Anpanman

Egy viharos éjjel

Az idő, jócskán későre járt mikor hazafelé tartottam a munkámból. Az nap éjjel viharos egy éj volt és nem lehetett mást látni, mint a villámok égi táncát. Gyorsan szedtem a lábaim, hogy elérjem az utolsó vonatot amelyik hazavinne. Az eget egy villám hasította egy pillanat alatt ketté majd gyorsan el is tűnt. Esőcseppek ezre lódult hadjáratra, mint akik most szabadultak egy évezredes börtönből. Gyorsítottam a tempómon és már lihegni is elkezdtem. Otthon vár a kislányom és a férjem. Még viszonylag fiatal vagyok, de ha egyszer így hozta az élet... akkor élek vele. Beérve az állomásra nagyokat lélegezve néztem az órára. Van még 2 percem amennyiben még nem ment el a vonat. Lerogytam a legközelebbi padra és vártam. Az esőcseppek a tetőt támadták még a villámok égi csatát vívtak. Ezen kívül az éjjel csendesnek ígérkezett. Egészen addig, ameddig meg nem hallottam egy nagyon ideges hangot.

-Siess már te lajhár!-Ordította. Egy rémült gyerek sírását hallottam meg a mondat elhangzása után. A testem gondolkodás nélkül tornászta magát ülő, majd álló helyzetben.-Inkább hagyjuk itt!-Mondta majd a bakancsok és a sár hangos találkozásai után, újra elnémult az éjszaka. Odafutottam az állomás széléhez, és egy alig megszületett csecsemőt találtam a fűbe. Szája be volt ragasztva és szerencsétlen sírt. Az anyai ösztön és az emberség segítségével erőt vettem magamon hogy legyőzzem a döbbenéstől létrejött mozdulatlanságom és segítsék a szerencsétlen csecsemőn. Ölembe kaptam és óvatosan leszedtem róla a ragasztót. A vonat hangos füttye jelezte hogy hamarosan befut, én meg gondolkodás nélkül, a csecsemővel a kezembe futottam vissza az állomásra, és szálltam fel, az éppen befutó vonat ajtaján.

***

Mikor hazaértem, otthon is csend honolt. A csecsemőt sikerült elaltatnom a vonaton és idefelé igyekeztem megóvni az esőcseppektől. Felkapcsolódott a folyosó villanya és megjelent az én drága férjem. Közelebb jött üdvözölni. Egy gyors csók után meg akart ölelni de egy pillanatra eltoltam magamtól és megmutattam neki a csöppséget akit találtam. Szemei kétszeresére nőttek a látványtól.

-Valószínűleg kirakták. Nem hagyhattam őt ott, főleg nem ilyen esőben.-Magyarázkodtam gyorsan. Férjem értetlen tekintetét átvette a sajnálat és düh. Ha most nem aludna a házban 2 kisgyerek, valószínűleg elkezdene ordibálni hogy milyen felelőtlenség ez és hogy hogy lehet valaki ennyire szívtelen. Én is ezt tenném, de elég csak ránéznek ennek a kissé pufók arcú kisbaba arcára és minden düh eliramlik belőlem.-A mondó vagyok hogy maradjon velünk.-Vetettem fel a dolgot a férjemnek.

-Maradjon.-Suttogta majd rám mosolygott.-Mi legyen a neve?-Kérdezte. Gyorsan beleegyezett... de nem bánom. Mindig is egy nagyon jószívű emberként ismertem. Ha pedig valaki keresi, akkor visszaadjuk neki.

-Még azt sem tudom hogy fiú vagy kislány.-Mosolyogtam férjemre.-Majd holnap eldöntjük. Addig viszont mars az ágy!-Kezébe nyomtam a törékeny életet és levetkőztem. Elmentem fürdeni és befeküdtem a férjem mellé. A csecsemőt berakta a mi kis kislányunk Kim JunSeo mellé.

* * *

Csakhogy, senki nem keresett eltűnt csecsemőt. Az emberek ugyan gyászoltak, de a szuperhősök, nem mondhatták meg, hogy mi is történ valójában. A rendőrség megtiltotta neki, egészen a nyomozás végéig. De a nyomozás éveken keresztül folytatódott. Az emberek úgy tudták, a csecsem a születése utáni 2. héten meghalt. A kisfiú a Kim Taehyung nevet kapta és boldogan élt nővérével és családjával. Tudja hogy talált gyerek, de nem zavarja hogy szüleivel nem vérrokonok, de idegesíti és dühíti a tudat hogy sok, sok évvel ezelőtt valakik kitették. Születés napját a megtalálása napján ünneplik és egészen egy nyári napig, abban a tudatba él, hogy egy átlagos fiú.

