If everything were different (Jimin ff.) [BEFEJEZETT]

14. - Látogató

Délután három óra, szerda. Az ágyamon ülök, a nemrég kapott házi feladataimat írom teljes nyugalomban, hiszen reggel megtudtam, hogy az év végi bállal kapcsolatban mindent elfogadtak, sőt, már a megrendeléseket is elkezdték, illetve Taehyungot eltanácsolták az intézményből. Micsoda megkönnyebbülés.

Van egy olyan érzésem, hogy apa keze van a dologba, ugyanis Taehyung évfolyam negyedik volt mindig is, így valóban jó tanulónak mondható. Az ember pedig magától ilyen diákokat nem csap ki némi bántalmazás miatt. Esetleg gyilkossági kísérlet végett talán. A matek leckémmel végezve rögtön pakolni kezdek, hisz a könyveim és a füzeteim szanaszét hevernek az ágyon, szinte én is feszengve ülök már rajta. Kevésbé tűröm a rumlit magam körül, így tulajdonképpen sosincs kupleráj a szobámba.

A tanszereimet beleteszem a táskámba némi toll kíséretében, majd ismételten lehuppanok az ágyra már a telefonommal együtt. A szabadidőmben vagy a kedvenc zenéimet hallgatom, vagy az előadóimat nézem. Igazából ez teljesen hangulatfüggő. Mosolyogva csatlakozom rá a szekrényem tetején található bluetooth-os hangfalamra, amit két éve kaptam a szüleimtől nyelvvizsgás ajándék gyanánt. Akkoriban nagyon éltem a kertben napozós, hangosan zenét hallgatós korszakomat. Néha még kombináltam is őket. Most már azért ritkábban fordul elő, de nem tagadom le, hogy elő szokott fordulni.

Végül az egyik kedvenc számomat kapcsolom be, méghozzá Chris Brown-tól a "Back to Love" című számot, ami pár napja jelent meg, viszont én máris rongyosra hallgattam. Miközben leápolom a lovat vasárnaponként, ezt szoktam fülessel hallgatni. Tökéletes.

- Yeo-San! - nyit be Harin az ajtón sietve. - Namjoon itthon van! - ragadja meg a kezemet hatalmas boldogságban, mire a telefonomat eldobva egyből lefelé kezdek el futni, hogy köszönhessek a bátyámnak. Mikor a földszintre érek Nam már a nappaliban beszélget anyuval, s egyáltalán nem számít arra, hogy a hátára ugrok, hiszen egy meglepett "oh" szalad ki a száján, ráadásul mellette előre lép kettőt a lendület miatt.

- Szia - pillant hátra kedvesen a válla felett. - Tudsz róla, hogy már nem vagy olyan pihe, mint hat évesen? - utal a súlyomra, mire duzzogva leküzdöm magamat a hátáról, viszont mielőtt hátat fordítanék neki, nevetve magához ölel. - Csak vicceltem. Vasággyal talán húsz kiló vagy.

Erre már a szüleim is felnevetnek, sőt Harin is. Aput eddig nem vettem észre, pedig anya mellett ül a kanapén. Ritka azért, hogy így látom őket. Legtöbbször vagy a hálóban vannak, vagy külön. Az utóbbi sajnálatos módon többször fordul elő. Bár ne így lenne, ennek ellenére tudom, hogy apa miattunk teszi, így viszont rendben van.

- Mit keresel itt? - érdeklődöm, ugyanis szerda lévén neki jócskán tanításnak kellene lenni.

- Jöttem, hogy megnézzelek, hogy vagy - feleli, közben leül, emiatt nagyjából egy magasságba kerül velem. - De rendben nézel ki. Csak a szokásos - rántja meg a vállát, én pedig kissé kiakadva megütöm a nyakát. Semmi dicséret? Csalódást okoz nekem az egyetemista testvérem. Még ilyet!

- Megkérlek benneteket, hogy vonuljatok fel a szobátokba, mert anyátokkal vendégeket várunk egy kisebb konzultáció miatt - szól nekünk apa, minek hatására megszakítjuk a beszédünket, majd mikor Harinnal megkérdeznénk, hogy milyen megbeszélés lesz, Namjoon csak egyszerűen felkap minket, végül intve elindul a lépcsőn felfelé.

- Namjoon! Yah! - ütöm meg a fenekét, mivelhogy engem éppenséggel a vállára dobott fel. Nyilván az én fejembe folyjon bele az összes vér.

- Oppa! - nyüszít fel a kistestvérünk is, mikor Nam az ő lába segítségével nyitja ki a szobájának ajtaját. Igaz is, mennyire rég jártam a bátyám szobájába. Ezer éve... Szinte rögvest megcsap a kellemes férfi illat, mi legtöbbször érezhető rajta. Sok márkájú parfümöt használ, de csak ezt az egyet szereti, szóval már többször újravette. A falak szürkék, illetve sötétkékek, ezáltal pedig minden bútora össze van vele hangolva. Túl fiús.

Namjoon az ágyra dob először engem, majd mellém Harint is, végül csiklandozni kezdi a kisebbet, aki jó hangos sikítással válaszol erre. Nam tudja, hogy én nem vagyok csikis, így hiába kezdene el molesztálni, semmi haszna nem lenne. Kisebb korunkban is mindig én kergettem őt, ha a csiklandozásról volt szó, nem pedig fordítva.

