Eldarya fanfiction (HUN) - Szikrázó holdfény [BEFEJEZETT]

Utazás

- Hát ez meg mi volt..? - kérdezte Nevra, de a nevetését nem bírta visszafojtani. Miiko is és én is felkuncogtunk. Vicces látvány volt. Még sohasem fordult vele ilyen, de most valamiért még is.

- Pofa be! - mondta idegesen - Valaki megváltoztatta a szert. Nem ennek kellett volna történnie. - pufogta.

- És akkor most mi lesz? - kérdeztem karba tett kézzel - Mert szeretnék minél hamarabb körbe nézni ebben a világban. Persze ha nem gond. - Miikora pillantottam, aki egy aprót bólintott.

- Menj csak. - furcsa. Nem szokott ilyen engedékeny lenni - De térj vissza sötétedés előtt.

- Oké. - fura, hogy így szabadlábra engedett. Pedig egy idegen vagyok. Már rég a börtöncellámban kéne ücsörögjek. Mindegy is. Kiérve a sokajtós terembe, megpillantottam Valkyont is. Mint mindig most is sürög-forog, és nem pihen le egy picit sem. Kiérve a piacra, ismét a nyüzsgő forgataggal találtam magam szembe. Árusok mindenhol, akik kiáltásokkal csalogatják az embereket. Szemembe könny gyűlt. Annyira hiányzott ez az élettel teli hely. Mert ahonnan én jövök, a nevetést, és a vidáman futkosó gyerekeket, a halálfélelem, sikoltozások, és észvesztve való menekülés váltotta fel. Sok fiatal esett áldozatául a fekete sereg támadásának. Akárhogy, ha most nem cselekszem, újra meg fog történni. Ismét tehetetlen leszek, a bűntudat üldözni fog életem végéig. DE. Most más a helyzet. Kaptam egy lehetőséget, hogy mind azt amit elkövettem, jóvá tegyem valahogy. Gondolataimba elmerülve, már a menedék házai között sétálgattam. Itt is olyan nyugodt és barátságos volt a levegő. A környezet még úgy ahogy zöldellt. Hisz hamarosan vége a nyárnak és beköszönt az Ősz. Ősz... Utána a kegyetlen tél. Ahol a havat vér áztatja, és sebesültek látványa látszódik...

- E.. Elnézést - szólt a hátam mögül egy vékony, ismerős hang. Fejemet a hang irányába fordítottam - Miért tetszik ilyen szomorú lenni?

- Ah.. - Mery. Az a Mery, aki mindig vidám és élettel teli - Nem vagyok szomorú.. Csak elgondolkodtam - tekintetemet gyorsan az ég felé emeltem, nehogy a könnyeimet észre vegye.

- A mamám mindig azt mondta, hogy ha az ember szomorú, mindig meglátszik rajta. Bármennyire is próbálja eltitkolni.

- A mamád igazán tapasztalt hölgy lehet.

- Igen az. De sajnos nem szolgál túl jól az egészsége... - hangja elcsuklott, de gyorsan összeszedte magát - Van kedved meglátogatni őt?

- Ha nem lenne nagy probléma, szívesen megismerném.

- Akkor gyere! - vidáman megfogta kezemet, és elvezetett az otthonukhoz - Itt lennénk. Mama! Mama hoztam egy barátot.

- Oh nahát, Mery. - szólt egy erőtlen hang a másik szobából. Odamentünk, és az ágyon felülve egy megviseltnek látszódó nő ült - Gyere beljebb nyugodtan.

- I..Igen is.

- Ülj le. - leültem az ágyára - Vedd le a csuklyád, had lássam az arcod. Egyébként sem illő dolog lakásban így közlekedni.

- Félek, hogy a fia megrémülne az arcom láttán.

- Oh, talán valami torz szörny arcod van. - nevetett fel óvatosan. Nincs sok ideje hátra. Túlságosan hamar és váratlanul fog eltávozni Mery életéből.

- Nem..

- Hát akkor had lássam. - bólintottam. Csuklyámat lassan leemeltem, és a nő arca egy kicsit elsápadt - Mi történt veled te lány?

- Elmondanám, de... - szememmel Mery felé néztem.

- Oh.. Mery, kérlek most hagy minket beszélgetni. Te addig menj és játszadozz a familiárisoddal.

- Ne máár.. - nyúlt el a szája - Én is hallani szeretném.

- Majd ha nagyobbacska leszel, akkor majd ő elmeséli. Rendben?

- Igen.

- Na gyere ide. Had adjak egy puszit. - lágyan megpuszilta fia homlokát, majd amint elment kettesben maradtunk - A nevem Mey. Mery édesanyja vagyok.

- Én pedig Yukino vagyok.

- Yukino.. Milyen szép név, és olyan ismerősen cseng. - ismerősen? Hisz itt Eldaryában csak nekem van ez a név. És a történelmük során nem olvastam egyetlen egy olyan személyről sem aki még viselhette volna ezt a nevet.

- Nos elmondhatom amire kíváncsi.

- De az igazat mond.

- Az igazat? - pislogtam rá nagyokat.

- Látom, hogy te máshonnan való vagy. De nem egészen. - mosolyodott el - Kérlek az igazat mond.

- Eh.. - lesokkolt. Mindig is tudtam, hogy Mery anyja kész csoda lélek, de, hogy ennyire?

- Akkor legalább a kérdéseimre adj választ. - bólintottam - Miután már nem leszek az élők közt. Ugye Mery jó kezekben lesz?

- Igen. A lehető legjobbakban.

- Na és kivel?

- Velem és Nevrával... Örökbe fogadjuk, hogy ne legyen egyedül, és úgy vigyázunk rá, mintha a sajátunk lenne... - a hangom akaratom ellenére is elcsuklott.

- Mi baj? Valami történni fog vele? - lesütöttem fejem, és lassan bólintottam - Mond el.

- Meg.. Meghal... És az én hibám lesz, mert nem vagyok képes arra, hogy megvédjem.
- Ne búsulj. - ölelt át gyengéden - Most azért vagy itt, hogy ezt jóvá tedd nem igaz?

- Igen.. De nem tudom mi tévő legyek.

- Kérdezd meg a Kappák mesterét. Ő biztosan fog tudni segíteni.

- Igazad van. Ő a legbölcsebb személy. Biztosan segíthet.

- Akkor indulj gyorsan.

- De Miiko azt mondta sötétedés előtt érjek vissza a főhadiszállásra.

- Hamar megjárod. Ehhez nincs semmi kétségem. - mosolygott rám.

- Oké. Akkor indulok is. Nincs vesztegetni való időm. Köszönöm a segítségedet. - megöleltem majd távoztam. Elmentem a tengerpartra, ahol nem teketóriáztam és elkezdtem a vízen futni. A víz jó barátom, így nem fér kétség hozzá, miért is vagyok képes erre. Végtelennek látszódott a hatalmas víztömeg. Ám pillanatok alatt feltámadt a csendes víz, és hullámain ugrálva hamar láthatóvá vált a kappák földje.