*Kim Taehyung sz.sz*

Végre vége az iskolának! Végre szabad vagyok! Nagy boldogan futottam le a lépcsőn és ugrottam a nővérem nyakába. Hamarosan mehetek tovább tanulni!

-Szállj le rólam te pozitivitással túltöltött embernek nevezett létforma!-Kiáltott rám. Hiába: A nővérem egy mocsok dög. De én így szeretem. Ha egy félig töltött poharat tennénk elé, biztos azt mondaná hogy félig üres. Kész ellentétek vagyunk. Ameddig ő, a fekete cuccokat aggatja magára, én a világ összes létező színében pompázok. Alig várom a születésnapomat, de nagyon sokan nincsenek így ezzel. Akkor halt meg a világ 2 legmenőbb és legerősebb szuperhősének az első gyereke. Igen, mert több is van. Jelenleg azt hiszem hogy 4 lány gyerekük van. Mindenki rajong értünk, köztük JunSeo is. Na ebben is különbözünk. Én kifejezetten nem csípem őket, hiába kapnak el számtalan bűnözőt és repkednek az égen, engem nem hatnak meg. A nő, JiSoo, képessége a láthatatlanná válás, mások elméjében kutatás - itt a legfőbb ok amiért utálom. Minek más elméjében kutakodni? - a tárgyak mozgatására. Férje SeokJin, repül, izom ellenére annyi ereje van mint 200 átlagos embernek együttvéve és számtalan másik képessége van, de mivel én nem vagyok se rajongó, se semmi, így csak ezeket ismerem. Időközben elengedtem az igen dühös nővéremet és kimentem a konyhába. Anya éppen palacsintát sütött ezért átöleltem hátulról.

-Ne csináld TaeTae.-Kérlelt anyukám.-A végén már tényleg féltékeny lesz az apát.-Mondta és rám mosolygott.-Kakaó a szekrénybe.-Mondta, miközben elővettem néhány tányért a szekrényből. letettem a tányérokat az asztalra és egyet fogtam magamnak. Rátettem a palacsintát és megszórtam kakaóporral.-Ma fél 9-kor indulunk Szöulba.-Mondta majd összeborzolta az így is eléggé gubancos hajam.-Nem ártana megfésülködnöd.-Mondta.

-Muszáj nekem is mennem?-Kérdeztem szomorúan anyumtól akitől (mint eddig minden évben) gyilkos pillantásokat kaptam.

-Kim TaeHyung! Minden évben eljátszod ezt a hisztit?-Kérdezte dühösen. Ő is elvett egy tányért és végül egy palacsintával ült le elém. Én még nem nyúltam hozzá az ételemhez.

-De nem értem miért kell fél Koreának felcsődülnie a fővárosba, egy már valószínű nem létező ember születésnapját megünnepelni, hogy utána, 2 héttel eltemessük, MINDEN egyes évben.-Mondom el a problémám újra.-Ez mellett: Nem szeretem a tömeget + ha szerencsénk van, akkor este 6-ra hazaérünk a tömeg miatt.-Beleharapok a palacsintámba és várom anyám reakcióját, ami egy sóhaj kíséretében meg is érkezik.

-Tudom, tudom és tudom. De ennyit megérdemelnek a világ szuperhősei.-Mondja talán kis sajnálattal is.-Nagyon sajnálom hogy én pont akkor találtalak meg, mikor ők elvesztették a gyermekük. Sokáig úgy gondoltam...-Kezdett bele, de nem folytatta. Szúrta az oldalam a kíváncsiság, ezért jobbra döntöttem a fejem és anyámra néztem.

-Hogy?-Kérdeztem egy kis löketet adva neki, hogy mondja nyugodtan, de nem nagyon jött be. Akkor csinál ilyet ha butaságnak gondolja azt ami mondani akar.-Anya.-Szólítottam meg.

-Ha nem eszel akkor mars megfésülködni és ünneplőbe öltözni!-Parancsolt rám. Remek. Ezt sem fogom megtudni egyhamar.

Sziasztok! Ez itt az új könyvem, remélem tetszik! ^^ Hetente 1 részre lehet számítani, ami lehet hogy kissé szegényes, de mivel ez mellett 2 könyvem is fut ezért lesz ennyi. (de lehet több is lesz)