Ayumu

Tizenkettedik fejezet (+18)

Mire végzek, és magamra kapok egy egyszerű, krémszínű, díszítés nélküli kimonót fehér obival, majd helyet foglalok a szőnyegen a hagyományos ülésben, rájövök, hogy valóban minden az én hibám. Én nem mondtam ellent Satoru-samának, én voltam az, aki élvezte az érintését, a csókját. Én nem mondtam el a gazdámnak, hogy mi történt valójában. Ha őszinte akarok lenni, be kell látnom, a saját hibámból történt minden. De akárhogy is titkolom, akárhogy is próbálom titkolni, mégis... mégis... jólesett, amit Satoru-sama művelt velem, jólesett az ölelése, a durva csókjai, a simogatásai, a kényeztetése, mindaz, amit Hiroki-samától nem kaptam meg. Szükségem volt rá, kellett, akartam és ezzel elárultam azt, akinek engedelmességgel tartozom, mint egy hűséges kutya. Nincs jogom itt maradni ebben a házban, és ha Hiroki-sama kirak innen, jogosan teszi. Mégis félek, rettegek, a szívem úgy kalapál, hogy ki akar ugrani a helyéről, miközben alig kapok levegőt, de nem merek mozdulni, holott legszívesebben elfutnék és elbújnék valahol. Bár ennek semmi értelme nem lenne, hiszen gazdám úgyis megtalálna, majd megbüntetne, amiért ellenszegültem neki.

Telik az idő, nem tudom hány óra lehet, de Hiroki-sama még mindig nem jön. Kezdek pánikba esni, mert mi van, ha nem is jön, ha elfeledkezett rólam? Talán ez a büntetés része, elvégre miért tartaná be, amit nekem ígért, főleg ezek után. Becsaptam, kihasználtam, így most ő is pont ezt teszi velem. Mégis, valahol tudom, hogy el fog jönni és akkor vége mindennek. Ezt ezúttal biztosan nem úszom meg, érzem. Nem tudom, mennyi idő telik el, de a gondolataim csak forognak a fejemben, egyik rémisztőbb lehetőség jut eszembe a másik után. De mindegy, milyen büntetésre gondolok, a valóság úgyis mindig fájdalmasabb és rettenetesebb, mint bármi, amit az elmém elképzel. Újból rám tör a hányinger, de nem bírok felállni, annyira rosszul vagyok. De ha lehányom a szőnyeget, Hiroki-sama egész biztosan agyonver. Vagy felnyalatja velem, mert azon sem csodálkoznék, hiszen csináltattak már velem ilyesmit. Megpróbálok felállni, de alig mozdítom meg a kezem, mikor léptek zaját hallom az ajtón túlról. Összerezzenek, és a testem megmerevedik, fejemet lehajtom, bele a szőnyegbe, miközben ujjaim remegve kapaszkodnak a finom, bolyhos szálakba. A léptek végül elhalnak az ajtóm előtt, kilincs nyomódik le, ajtó nyitódik és valaki belép.

Gazdám – mert a lépteiről is megismerem, hogy Hiroki-sama az – lassan hozzám sétál, majd megáll előttem. Nem merek mozdulni, felnézni rá, megszólalni meg végképp nem, csak lapulok a földön, szinte belebújva a puha, krémszínű szőnyegbe. Ha tehetném, tényleg eltűnnék benne, hogy gyalázatos lényem ne is kerüljön Hiroki-sama szemei elé. Nem vagyok méltó rá, hogy akárcsak egyetlen pillantást is pazaroljon rám azok után, amit műveltem az öccsével. Könnyeim szúrják a szemem, érzem, nem kell sok, hogy elsírjam magam, amiben valószínűleg most ő is örömét lelné. Nem teszek semmit, várom a büntetést, várok, akármit is tesz velem. Úgysem tehetek semmit ellene, joga van hozzá, hogy bánjon velem, ahogy neki tetszik. Elvégre, én csak hasznavehetetlen, ócska kis rongy vagyok, akinek élnie sem lenne szabad.

– Most hogy lapulsz reszketve, mint egy kis félénk nyuszi – mondja Hiroki-sama, és minden szava korbácsütésként ér. Hangjában nyoma sincs a megszokott kedvességnek, lágyságnak, de nem hibáztatom. – Alig egy órával ezelőtt pedig még az öcsém ágyában nyögtél, mint valami olcsó kis kurva, elfelejtve, hogy kihez is tartozol valójában. Nagyot csalódtam benned, pet.

Felfigyelek rá, hogy nem a nevemen hív, nem Ayumunak nevez, hanem csupán petnek, ahogy a többi gazdám is szokott nevezni. Tehát most már nem Ayumu-chan vagyok neki, a gyámoltalan fiú, akit meg akart tanítani a normális életre. Hanem csupán a játékszer lettem, ami valójában mindig is voltam. Egy megtűrt jószág, aminek semmi haszna nincs, egy háziállat, amivel kénye-kedve szerint bánhat.