Egy pillanat, és összetörtem | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 2. évad

111. Trianon

Június 2. (péntek)
Mivel sajnos ma volt a trianoni műsor, fel kellett ráncigálnom magamra az undorító ünneplőmet, ami ma még az eddigieknél is előnytelenebb volt, mert olyan melegen sütött a nap, mint a bűn, de persze nekem ezt a vastag ruhát kellett viselnem a nap felében. Utálok benne lenni.
A suli udvarán már fel volt állítva a színpad, elé pedig a székeket rakosgatták.
- Miért nem az előadóteremben vagyunk? - ráncoltam össze a szemöldököm.
- Mert a színjátszósok is fellépnek, jön a sok szülő, és így nem férnénk el bennt - forgatta a szemét Enikő - Ugye, milyen jó? Egyébként ne legyen igazam, de szerintem állni fogunk - mondta.
- Az nem lenne szerencsés - húztam el a számat - Felmegyünk a terembe?
- Még jó hogy - bólintott Enikő, majd bementünk a suliba és a lépcsőn felspirinteltünk az emeletre.
Mivel Saci már ott volt és éppen a táskájából pakolt ki, lehuppantam a mellette lévő székre. Addig se lesz egyedül. :)
- Na, mi volt tegnap? - kérdeztem kíváncsian.
- Anyu bemutatta az új barátját - mesélte.
- Jófej?
- Persze, tök aranyos, meg vicces is - bólintott - De hát tudod, ő nem Apu - sóhajtott szomorúan.
A szívem szakad meg a legjobb barátnőm miatt, mindig, amikor ez a téma jön szóba. Nem is értem, hogy viseli ennyire jól. Erős lány és én nagyon büszke vagyok rá. <3
Ezután Saci folytatta a mesélést, hogy egyébként Norbinak hívják (mármint az anyukája párját :D), akinek van egy tizennégy éves lánya, Alexa, és ő is ide fog járni jövőre, satöbbi.
- Ti még mindig itt vagytok? Azonnal álljatok kettes sorba! - förmedt ránk Lelley. Ezt nem igazán tudtam mire vélni, ugyanis elméletileg ő van velünk és neki kellett volna "levinnie" minket az udvarra, de mindegy.
Azt a bizonyos "kettes sor"-t nem igazán sikerült megvalósítanunk, úgyhogy gyakorlatilag úgy vonultunk le, mint valami alföldi szürkemarha csorda (elnézést, gulya).
Sajnos, mire leértünk, minden szék foglalt volt, úgyhogy elég egyértelművé vált, hogy a mi osztályunk végigállja a műsort. Bezzeg az a-sok leülhettek. Chh.
- Nagyjából meddig tart a műsor? - kérdeztem az arra járó igazgatónőtől.
- Körülbelül másfél óra - mosolygott rám, majd a színpad felé igyekezett, hogy elkezdje a köszöntő/bevezető beszédet.
Hát, akkor nincs mese, végigálljuk.
- Vége lehetne már ennek a műsornak - legyeztem magam a barátnőimhez szólva, akikkel egymás mellett álltunk - Melegem van, Casso itt áll mögöttem, nincs ülőhelyünk és még hátra van belőle vagy egy óra! - fakadtam ki halkan - Ja, és még szédülök is.
- A melegtől lehet - mondta Saci.
- Szerintem annyira nincs meleg, csak egy kicsit - vont vállat Lili - Te viszont borzasztó piros vagy - fürkészett.
- Tudom - bólintottam - Az amúgy normális, ha pontokat látok a szemem előtt? - dörzsöltem meg a szemem.
- Fogalmam sincs. Nem lehet, hogy a fény miatt? - tolta fel a napszemüvegét Enikő.
- Nekem is a szemembe süt a nap, de nem látok semmiféle pontokat - ráncolta össze a szemöldökét Saci.
- Én most már alig látok valamit - pislogtam.
Ebben a pillanatban egy picit hátraléptem, hogy egyensúlyban maradjak.
Elég ijesztő volt.
- Jézus, Leni, jól vagy? - kérdezte Enikő aggódva.
- Nem - ráztam a fejem - Szédülök, fáj a fejem és alig állok a lábamon - mondtam egy szuszra.
- Hallod, le akarsz ülni? Kerítek neked széket - szólt Ricsi a hátam mögül, aki ezek szerint hallotta a beszélgetésünket.
- Nem, köszi, nem kell. Rendbejövök - biztattam a többieket.
- Biztos? Pedig elég sápadtnak tűnsz - jegyezte meg Lili - Nem vagy lázas? - tette a homlokomra a kezét.
- Dehogy. Nincs semmi bajom! - védekeztem.
- Mindenesetre szólj, ha van valami baj van, jó? - kérte Lili.
