen?
          - Yuki szeretne veled beszélni.
          - Oh. Mégis miről?
          - Azt majd ott megtudod. 
          - Rendben. Felség? - a királyra néztem, aki engedélyt megadva bólintott.
          - Már mindent átbeszéltünk. Menj csak.
          - Köszönöm. - meghajolva sarkon fordultam és Egyenest Yuki felé vettem az irányt. Bár a királynő elég titokzatosan mondta, hogy beszélni akar velem Yuki. Netán Valami baja van? Vagy a kicsinek van valami baja?! Mindenesetre szaporáztam lépteimet, hogy minél hamarabb odaérjek.
     Az ajtó előtt megtorpantam. Amit csak eltudtam képzelni, ott zsongott a fejemben. Igyekeztem elhessegetni azokat. Mély levegőt vettem, és kopogtam. 
          - Gyere. - bementem.
          - Beszélni, szerettél volna velem?
          - Igen... Ülj le.
    Leültem mellé az ágyra. Szemébe néztem, ő is az enyémbe. Láttam, hogy a tekintete zavaros.. Vajon mi lelte?
           - Tán valami baj van? 
           - Nos.. - arcát félig elfordította - Mondhatjuk úgy is..
           - Hé.. Ne viselkedj így, mert a frászt hozod rám.
           - Ne haragudj.. Csak tudod.. Nemigazán tudom, hogyan mondjam el...
           - Mégis mit? - a szívem úgy ver, hogy majdnem kiugrik - Talán van valami baj a babával?
           - Hogy?! - rémülten nézett rám - N-Nem dehogy.. - kezeit maga elé emelve mozgatta, hogy ezt a gondolatot elhessegesse - A kicsinek semmi baja..
           - Hát akkor meg mi lelt téged? - kérdőn felhúztam szemöldököm - Fél szavakból és mondatokból nem értek egy kukkot sem. Ugye tudod?
           - Persze tudom... Na jó.. Kibököm.
           - Várom.
           - Az a helyzet, hogy.. - mély levegőt vett - Nem igazán tudom eldönteni, hogy vajon még mindig szerelmes vagyok-e Nevrába.