- Azért hagyd levegőt is venni - figyelmeztetem a bátyámat, közben pedig feltápászkodom az ágyáról, majd csoszogva távozom is a szobából. A hálómba érve észreveszem, hogy már nem is az a szám megy, amit hallgatni kezdtem, mi amúgy teljesen érthető, hiszen sok idő telt el azóta, amióta lementem. Tíz perc legalább, emiatt három számot lenyomott még magától a telefonom. Nem számít, jó lesz ez is.

Miközben szól a zene végiggörgetek a közösségi oldalaimon, kezdve az instagrammal, mi tulajdonképpen az egyik kedvencem. A kedvenc sztárjaimat követem, illetve a barátaimat. Amíg én alig húsz embert követek, engem háromezer-hatszáznegyvenhét személy. Nem tudom, ez mégis hogy jöhetett össze, minden esetre örülök neki. Kopogást hallok az ajtóm felől, ezért kíváncsian felvonom a szemöldököm, ám amikor Gihwa kukucskál be rajta, megnyugszom. Tegnap óta kicsit paranoiás lettem. Este még nyitott ajtónál zuhanyoztam, nehogy bezárja valaki.

- Sannie, látogatót hoztam - nyitja ki az ajtót, én pedig meglepődve ülök fel az eddigi félig fekvős pozíciómból. - Menj csak be, egyedül hagylak titeket - mosolyog a nő kedvesen ránk, mire a vendégem engem nézve megáll a szekrényem mellett.

Mégis... mi a toszt keres ő itt? Semmi keresnivalója a házamban. Az, hogy egyszer megvédett, nem azt jelenti, hogy felfogadom személyi testőrnek. Hihetetlennek tartom, hogy egyszerűen képtelen betartani az átkozott fogadásunk szabályait!

- Csak azért jöttem, hogy megnézzem jól vagy-e - szólal meg kedves hangon, ettől a gondolattól pedig rendesen meg is lepődöm. Mióta mondok én Jiminre olyat, hogy kedves? - De nem tűnsz zaklatottnak, szóval megyek is - köszörüli meg a torkát, miközben a nyakára simítja a tenyerét, azt követően elindul az ajtó felé.

- Nem vagyok jól - szalad ki a számon, mi miatt megtorpan, s aggódó tekintettel vet egy száznyolcvan fokos fordulatot. - Vagyis...

- Hogy érted? Fáj valahol? - kezd el közeledni felém, sőt, a kezemet megfogva leül az ágyra, s az arcomba hajol finoman. Bár a levegővételét érzem az ajkaimon, azon felül minden kihagy a fejemben. Csak arra gondolok, hogy... mi lenne, ha egy percre nem önmagam lennék.

- Nem tudom, miért mondtam ezt - sütöm le a szemeimet, ugyanis nem akarom elmondani az igazat, mi tulajdonképpen az, hogy újfent nem merek huzamosabb ideig egyedül lenni.

- Kérlek, csak felejtsd el az a fránya fogadást. Az, hogy megállapodtunk valamiben, nem jelenti azt, hogy gyűlölnünk kell egymást. - Jogosnak tartom a feltevését, továbbá elég gyorsan elengedem magam mellett az agyam mondandóját, mi figyelmeztet Jiminről, illetve a feltételezéseimről.

- Igazából - harapom be az alsó ajkamat, aztán egy fájdalmas sóhaj kíséretében eldőlök az ágyon, a szemeimet pedig lehunyom. - Képtelen vagyok kiverni a fejemből azt a képet, ahogy szinte kiesem az ablakon, Taehyung pedig az arcomba liheg az indulatoktól. Lepergett előttem az egész életem, szinte nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy még mennyi embernek nem mondtam meg, hogy mennyire szeretem - nézek most már a mennyezetre, amiről egy gyönyörű csillár lóg le.

- Éreztem, hogy hasonlót fogsz mondani - közli halkan, közben a szemem sarkából meglátom, hogy a hajába túr. Ideges? - Nem éltem át, nem tudok azonosulni vele, de megpróbálok, jó?

- Jimin, nem tudsz. Nem játszódik le ez a jelenet a fejedben valahányszor behunyod a szemed, vagy nem akarsz mindig szem előtt lenni, hogy ne történjen meg újra. Szörnyen félek, pedig nincs esély ara, hogy újra szembetalálkozzak vele - szembesítem vele, talán kicsit túl keményen, mi miatt elhúzom a számat. - Sírnom kell - jelentem ki miközben ránézek, s észreveszem, hogy ő is pont engem néz. - Te... - ülök fel nagy lendülettel, mikor meglátom, hogy a tekintete mennyi könnyel és fájdalommal van tele. - Te...

Nem szól semmit, csak megragadja a jobb csuklómat, s a mellkasára húz átölelve engem. A szíve heves dobogását hallom a vastag, szürke pulóvere alól. Az agyam tudja, hogy el kellene húzódnom, viszont ahogy rám helyezi a karjait egyszerűen megnyugszom. Hogy... hogy csinálja? Miért reagálok így? Talán többet mondd ez minden szónál. Nem, nem lehet.