- Oké - bólintottam bizonytalanul.
A kis pontok egyre csak nőttek, majd sötétedtek a szemem előtt, és egyre jobban takarták a képet. A fejem erősen sajgott, borzasztóan szédültem, forgott velem a világ, aztán hirtelen a lábaim feladták a szolgálatot, és összeestem.
Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mindenesetre a suli orvosijában ébredtem, ahol szerencsére nem kellett még sokat tartózkodnom az elmúlt két évben.
- Elájultam, ugye? - kérdeztem leginkább magamtól.
- El bizony, kiscsillagom - felelt az iskolaorvos, akit nem igazán kedvelek, mindig unszimpatikus volt.
Amikor már úgy vélte a doki, hogy jobban vagyok, kimehettem az orvosiból.
Saci, Lili és Enikő is az ajtóval szemben lévő padon ücsörögtek.
- Csakhogy jobban vagy! - ugrott Saci a nyakamba - Úgy megijedtünk, amikor elájultál.
- Mekkorát koppant a fejem? - kérdeztem elhúzva a számat.
- Semekkorát. Casso elkapott és ő hozott fel - mesélte Enikő.
- Mi? - pislogtam.
- Jól hallottad - biccentett - Mi nyitottuk neki az ajtókat, mivel nem volt szabad keze.
- Sőt, az egyik szünetben még meg is nézte, hogy vagy. Na, most ehhez mit szólsz? - mosolygott rám Lili.
- Annyira nem értem - ráztam a fejem hitetlenkedve - Casso hol van?
- Asszem lement a büfébe - gondolkozott Saci.
- Köszi, mindjárt jövök! - vettem a lépcső felé az irányt.
A lépcsőn futva gyakorlatilag belebotlottam Cassoba. Először láthatóan megleptem.
- Jobban vagy? - kérdezte aztán, félbeszakítva a bocsánatkérésemet, mivel tényleg majdnem nekimentem.
- Azt hiszem, igen - bólintottam - Köszi mindent. Tényleg - erősítettem meg.
Egy pár másodpercig csend volt közöttünk, én elkaptam a tekintetem, majd a hajamat megigazítva témát váltottam.
- És... és ha már itt tartunk, sajnálom, mégegyszer.
Hátha most kicsit kedvesebb velem és hagy kibontakozni.
- Mit? - nézett rám.
- Hát... - túrtam a hajamba - ... úgy mindent - mondtam végül.
Casso fáradtan felsóhajtott.
Nem volt sok kedve a témához.
- Azt jó lesz, de sajnálni már mindegy - indult fel a lépcsőn, én pedig utána siettem.
- Az egyetlen, amit meg tudnék tenni, az az, hogy elmondom, mi történt valójában, azt meg nem hagyod!
Casso rámnézett.
- Leni. Megcsaltál az exeddel, rohadtul hazudoztál, és átbasztál, hányféleképpen mondjam még, hogy miért akarom elengedni ezt a témát?
- Nem tudod, hogy mi történt! - válaszoltam kétségbeesetten.
- Ha menteni akarod a sztorit, mondd őszintén a szemembe, hogy nem történt meg és valamit félreértettem! - nézett rám, mire a szó a torkomon akadt és nem tudtam mit mondani, úgyhogy elkaptam a tekintetem - Na, erről ennyit. Megtörtént vagy nem?
- Megtörtént, de...
- Akkor meg miről beszélünk? - röhögte el magát feszülten, kiborultan.
Le akarta zárni a beszélgetést, de nem voltam hajlandó belenyugodni, úgyhogy megint utána siettem.
- Tudod, min mentem keresztül lelkileg és testileg is? Persze, hogy nem, mert nem magyarázhatok meg semmit! Akkor mégis mit vársz, hogyan tegyem jóvá? - kérdeztem tehetetlenül.
- Nem érted, Leni, hogy most már semmit? Nem arra várok, hogy bármit is jóvá tegyél, arra várok, hogy leessen, hogy ha azt akarod, hogy valaki sajnáljon, meg áldozatként tekintsen rád, mert megcsaltad a barátodat, meg "volt pár csók" az exeddel, na, az rohadtul nem én leszek - közölte idegesen elnevetve magát.
- Senki nem mondta, hogy sajnálni kell, de... Casso, Istenem, én is ember vagyok, és hibázhatok!
- Neked ez a hiba-kategória?
- Belátom, hogy ezt tényleg nagyon elrontottam, mindent megbántam, komolyan mondom, talán még azt is, amit nem kellett volna, de eddig az összes erőmmel azon voltam, hogy jóvá tegyem, ami történt, és ne nézz rám úgy, mint egy utolsó, szemét, erkölcstelen...
