Egy pillanat, és összetörtem | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 2. évad

47. Lesz, ami lesz!

December 13. (kedd)
Ezer bocsánat, amiért kihagytam tíz szent és sérthetetlen napot. :) Ennek annyi az oka, hogy amikor beraktam a naplóm fiókomba és becsuktam azt, hátraesett a napló a fiókok möge, és ezt ma reggel találtam meg, amikor bepakoltam (mivel tegnap elfelejtettem).
Szóval, jöhet a beszámoló!
A múlt hét szavazós hét volt. Szavaztunk a betlehemekre, a többiek pedig a rajzkörös festményeinkre is. A betlehemes eredményt elméletileg már feltöltötték az iskola honlapjára, csak elfelejtettem megnézni. Egyébként a többiek betleheme sokkal jobb lett, mint a mienk, mivel a mienket valaki megrongálta. Csodás.
A festményes szavazást viszont Ivett nyerte. Megérdemli. :)
A „buli" enyhén szólva... khm... csodás volt. Rég lejárt slágereket játszottak le egy csomószor (Shake It Off, Ain't Nobody, Despacito, Valami van a levegőben... stb.) és óvodás játékokat játszottunk. Például: székfoglaló.
Egyszerűen minden pillanatát élveztem.
Az egészben annyi volt jó, hogy a fiúk (Casso nem volt ott, jó neki) elhülyéskedték az egészet, olyankor pedig már fájt a hasam a folyamatos nevetéstől. :) Ricsi egyszerűen kilökte Kittit a székéről, Andris belefejelt a popcorn-ba, Laci a biztonsági kamerákba integetett, szintén Ricsi tündéres, foszforeszkálós csillámtetkót kért a karjára, Andris eljátszotta, hogy látássérült... és a többi. :)
Szegény Casso csütörtökön már nem jött suliba, mert lebetegedett. Lázas, ha jól tudom (Ricsi mondta), úgyhogy ezért a pénteki csodás buliba se tudott eljönni. Tegnap is hiányzott, remélem hamar meggyógyul.
- Na, az tényleg jó lenne – értett velem egyet Casso anyukája, amikor délután átugrottam hozzájuk, hogy átvigyem a házit, amit nyilván át is küldhettem volna, csak most éppen Lottihoz (is) jöttem, akinek van egy csomó festővászna, meg alkotós cucca, amiket nem használ, úgyhogy megkért, hogy jöjjek át megnézni őket, és vigyem el, amit szeretnék – Mondjuk, ha meggyógyul, akkor is rájátszik pár napot, hogy ne kelljen suliba mennie – látta be, mire halkan felnevettem – Egyébként hogy vagy mostanában? – érdeklődött kedvesen.
- Hát... jól, köszönöm – nyögtem ki.
- Ne aggódj, fiatal koromban én sem tudtam értelmesebbet válaszolni az ilyen kérdésekre. Úgyhogy inkább meg sem kérdezem, hogy „milyen a suli?", meg hogy „mi van a fiúkkal?", mert én is gyűlöltem – nevetett fel – Meg részben azért, mert tudom rá a választ – tette hozzá.
- Az első mindenkinek, az utóbbi meg szerintem csak Cassonak nem egyértelmű – dünnyögtem magamban. Illetve majdnem magamban.
- Én mindent megtettem, ez már a ti dolgotok – mondta – Mostanában kicsit lehetetlen beszélni ilyen témáról a fiammal, alapból is, de jelenleg annál is lehetetlenebb, főleg a volt barátnője miatt, aki egyébként megjegyzem, finoman szólva nem volt szimpatikus, egyetemben az összes eddigi lánykával, akit hazahozott már, te jó ég, minden volt már, táncoska, nem vegetáriánus húsellenes, önjelölt bikinimodell, balhés rocker lány, úgyhogy nagyon remélem, hogy sikerül összehoznotok valamit, kifejezetten örülnék neki – vallotta be őszintén, én pedig mosolyogva hallgattam. Szeretek Casso anyukájával beszélgetni :) – Viccen kívül te vagy a legnormálisabb lány az összes eddigi közül, az egész családban mindenki kedvel, és nem tudom, hogy mennyire vetted észre, de tavaly Rolinak... Cassonak – javította ki mosolyogva -... igazán fontos voltál. Tudom, hogy lehetséges, úgyhogy csak remélni tudom, hogy valamelyikőtök lép a másik felé. Nem szeretnélek kényszeríteni, jól is néznénk ki, csak gondoltam, ezt elmondom, de titok, hogy ezeket mondtam, kinyírna, ha megtudná – fejezte be mosolyogva – Ne haragudj, ezt fel kell vennem – nyúlt az akkor felcsendülő telefonja felé.
Érdekes, Cassoval lehetünk bármilyen semleges viszonyban, az anyukájával és a tesóival már régesrég közeli a kapcsolatom, szóval kimondhatom, hogy ha ő nem is, a családja legalább szeret.
A fotelben ülve elgondolkoztam a hallottakon. Elmélkedésemből a hátam mögötti lépcső dobogása zökkentett ki.
- Szia – mosolyogtam Cassora – Hogy vagy?
- Őszintén? – kérdezte – Szarul. De kösz.
- Sajnálom.
- Azért túlélem, nyugi - mosolyodott el, ahogy rámnézett.
Ezalatt Casso anyukája már nem volt a nappaliban, hanem telefonálás közben beszaladt a vendégszobába.
- Kérsz valamit? – vette Casso a konyhapult felé az irányt.
- Nem, köszi – ráztam a fejem.
- Schoko-Bons? – tartotta fel a zacskót - Nem az enyém, lehet a húgomé, de biztos adna neked - gondolt bele szórakozottan - Szóval kérsz?
- Talán. Cserébe tudok adni házit – ajánlottam fel.
- Hagyd, ajándék – legyintett „komolyan", mire felnevettem.
Miközben kibontottam a csokimat (nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én széthúzni szoktam, aztán kiegyenesíteni a papírját), az agyam még mindig Casso anyukájának szavain kattogott, mire felpillantottam a melegítős osztálytársamra.
Istenem, annyira jól néz ki.
Azt hiszem, valamikor akkor határoztam el, hogy igenis lépni fogok Casso felé.

Mai nap - 5/5: egész este gondolkoztam, hogy mi az, ami bejöhet Cassonak, végül abban maradtam, hogy majd lesz, ami lesz, legalább magamat adom. Lottitól meg szereztem egy csomó tök jó dolgot. :)