31. Elégedett vagyok

3.3K 234 31
                                    

November 1. (kedd)
- Köszi, ez mi is? - kérdeztem Lilitől, aki szünetben a kezembe nyomott egy gondosan leragasztott borítékot "Leninek" felirattal.
- Meghívó. A bérmálásomra - mesélte büszkén.
- Hű, ez tök jó! Ott leszek - bontogattam a borítékot, majd végigolvastam a cifra betűkkel írt meghívót.
- Köszi. Sokat jelent nekem - mosolygott rám, majd leült a helyére, mivel Horváth megérkezett matekórára.
Órák után hosszú beszámolót tartottam Anyunak a mai napról, Cassoékról, meg úgy általában az élet nagy dolgairól.
- Egyébként képzeld, ugye pár hét múlva itt lesz az Advent, így arra gondoltam, hogy esetleg kicsit kidekorálhatnánk a házat - mesélte Anyu.
- Jó ötlet - bólintottam - Úúú, tényleg, esetleg nincs itthon valami alaplap?
- Milyen alaplap? - kérdezett vissza.
- A betlehemépítő versenyre. Alaplap a betlehemnek - magyaráztam.
- Ja! Az sajnos nincs, de majd szólj, és megnézzük a pincében, hátha mégis - mondta - Viszont most mennem kell magánórát tartani, negyed öt körül itthon leszek. Szia, legyél jó - nyomott egy puszit a homlokomra, majd elment.
Délután eléggé unatkoztam, mivel egyedül voltam (Csepin kívül) a lakásban, úgyhogy felhívtam Zsombit.
- Szia Szépség, hogy vagy? - köszönt a telefonba.
- Köszi, jól - mosolyogtam magamban - Ráérsz?
- Most?
- Ebben a szent pillanatban - nevettem el magam.
- Igen, ráérek - felelte.
- Ééés nincs kedved átjönni? - tértem rá a lényegre vigyorogva.
- Dehogynem. Negyed óra múlva ott leszek. Sietek, Baba - tette le a telefont. Nem vagyok "Baba". Főleg nem neki.
Csakugyan, tizenöt perc húsz másodperc múlva (késünk, késünk? :D) megszólalt a csengő, én pedig ajtót nyitottam Zsombinak.
- Szia - köszönt, majd magához húzott, letámadta az ajkaimat és hevesen csókolni kezdett, miközben lehámoztam róla a dzsekijét és ledobtam a földre csók közben.
A csókunk elég hosszú ideig eltartott, a végén az ő kezdeményezésére már a nappali kanapéján kötöttünk ki, de azért sikerült befejezni és felmenni a szobámba.
- Olyan semmilyen a szobám, nem? - kérdeztem az ágyamon ülő Zsombitól. Én a székemben kuporogtam, és szüntelenül a szobámat kémleltem.
- Nem tudom, szerintem nem - vont vállat.
- Szerintem meg igen - bólintottam - Segítesz átrendezni?
- Szívesen - tápászkodott fel - Mivel kezdünk?
- A könyveket kéne átpakolni arról a polcról arra a másikra - mutogattam - Lepakolnád a könyveket az íróasztalomra? Én addig felhozok pár szükséges dolgot a pincéből. Köszi - szaladtam ki a szobámból, mielőtt válaszolhatna.
A pincében elég hideg volt, úgyhogy nem ott láttam neki a keresgélésnek, inkább felcipeltem egy pár kartondobozt, hogy majd ott válogassam ki a megfelelőket a sok kacat közül.
Amikor visszaértem a szobába, levágtam a dobozokat a szőnyegemre (nem kérdés, hogy tiszta por lett az egész, de mindegy), majd egy elégedett puszit nyomtam Zsombi arcára, mivel minden könyv rendezetten le volt pakolva az asztalra.
Pár órával később végeztünk is. A könyveim átkerültek, az éjjeli szekrényemre találtunk illatgyertyákat, a párnám és a takaróm huzatát lecseréltük, meg ilyesmik. Lényeg, hogy a szobám már tökéletesen kinéz, hála Zsombinak, nekem és a szerénységemnek. :)

Mai nap - 5/5: elégedett vagyok. És jól éreztem magam a délután, egy csomót nevettünk. :)

Egy pillanat, és összetörtem | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 2. évadWhere stories live. Discover now