If everything were different (Jimin ff.) [BEFEJEZETT]

30. - Utolsó ... mégis mi?

Sziasztok!
Úgy érzem, most már írnom kell ide, mert a Wattpad egyszerűen megkukult! Előbb jelzi ki a vote-ot, mint a megtekintést! Hogy történik ez?!

UI.: Remelem tetszeni fog a rész!

________________________________

Az ébresztőm megszólalása előtt tíz perccel arra ébredek, hogy valaki elhúzza a függönyömet, ezzel beeresztve a vakító napsugarakat. A szokásos hölgy közli, hogy a reggelit Jiminnel és Sominnal öt perc múlva fogyaszthatom az étkezőbe, illetve a sofőr pontban hétkor indul az iskolába. Kicsit mogorva tájékoztat, mire furcsán kezdek rá pislogni, de csak becsapja az ajtómat mikor kimegy. Mivel öt percet mondott, esélyem sincs tovább lustálkodni, ki kell kelnem az ágyból. Ezt a mondatot még jó párszor elismételtem magamban, szóval nagy nehezen átbattyogtam a fürdőbe, hol kevesebb mint két perc alatt átmostam a testemet.

Az egyenruhámat felkapom magamra, a hajamat kifésülöm, s kétszer beletúrva úgy is hagyom. A megszokott sminkemet lassabban teszem fel, mint szeretném, közben kettőször kinyomom az ébresztőmet, de aztán rájövök, hogy még fogat sem mostam. Sietve púderezem le az arcomat, majd rohanok vissza csap elé megsikálni a fogicáimat.

Kopogás szakítja félbe a hab kiköpését, így hát kíváncsian kukkantok ki az ajtón. Somin áll a szoba közepén, egy kávépohárral a kezében. Felmerül bennem a kérdés, hogy mégis honnan tudja, hogy honnan szoktam inni, illetve az, hogy pontosan mit is, de inkább csak elengedem a gondolatot és betudom jó megfigyelésnek.

- Áh, itt vagy - lát meg, mire csak elmutogatom neki, hogy jöjjön közelebb, addig befejezem. - A tegnap este... kicsit... cikinek érzem, hogy előtted sírtam - húzza el a száját, közben végignézi, ahogy a számat kiöblítem hideg vízzel. - Lehet nem fogsz nekem annyira örülni, de ha a rokonod, nem tudnál mesélni róla? Meg sem próbálok ellenállni apának, nem lenne jó vége.

- Amíg nem biztos, hogy ő az, nem igazán tudnék mit mesélni. Sok Kim Seokjin él még Koreában, lehet teljesen másra gondolok mint apukád - törlöm meg a számat a kis törülközőmbe, utána pedig össze is hajtom, hogy el tudjam tenni a bőröndömbe, amit majd a délután folyamán elhoz valaki hozzánk.

- Igazad van - húzza el a száját, közben átadja a kávémat. - Anyukád üzenetezett apunak, hogy nem szoktál reggelizni és csak Maláj fehércsokis kávét iszol, szóval reggel elküldtük a házvezetőnő lányát, hogy menjen el venni.

- Áh, szóval ő volt! Már kezdtem azt hinni, hogy fiatalokat alkalmaztok - kacagok fel kissé talán túl erőltetetten is. - Reggel csúnyán rám mordult.

Egy kínos mosolyt vet rám Somin, amit tulajdonképpen meg is értek. Mielőtt elhagyná a szobát szól, hogy nemsokára indulunk, kezdjek el nyugodtan készülődni, mert nem kell lemennem reggelizni. Mivel a telefonom órája csak fél hetet mutat, így vállat rántva kezdem el behúzni a nagy táskámat, miben a mai egyenruhám foglalt helyet. Egyedül a hálóruhámat és mindegy egyéb tisztálkodási szeremet - tusfürdő, fésű, krémek - teszem bele az alsóneműimmel együtt. Tulajdonképp az olyan cuccokat amik haza kerülnek amíg én iskolában vagyok.

Az egész holmit az ágyra teszem, hogy jól látható legyen mikor elviszik. Igazából kellemes csalódásom volt idefent északon. Sőt, ha őszinte akarok lenni, akkor már a legelső látogatásom is csodás volt, ám azt érzem, hogy minél többet vagyok itt annál inkább beleszerelmesedem. Vajon Jiminnél eljutunk egyszer odáig, hogy azon kelljen veszekednünk, hogy északon vagy délen éljünk mint egy család?

Kopogtatnak az ajtómon, mire rögvest odakapom a fejemet. Kicsit megkönnyebbülök, mikor a barátom kukkant be rajta, bár nem is tudom mire számítottam. Azért a paranoiám megmaradt északról. Nyilván idővel ez is változik majd, vagyis remélem, mert az agyamra megy, hogy ijedős vagyok mikor nem ismerős annyira az amit látok. Teszem azt, nem ismerem északot, mert nem itt nőttem fel.