- Leni, baszki, te nem hibáztál! - szakított félbe - Te gyakorlatilag rendesen átbasztál engem - nézett a szemembe - Most ezek után ne lepődj meg, ha esetleg máshogy nézek rád, mint eddig - vetette oda nekem.
- De én nem akarom, hogy máshogy nézz rám! - vallottam be a könnyeimmel küzködve, mire megtorpant és visszafordult hozzám.
- Mert szerinted én akartam? - kérdezett vissza egyből, teret adva az indulatainak, amik hevesebbek tűntek akkor, mint amit eddig érzékeltem - Sokkal szívesebben néznék rád ugyanúgy, mint régen, sokkal szívesebben látnám benned azt, amit akkor, sokkal szívesebben lennél a szememben még mindig az a lány, aki mellett olyan kurvára imádtam lenni, mert megbíztam benne, mert hittem neki, mert más volt, mint a többi, mert rohadtul soha nem csinált volna belőlem olyat, mint ami most vagyok, és még ennél is ezerszer szívesebben tenném meg, hogy egyszer végre valaki olyat szeressek, aki... - fakadt ki belőle, talán több is, mint amit mondani akart, mire lesütöttem a szemem, ő pedig nem fejezte be a mondatát, csak feldúltan a hajába túrt és lezárta a témát - Baszdmeg, Leni, nem neked a szarabb ebből, imádnám, ha leesne most már - közölte rámnézve, kiborulva az érzéseitől, majd ridegen ellépett tőlem, kikerült és otthagyott.
Durván őszinte volt, soha nem láttam még ilyennek, és ettől annyira eszméletlenül elöntött a bűntudat, hogy sokáig csak lehajtott fejjel álldogáltam ott a lépcsőfordulóban, küzdve a gondolataimmal, miközben fel sem tűnt, hogy lefagytam.
Amikor felértem a terembe, odamentem Liliékhez.
- Na, mi volt? - kíváncsiskodott Saci.
- Csak a szokásos - vontam vállat lehangoltan, még így is szépítve a történteken, mire mindhárman egyszerre felszisszentek.
A tanárok közölték velem, hogy menjek haza, mert nem szeretnék, ha a mai napon másodszor is az orvosiban kötnék ki, úgyhogy fogtam a táskámat, - amit ki sem pakoltam - majd elindultam a forgalmas utcákon.
Otthon Anyáék úgy kezeltek, mint ha negyven fokos lázas lennék, úgyhogy beküldtek a szobámba, hogy "pihenjek".
Unottan hátradőltem az ágyamon, majd elkezdtem zenét hallgatni.
- Minden rendben? - kérdezte Anyu, amikor behozta a szobámba a kivasalt ruháimat, és elkezdte bepakolni őket a szekrényembe.
- Egészség szempontjából igen - bólintottam, miközben kihúztam a fülhallgatót a fülemből.
- Miért, más szempontból nem? - kérdezte - Történt ma valami?
- Nem csak ma - ráztam a fejem.
- Cassoval kapcsolatos?
- Leginkább.
- Szinte éreztem - sóhajtott - Nem tetszik, hogy ennyit szomorkodsz miatta - csóválta a fejét - Lehet, hogy segítene, ha elmondanád, mi történt.
- Lehet - értettem egyet - Akkor elmeséljem?
- Ha megkérhetlek - ült le mellém Anyu az ágyamra.
Nagy levegőt vettem, és elmondtam mindent.
Mindent, az egészet, végig a ma történtekig.
Zsombi, zsarolás, Niki, Bogi, mindent.
Anya értetlenül pislogva hallgatta végig a hosszú-hosszú monológomat.
- Egy tanácsot tudok adni - szólalt meg végül - Ilyet máskor eszedbe ne jusson csinálni.
- Nem fogok, elhiheted - sütöttem le a szemem zavartan.
- Könnyebb így, hogy elmondtad, ugye?
- Persze - bólintottam - Köszi, hogy végighallgattál.
- Tudod, hogy rám mindig számíthatsz - mosolygott Anyu, majd egy puszit nyomott a homlokomra - Egyébként Casso még mindig vonzódik hozzád - fordult vissza, amikor indult ki a szobámból.
- Gondolod? - húztam szomorú mosolyra a szám.
- Biztos vagyok benne - biccentett biztatóan - Na, megyek. Lassan lejár a mosás - sóhajtott.
- Segítsek kiteregetni? - ajánlottam fel.
- Nem kell. Pihenj csak. Becsukjam az ajtót?
- Aha, légyszi - bólintottam - Anyu! - szóltam utána, amikor már majdnem becsukta az ajtót - Szeretlek.
- Én is, Szívem - mosolyodott el, majd kiment a szobámból és becsukta az ajtómat.
Anyura mindig számíthatok.

Mai nap - 5/?: elképesztően rosszul érzem magam. És ehhez az egészségemnek semmi köze.