- Jó reggelt - sétál közelebb Jimin, megállva előttem. - Gondoltam bejövök köszönni, meg ha már itt vagyok menjünk együtt le - mosolyodik el, kitárva a karjait. Értem a célzást, szinte belevetem magam egy kellemes bizsergő érzéssel, ő pedig a karjait szorosan fonja rám. Percekig állhatunk így, mikor egyszer csak kiszakadok az öleléséből, mivel az ajtó hirtelenjében kivágódik.

- A kedvenc vendégem! - lépdel oda hozzánk Subin, Jimin anyukája. - Köszönni akartam mielőtt elutazunk - ragadja meg a kezemet mi tehetetlenül lóg magam mellett. - Ne aggódj kedveském, a pénteki bál elintézve, addigra visszaérünk - legyint egyet, majd aprót tapsikolva elbúcsúzik.

Ahogy Jimin, úgy én is elnevetem magamat az anyukája viselkedésére, s elkönyvelem magamban, hogy tényleg szeretnek engem idefent. Tulajdonképpen nem is kellett volna semmitől sem tartanom, csak... nem is tudom mivel féltem szembenézni. Talán a fiú iránti szeretetemmel.

Végszóra felkapom az iskolatáskámat, s kéz a kézben battyogunk le az autóhoz, ami iskolába szállít bennünket. Somin szokatlanul csendes, viszont megértem az okát, ha nem akar beszélni, a teljesen rendben van. Jimin a kézfejemet cirógatja a bal kezével, miközben a jobbjával a telefonját nyomkodja.

Bő tíz percen belül leparkolunk az épület előtt, legnagyobb meglepetésemre pedig a sofőr egy lépést sem mozdul, Jimin és Somin kiszállnak az autóból, engem pedig az előbbi segít ki. Ez határozottan fura, hiszen nálunk mindig kinyitják az ajtót, mert úgy illendő. Na jó, akkor kivétel, ha valamelyik családtag vezet.

Az iskola felé battyogva már csak én és Jimin vagyunk, ugyanis Somin a kapu előtt átpártolt a barátnőihez, akik a viselkedésükből látszólag ugyan annyit tudnak mint amennyit én a tegnap estéből kifolyólag. Ugyan számomra kicsit elképzelhetetlen, hogy erőszakkal házasítsák be valahová, szerintem majd a húgomra is ez fog várni, esetleg a bátyámra ha nem talál magának valakit sürgősen. Az egyetlen baj ezzel az az, hogy a szüleim ragaszkodnak a jómódú családokhoz. Úgy látszik ilyen szempontból szerencsés vagyok.

- Jimin, nem tudom mi történt a húgoddal, de Yoongi konkrétan majdnem szétverte miatta a zeneszobát - támad le minket Jeongguk és Hoseok egyből mikor beléptünk az iskolába. Én a homlokomat ráncolva forgolódok jobbra-balra, hogy mondjon valaki valamit, viszont miután a barátom egy csókot nyom a számra, már el is rohannak valamerre. Kellemetlenül toporgok továbbra is egy helyben, míg meg nem pillantom az említett lányt.

- Somin-shi! - kapom el egyből, ő pedig kisebb szívrohammal kérdően fordul felém. - Mondd el mi van veled és Yoongival! - kérdezem egyből a barátnőmet, mire csak elkerekített szemekkel a cipőjét kezdi el tanulmányozni. - Nem kérdezném, ha nem lenne elsődleges a fontossági listámon!

- Igazából... ő volt az első barátom - suttogja maga elé erőtlenül, minek hatásra én is hasonló döbbent arckifejezést veszek fel. - Körülbelül két éve szakítottunk, én már nem érzek iránta semmit se, próbáltam a barátja lenni annak ellenére, hogy ő szakított velem, de hajthatatlan - rázza meg a fejét a szemeimbe nézve. - Miért?

- Jeonggukék szerint majdnem szétverte a zenetermet - húzom el a számat, ő meg elenged egy kelletlen sóhajt. Semmi idegességet nem látok az arcán, sőt, fesztelen és nyugodt, bár az értetlensége látszik. - Elmondtad neki is minden érzelmedet?

Zavartan bólint, majd magyarázni kezdi, hogy ő azt hitte, ettől tovább lép a fiú is, mivel azóta is próbálja megszerezni a lány szívét újra. Somin ugyan egész furcsán viselkedik, nem akarja megkeresni Yoongit, állítása szerint nem tett semmi rosszat, csak szembesítette egy ténnyel. A beszélgetésünk közepette megszólal a csengő is, mi pedig elindulunk a kijelölt terem felé. Hihetetlen, hogy kora reggel ilyenekkel kell foglalkoznom.